Köszöntő

Lectori salutem!

Üdvözöljük a byzantinohungarica.hu-n!

Honlapunknak az a célja, hogy ismereteket közöljön a történelmi Magyarország területén létrejött bizánci szertartású (görög) katolikus egyházak történelméről és egyházi kultúrájáról.

Megpróbáljuk összegyűjteni, rendszerezni és (ha lehetséges, digitalizált formában) közkinccsé tenni az elmúlt évszázadokban/évtizedekben e témában született írásokat és a napjainkban is folyó kutatások eredményeit. Szeretnénk bibliográfiákat és adattárakat, illetve audiovizuális gyűjteményeket is összeállítani.

A tartalmak feltöltése folyamatos, érdemes újra és újra visszatérni.

Amennyiben olyan kép- vagy hanganyaggal rendelkezik, melyet szívesen megosztana másokkal ezen a felületen, vegye fel velünk a kapcsolatot: v.tamas71@gmail.com vagy használhatja a honlap kapcsolatfelvételi űrlapját is.

Reméljük, hogy  honlapunk segítséget nyújt Önnek is a görögkatolikus örökség megismerésében.

Eredményes böngészést kíván


a Görögkatolikus Örökség Kutatócsoport

Görögkatolikus templomok építészeti felmérési rajzai

Válogatás az OTKA 78739. sz. kutatási projekt keretében készült templomfelmérési rajzokból

2009-2011 között a Görögkatolikus Örökség Kutatócsoport megbízásából Csajbók Csaba építészmérnök és csapata tizenhat görögkatolikus templom teljes építészeti felmérését végezte el. Az értékmentés és dokumentálás mellett az elkészült felmérési rajzok több esetben már a felújítási munkálatok során is hasznosultak. 

Az egyes templomokhoz tartozó galériát az egyházközség nevére kattintva tekintheti meg.

AbodBaskóGadnaSzerencs
Abaújszántó BodrogkeresztúrGaradnaTimár
AranyosapátiBodrogolasziKányVégardó
BalsaÉrpatakNyírgyulajVencsellő

Szabó Jenő beszédei és írásai digitalizálva

A magyar görögkatolikusok mozgalmának kiemelkedő alakja, Szabó Jenő 1913-ban Sztripszky Hiador közreműködésével sajtó alá rendezte beszédeit és cikkeit. A görög-katholikus magyarság utolsó kálvária-útja, 1896-1912 címmel megjelent kötet ma már nehezen elérhető, ezért honlapunkon digitalizálva közzétesszük a kötet tartalmát.  A gyűjtőoldal ide kattintva érhető el.

A digitalizálást az OTKA K108780 sz. kutatási projekt keretében végeztük el.

A debreceni bombamerénylet 100. évfordulója

1914. február 23-án, délelőtt 10 óra után néhány perccel hatalmas robbanás rázta meg a Hajdúdorogi Egyházmegye ideiglenes debreceni központjának épületét. Ahogyan az hamarosan bizonyossá vált, a pusztítást egy postai küldeménynek álcázott pokolgép okozta, melynek feladói Miklósy István hajdúdorogi püspök életére törtek. A bombamerényletnek Miklósy püspök három közvetlen munkatársa, Jaczkovics Mihály helynök, Slepkovszky János titkár és Csatth Sándor ügyvéd esett áldozatul. A püspöki hivatal munkatársai közül többen súlyos sérüléseket szenvedtek.

A debreceni bombamerénylet magyar görögkatolikus közösségünk legnagyobb tragédiája. A gyilkos indulat, az értelmetlen pusztítás és az ellentétek szításának szándéka, mely a merénylet hátterében állt, ma is borzongással és szomorúsággal tölti el szívünket. Magyar nyelvünk a pusztító, gyilkos szerkezeteket "pokolgépnek" nevezi, ami minden további magyarázatnál szemléletesebben mutatja meg, valójában kitől érkezik a megosztás, a pusztítás, a gyilkolás szándéka mindazok szívébe, akik ilyen eszközöket készítenek vagy készíttetnek.

A debreceni bombamerénylet 100. évfordulóján szeretettel és imádságban emlékezünk meg az áldozatokról. Templomainkban a vasárnapi Szent Liturgiákon mondjunk az elhunytakért könyörgéseket, végezzünk pannachidát, szólaltassuk meg a harangokat! 

Az eltelt száz év időben elválaszt, az emlékezés és az imádság szeretetköteléke viszont összeköt minket: egyházunkban a merénylet áldozatainak emléke örök!

Görögkatolikus papok történeti névtára - helyzetjelentés

A tervek szerint 2014 júliusában jelenik meg a Görögkatolikus papok történeti névtára című kiadvány. A névtár összeállítása a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán működő "Görögkatolikus Örökség" Kutatócsoport tudományos projektjének (OTKA K108780) részeként zajlik.

 

A névtár tartalmazza a Hajdúdorogi Egyházmegyében (alapítva 1912-ben) és a Miskolci Apostoli Exarchátusban (alapítva 1924-ben) szolgált és jelenleg is szolgáló görögkatolikus papok adatait. A kiadvány első részében az elhunyt papok (508), míg a második részében a még aktív, illetve nyugállományban lévő papok (269) adatai kapnak helyet. Ezt a fajta felosztást a kiadvány jellege indokolja. Célunk ugyanis az, hogy az egységes elvek szerint rendszerezett adatok alkalmasak legyenek összehasonlító elemzések, statisztikák összeállítására (pl. származási és képzési helyek, fokozatszerzések, szolgálati helyek száma, névváltoztatások, szolgálati idő átlagos hossza, gyermekek száma, stb.). Ezek a statisztikák és elemzések a kiadvány bevezető tanulmányában is helyet kapnak.  

 

A biogrammok az alábbi adatokból épülnek fel:

[Születés év/hó/nap]

[Születés helye (település)]

[Teológiai tanulmányok helye (város)]

[Teológia tanulmányok ideje (év-év)]

[Doktori fokozat megszerzésének helye (intézmény név) ideje(év) szakterülete (teológiai diszciplína)]

[Egyéb felsőfokú diploma (szerzés helye, éve, szakterülete)]

[Papszentelés helye (településnév); ideje (év/hó/nap);szentelő püspök neve, hivatala, inkardináló egyházmegye neve]

[Szolgálati helyek (település, év-év) beosztással(elnevezése)]

[Nyugdíjazás éve]

[Egyházi hivatalok (hivatal elnevezése, év-év)]

[Egyházi kitüntetése (elnevezés, adományozás éve)]

[Állami, önkormányzati és civil kitüntetések (elnevezés,adományozó szerv neve, adományozás éve)]

[Elhalálozás helye, ideje (év/hó/nap), sírhely helye (település,temető elnevezése)]

[Felesége neve és elhalálozási éve, gyermekeik keresztneve és születési éve.]

 

Az adatok elsődleges forrásai a Hajdúdorogi Püspöki Levéltárban őrzött személyi adatlapok, a Hajdúdorogi Egyházmegye és a Miskolci Apostoli Exarchátus körlevelei, illetve a korabeli görögkatolikus sajtó tudósításai. Nagy örömünkre sok adat és/vagy pontosítás érkezett a görögkatolikus papcsaládoktól.

 

Elképzeléseink szerint az elhunyt papok biogrammjai mellett fotót is közlünk. Eddig mintegy 80 papról sikerült portré-fotót beszereznünk, ami 16 százalékos eredmény. Bízunk abban, hogy a kötet zárásáig a papcsaládok és leszármazottak segítségével jelentősen tudjuk növelni a fényképes biogrammok számát.

 

Mintaoldal két papi biogrammal:

 

Könyvajánló

A Balassi Kiadó és a Bizantinológiai Intézeti alapítvány közös kiadásában jelent meg Baán István A XIV-XVI. századi magyar történelem bizánci és kora újkori görög nyelvű forrásai című könyve.

A kötet az 1301 és 1599 közti magyarországi, illetve a Magyarország sorsát érintő eseményekkel foglalkozó forrásokat közli, beleértve többek között a Bizánc bukása után működő történetírók műveinek idevonatkozó részeit is. Ezzel olyan forráscsoport válik megismerhetővé, amely eddig magyarul nem jelent meg. E hézagpótló munka nemcsak a szövegek megbízható fordítását közli, hanem a források értelmezéséhez szükséges bevezetéseket és magyarázatokat, valamint a legfontosabb szakirodalomra való utalásokat is tartalmazza. Ily módon a középkorral foglalkozó egyetemi oktatók, történelem szakos egyetemi hallgatók, középiskolai tanárok, de a történelem iránt érdeklődők számára is betekintés nyílik a magyar–bizánci kapcsolatoknak ebbe a kevésbé közismert, de sok, közérdeklődésre is számot tartó eseményt felölelő korszakába.

http://www.balassikiado.hu/product.php?id_product=1060

Görögkatolikus sajtótermékek honlapunkon

Befejeződött a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola könyvtárában megtalálható 1948 előtti görögkatolikus sajtótermékek digitalizása és feltöltése. A digitalizálást Tóth Norbert végezte, az OTKA K108780. számú kutatási projekt keretében. 

A következő munkaszakasz feladata a hiányzó példányok/évfolyamok digitalizálása és feltöltése. 

A gyűjtőoldal az alábbi linkre kattintva érhető el:

http://byzantinohungarica.hu/node/733

Konferencia-beszámoló

Aki nincs ellenünk, az velünk van? címmel került megrendezésre főiskolánkon a görögkatolikus közelmúlt kutatási lehetőségeiről, feladatairól és problémáiról szóló tudományos konferencia 2013. november 7-én. A rendezvény alaphangját Romzsa Tódor ereklyéjének elhelyezése adta meg a főiskolai kápolna ikonosztázionjának a vértanú püspököt ábrázoló ikonjában. Az ereklyét Kondás Csaba ajándékozta főiskolánknak. Az elhelyezés szertartását Puskás László atya, Romzsa püspök sírjának megtalálója végezte. Az imádságos kezdés után a Szent Péter-teremben kezdetét vette a konferencia. Véghseő Tamás rektor köszöntőjében elmondta, hogy a görögkatolikus közelmúlt kutatása mindezidáig az elhanyagolt és kevés figyelmet kapott kutatási témák közé tartozott. A főiskolán 2013-2017 között tervezett, az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok által is támogatott kutatások egyik kiemelt területe az 1945-1990 közötti időszak görögkatolikus egyháztörténetének feltárása. Ennek a kutatómunkának megkerülhetetlen forráscsoportja az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött iratok. Ezért a konferencia első előadója Gyarmati György, az ÁBTL főigazgatója volt (Múltfeltárás titkosszolgálati iratokból), aki előadásában rámutatott: az ÁBTL-ben őrzött források nélkül nem lehet megírni a közelmúlt történetét, ugyanakkor azok hitelességével kapcsolatban számos kérdés fogalmazódik meg. Másodikként Gárdonyi Máté egyháztörténész, a Veszprémi Hittudományi Főiskola tanára lépett az előadópulthoz, aki „Üldözött egyház vagy kollaboráns egyház? Katolikusok a Magyar Népköztársaságban” című előadásában a korszak megítélésével kapcsolatos álláspontokat mutatta be. A következő két előadó a két protestáns felekezetben már évek óta zajló tényfeltárás folyamatát és eddigi eredményeit mutatta be. Mind Szabadi István, a Tiszántúli Református Egyházkerületi Levéltár igazgatója (Tényfeltárás a református egyházban), mind pedig Kertész Botond, Evangélikus Országos Múzeum tudományos munkatársa (Sok, vagy kevés - az evangélikus tényfeltárás) kihangsúlyozta, hogy a tényfeltárás folyamata szükségszerűen fájdalmas, amire az érintett közösségnek fel kell készülnie. 
A rövid kávészünet után a történeti konferenciáinkon megszokott forgatókönyv szerint kitekintés történt a határokon túlra. Mivel a régió görögkatolikus egyházainak sorsa – az országhatároktól függetlenül – mindig szorosan összekapcsolódik, ez a kitekintés a tágabb szövegkörnyezet megismerését és az összefüggések feltárását szolgálja. Bohács Béla, Eperjesi Egyetem Görögkatolikus Teológiai Karának tanára „Az Eperjesi egyházmegye felszámolásának előjelei Csehszlovákiában (1946-1950)” című előadásában többször utalt arra a Jelevferij érsekre, aki az akkori Csehszlovákiában a görögkatolikus egyház beolvasztását az ortodoxiába levezényelte és aki a Moszkvából Magyarországra küldött kollégájának, Ivan Kopolovics protoierejnek is jó tanácsokat adott. Bendász Dániel kárpátaljai egyháztörténész („Hitvalló és vértanú papok” című könyvem forrásai) előadását követően joggal fogalmazódott meg a jelenlévőkben az a kérdés, hogy valóban lezárt múlt vizsgálatát végezzük-e, hiszen a jelenkor eseményei gyakran döbbenetes folytonosságot mutatnak a szovjet éra eseményeivel. 
Az ebédszünetet követően Véghseő Tamás rektor megnyitotta a főiskola aulájában felállított „Számon-tartva” című kiállítást, mely Tikovits Ernő gyűjtőmunkája eredményeként a kommunista rendszerben üldözést szenvedett katolikus papok személyes tárgyait mutatja be. Megnyitó beszédében kihangsúlyozta annak fontosságát, hogy a görögkatolikus egyházban is induljon meg az államszocializmus évtizedei alatt üldözést és hátrányt szenvedett papok és papcsaládok történetének összegyűjtése és a közösségi narratívába történő beépítése. 
A délutáni szekciót vezető Gárdonyi Máté Puskás László atyát szólította az előadópulthoz, aki személyes hangvitelű előadásában (A Kárpátaljai 20. századi egyházüldözés kutatása a boldoggá avatási eljárásokban) a Bendász Dániel atyával közösen a KGB-levéltáraiban végzett kutatásairól számolt be. A konferencia utolsó két előadása a magyar görögkatolikusokról az ÁBTL-ben őrzött iratanyagokba nyújtott betekintést. Véghseő Tamás egyháztörténész „Nekünk az a jó, ha nincs köztük egység” című előadásában egy görögkatolikus pap-ügynök sajátos feladatait, beszervezésének körülményeit és párhuzamos életének kialakulását mutatta be. Janka György egyháztörténész, tanszékvezető főiskolai tanár előadásában (Adalékok a közelmúltbeli történelmünkhöz) az 1965-ben a Szent Péter-bazilikában megtartott magyar nyelvű görögkatolikus Szent Liturgia történetéhez szolgáltatott eddig teljesen ismeretlen adatokat az állambiztonsági iratok és ügynökjelentések elemzése révén. A konferencia Orosz Atanáz püspök-exarcha hozzászólásával zárult, aki minden görögkatolikus imádságát kérte, hogy az ebben a kérdésben elindult kutatások egyházunk javát és fejlődését szolgálják.
A konferencián számos kérdés, hozzászólás is elhangzott, ami azt bizonyítja, hogy élénk érdeklődés mutatkozik a téma iránt. Reményeink szerint a források feltárásának előrehaladtával az esetleg még meglévő félelmek is visszaszorulnak, s a közelmúltról indított igényes párbeszéd a magyar görögkatolikusok közösségének megerősödését eredményezi.

Polyák Mariann doktori disszertációjának nyilvános vitája

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Doktori Iskolájában 2013. szeptember 27-én került sor Polyák Mariann PhD-disszertációjának nyilvános vitájára. A bírálóbizottság előtt a jelölt sikeresen védte meg a "Görög katolikus és állami elemi népiskolák Bereg vármegyében a dualizmus elején" című értekezését (témavezető: dr. Őze Sándor). Az opponensek (Dr. Botlik József és Dr. Véghseő Tamás) egybehangzó véleménye szerint Polyák Mariann dolgozatának számos erénye közül kiemelkedik adatgazdagsága, mely a téma további kutatását is megalapozza.

Polyák Mariannak szívből gratulálunk és további eredményes kutatómunkát kívánunk!

Terdik Szilveszter: Távol az Araráttól. Örmény kultúra a Kárpát-medencében. Katalógusbemutató

Távol az Araráttól

Örmény kultúra a Kárpát-medencében

A Budapesti Történeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása

2013. április 5 – 2013. szeptember 15.

A kiállítást rendezte és a katalógust szerkesztette: Kovács Bálint, Pál Emese

 

A kiállítás katalógusát 2013. szeptember 16-án a Történeti Múzeumban Őze Sándor és Terdik Szilveszter mutatta be. Utóbbi szövege itt olvasható:

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Noha nem vagyok a hazai örmény történelem és művészet kutatója, mégis örömmel tettem eleget ennek a fölkérésnek, amit ezúton is köszönök.

Magyarországon úgy tűnik, hálás dolog örmény témákkal foglalkozni. Előbb vagy utóbb, kis túlzással élve, mindenkiről kiderül, hogy valamilyen örmény kötődése is van. A kiállítást megelőző konferencián hallottuk, hogy a magukat örménynek, vagy örménynek is vallók száma a legutóbbi népszámláláson növekedett. Néhány éve tudatosult családomban, hogy apai ágon mi is a Magyarországra került örmények kései leszármazottai vagyunk. Örültem, amikor ez kiderült, így azt is megértettem, miért is vonz már oly régóta az örmény templomok építészete, amelyet Tompos Erzsébet klasszikus építészettörténetéből ismerhettem meg. A fekete-fehér képek alapján jól ismert emlékek némelyikét egyszer aztán élőben, Örményországban is volt módom megszemlélni. Ekkor végleg elköteleződtem az örmény kultúra mellett, ha nem is tudományosan, de érzelmileg biztosan. Beigazolódott a mondás: Vér vízzé nem válik, – még a sokszori hígítás ellenére sem.

Jelen kiállítás az erdélyi és a magyarországi örmények történetét, kulturális-művészeti örökségét, illetve társadalomtörténetét mutatja be, a kényszerű együttélésre adott reakciókat, annak eredményeit feszegeti. A katalógus első részében tanulmányokat, a második részében pedig a kiállított tárgyak pontos ismertetését találjuk.

A tanulmányok többsége történeti, illetve művelődés- és társadalomtörténeti tematikát dolgoz föl, a művészettörténetet szorosabb értelemben csak két dolgozat képviseli. Végigolvastam a szövegeket, a kiállítást többször megnéztem, benyomásaimat, esetleges kérdéseimet most összegzem.

Az erdélyi örmények társadalomtörténete, korai története tárul föl Pál Judit tanulmányában. A szerző, aki a Kolozsvári Magyar Intézet igazgatója, már régóta foglalkozik az erdélyi örményekkel is. Tanulmányában kitűnően foglalja össze a kérdéshez kapcsolódó problémákat, stílusa a nem szakmai közönség számára is közérthető, olvasmányos, érződik, hogy a szerző mindent tud erről a kérdésről, ezért a kötet terjedelmi korlátaihoz igazodva megfelelő arányban, egyenletes minőségben adagolja mondandóját.

Nagy Kornél az erdélyi örmény egyház első meghatározó személyiségéről, Oxendio Virzirescóról írt tanulmányt. A szerző Schütz Ödön utolsó nagy tanítványa, nemcsak nevének, hanem tudományos munkásságának köszönhetően is, a hazai armenológia kiemelkedő, fiatal képviselője. Doktori dolgozatában már földolgozta az erdélyi örmény egyházi unió történetét, levéltári kutatásainak köszönhetően számos történeti legendát, régi beidegződést tudott új megvilágításba helyezni, ahogyan ez a kötetben olvasható tanulmányából is látszik. Persze a mítoszok lerombolása nem mindig kellemes. Kornél tanulmányát olvasva kitűnik, hogy a szóban forgó egyházi személy nem volt könnyű eset, aki persze nagyon következetesen ragaszkodott elveihez, elképzelései megvalósításához az erőszaktól sem riadt vissza, ami abban a korban teljesen normálisnak is számított. Megdöbbentett, hogy mennyire hasonló vonások jellemezték a néhány év múlva az 1720-as években kinevezett első fogarasi román görögkatolikus püspököt, Pataky Jánost és utódait is. Pataky, Virzirescóhoz hasonlóan, román léte ellenére latin rítusú volt, a kolozsvári jezsuitáknál nevelkedett, csak később vette fel a bizánci rítust. Persze így sebezhetővé is vált, hiszen a liturgiában elkövetett hibáit hívei rögtön észrevették, és ha tehették, arra hivatkozva, hogy püspökük megváltoztatja az ősi szertartásokat, visszatértek az ortodoxiába. Érdekes, hogy míg az erdélyi örmények az uniónak köszönhetően szinte maximálisan latinizálódtak a század végére, addig a román görögkatolikusok maximálisan igyekeztek a rítus tisztaságát megőrizni, ami egészen a 19. század végéig alapvetően sikerült is nekik. A két unitus közösség eltérő reakciójának oka különböző társadalmi, és egyházpolitikai helyzetükkel magyarázható: míg a románok viszonylag hamar megkapták az önálló egyházmegyét, addig az örményeknek sajnos ez nem sikerült.

A következő tanulmányok az örmény írásbeliséggel foglalkoznak. Armenuhi Drost-Abgarjan az örmény írás történetének kezdeteit villantja föl, míg Meliné Pehlivanian az örmény könyvnyomtatás korai fejlődését mutatja be. Bámulatos az az erőfeszítés, hogy egy alapvetően már diaszpóra létre kényszerült nép hogyan fedezi föl a kor technikai vívmányaiban rejlő lehetőséget, és hogyan alapozza meg ezzel azt az irodalmi keretet, amely a nyelv és kultúra továbbélésének záloga lesz a következő évszázadokban. Perger Péter külön tanulmányban foglalja össze az erdélyi Misztótfalusi Kiss Miklós szerepét az örmény tipográfia megteremtésében. A kiállítás egyik terme az örmény könyvnyomatás korai darabjait, illetve az erdélyi örmény írásbeliség kiemelkedően szép emlékeit mutatja be. Itt azért megjelennek még az örmény miniatúrák is, igaz nem túl nagy számban, de legalább nyújtanak némi ízelítőt arról a hihetetlenül pompás és finom miniatúrafestészetről, amely a 11. századtól kezdve úgy teremtett sajátos formavilágot, hogy a bizánci, a perzsa és más keleti népek művészétének legjavát is magába olvasztotta.

Ehhez az egységhez tartozik még Kovács Bálint tanulmánya is, amelyben az erdélyi örmény könyvkultúra sajátosságait mutatja be. A szerző a lipcsei Közép-Kelet-Európa Intézet munkatársa, évek óta foglalkozik az erdélyi örménységgel. Közreműködésével készült két alapvető jelentőségű kötet, amelyek nélkül az erdélyi örmény művelődéstörténet is nehezen írható meg: az erzsébetvárosi könyvtár, és a szamosújvári gyűjtőlevéltár repertóriuma. A korábbi örmény tematikájú konferenciák társszervezője, s nem utolsó sorban a jelen kiállítás egyik kurátora is.

A következő két tanulmány tekinthető szorosabb értelemben is művészettörténettel foglalkozónak. Tamáska Máté Szamosújvár építészeti fejlődését vázolja föl. Valóban lenyűgöző erdélyi viszonylatban ez a tervezett városszerkezet, amely még ma is sokat őriz egykori visszfényéből. A házak közül sok olyan áll még ma is, amely külön figyelmet érdemel. Itt jegyzem meg, hogy az erdélyi örmény szakrális építészet kutatásába a budapesti Műszaki Egyetem hallgatói is bekapcsolódtak néhány éve Veöres András vezetésével. Megtörtént a templomok fölmérése, ezek alapján az egyik résztvevő, Nagy Gergely Domonkos az erzsébetvárosi nagy templomról külön tanulmányt is írt a B. Nagy Margit-emlékkötetben.

Pál Emese, a kolozsvári egyetemen mostanában védi a témából írt doktori dolgozatát. Munkájával az erdélyi örmények művészetének kutatása új fázisába lépett, méltó módon folytatja a nagy elődök művét, eredményeire a kutatásokat komolyan megkezdő B. Nagy Margit is büszke lehetne. Tanulmányának első felében ő is fölteszi azt a kérdést, ami sokakban megfogalmazódik, akik az erdélyi örmény templomokban járnak: mitől is örmény ez, hiszen szinte semmiben nem különböznek egy átlagos római katolikus templomtól? Csak a feliratok, egy-két örmény ikonográfiájú kép tanúskodik a gyökerekről. Egyrészt valóban az egyházi uniónak köszönhető ez a nagyfokú latinizáció, másrészt látni kell, hogy a többségi társadalom normái erősen meghatározzák az adott kisebbség ideáit, elvárásait. Nekik is az kezd tetszeni, ami a többségnek. Az lesz az irányadó, amit a környezet annak tart. Néhány éve jártam a moldvai Suceava egyik örmény templomában, a Zamca-erődben. Erdélyhez képest ott hűen őrizték meg a hagyományos örmény liturgikus teret, bár az épület kívülről nem különbözik a korabeli ortodox templomoktól. Interneten rákerestem a többi moldvai örmény templomra is, és megdöbbenve láttam, hogy a 19. században divatba jött egy sajátos ikonosztázion is ezekben a templomokban. Függöny helyett egy olyan képfalat építettek a diadalívbe, amelynek nem három ajtaja van, mint a bizánciaknál, hanem csak egy nyílás középen, hogy az oltárt is látni lehessen. Hát, ez is egy helyi fejlődés, a többségi kultúrához való igazodás jele.

Pál Emese tanulmánya első felében a szamosújvári nagy templom eddig alig, vagy egyáltalán nem kutatott aspektusaival foglalkozik. Nagyon izgalmas új adatokat közöl az egykori főoltár építés- és bontástörténetéről. Ez az oltár Erdélyben az egyik utolsó példája volt annak a baldachinos oltártípusnak, amely a 18. század közepén a gyulafehérvári székesegyház mintájára az egész tartományban elterjedt. Külön szórakoztató az a levélrészlet, amelyben a közösség finoman kifejti egyik hittestvérének, miért is neki kellene állnia az oltár készítésének összes költségét.

Fontos új adatokat gyűjtött össze a templom Rózsafüzéres Mária-képével kapcsolatban is. A kegyképfunkcióra emlékeztet a kiállításon szereplő néhány fogadalmi kép, amelyek apró, de nagyon fontos kultúrtörténeti pillanatfelvételeit nyújtják a barokk város hétköznapjainak is.

Az erdélyi örmények Mária-tisztelete még sok izgalmas adatot tartogat a kutatás számára. Bizonyos kegyhelyek, kegyképek kultuszát ők közvetítették Erdélybe. Kovács Zsolt a dési ferences templom Mária-képeit vizsgálva jegyezte meg, hogy a częstochowai kép kultusza valószínűleg az ő galíciai kapcsolataiknak köszönhető Erdélyben. De a mariazelli kegyszobor másolatait is gyakran ők hozták be, a szamosújvári templomaikban is volt, sőt a kiállításon is szerepel egy másolat.

Pál Emese, tanulmánya második felében az erdélyi templomok szinte egyetlen tisztán örmény tematikájú csoportjának, a Világosító Szent Gergelyt ábrázoló, nem csak örmény templomokban található képeknek ikongráfiáját és előképeit mutatja be nagyon meggyőzően.

A kiállítás harmadik termében tárul föl az egyházi emlékek jelentős csoportja. Nekem az a kis fogadalmi kép a kedvencem, amelyen Szongott Meszrop térdel patrónusa, az örmény ábécét megalkotó Meszrop Mastoc előtt. Van valami elragadó bája ennek a kis kompozíciónak, amelyen a magyaros ruhában térdelő ifjú kilétét még az örmény írás magyarázza, tehát együtt van az ősi, és az új, fölvett kultúra. Talán valamelyik helyi örmény festő munkája lehet ez a kép, Kovács Zsolt a dési ferencesek adatai között talált is utalást pl. Zachariás örmény festőre. A térdelő fiú mögött föltűnik egy feliratokkal nem ismertetett szakállas alak, kezében olvasóval. A Hétszünyű Koponyáni Monyókot idéző figura nyilván nem az örmény-magyar folklór hasonulásának jele, hanem valamelyik pusztai aszkéta ábrázolása. Szerintem Szent Onufrius remete lehet, akinek testét 60 évnyi pusztai élet után már csak hosszúra nőtt szakálla és haja védte a sivatagi időjárástól. Tiszteletének több jelét láttam Lembergben is, míg Magyarországon és Erdélyben kevésbé volt ismert, talán ez a kép is az örmények galíciai kapcsolatainak halvány lenyomata.

Az utolsó két tanulmány társadalomtörténeti. Ifj. Bertényi Iván szemléletesen mutatja be, hogy a dualizmusban az örmények számarányukhoz képest milyen magasan voltak reprezentálva a politikai életben. Meggyőzően ismerteti és tárja föl az asszimilációs modellek működését, végeredményét. Kránitz Péter Pál pedig egy kevésbé ismert aspektust, a két háború közötti újabb diaszpóra történetét dolgozza föl, amely hiánypótló. A kiállítás utolsó termei kapcsolódnak ehhez a tematikához, ahol kitűnő portrék, karikatúrák, két nagyon szép szőnyeg és az örmény sajtótermékek villantják föl a hazai örmények társadalmi helyzetét, történelmi szerepét.

A kiállítás több hazai és erdélyi gyűjtemény együttműködésével jött létre, ami a kurátorok kitartatását dicséri, hiszen a bürokratikus korlátok leküzdése – Európai Unió ide vagy oda – , ma sem egyszerű. Nagyon fontos, hogy a hazai gyűjtemények föltérképezése is megtörtént, pl. az Iparművészeti Múzeum textiljei közül több most kerül először örmény kontextusban reflektorfénybe. Az 1950-es években ez a múzeum restaurálva adta vissza Romániának az összes, a háborúban ide menekített, a szamosújvári Örmény Múzeumból származó textilt. Ebből az anyagból mégis alig jött át valami, vagy talán semmi, hiszen régi-új hazájukban már nem mindig kerültek megfelelő körülmények közé.

Szép ez a katalógus, tetszetős kézbe venni. Mérete, formája ember- és olvasóbarát. A szépen szerkesztett kötet Lengyel János munkáját dicséri.

Ez a kiállítás és katalógus nem csupán történeti, nem csupán művészettörténeti, nem csupán művelődéstörténeti. Mindegyik szempont mindegyik egységben jelen van. A rendezők egymásba szőtték, jól összecsomózták a különböző erősségű szálakat, a különböző színű fonalakat. Az összkép olyan tarka lett, mint egy örmény szőnyeg. Geometrikusan rendezett ornamensek, önmagukban is szép formák, amelyek bizonyos távolságból nézve harmonikus egésszé állnak össze.

Köszönet érte.

Újabb OTKA-támogatott kutatások a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán

Az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok Bizottságának 2013. július 3-án meghozott döntése alapján főiskolánk két pályázata nyert támogatást.

A Nagyköltségű Kutatási pályázatok kategóriájában 
Véghseő Tamás pályázata (K 108780 Görögkatolikus egyház- és művészettörténeti források feldolgozása és közreadása, adattárak [történeti névtár és sematizmus] kiadása, digitalizált adatbázisok készítése [18-20. század], résztvevők: Véghseő Tamás, Janka György, Terdik Szilveszter, kutatási időszak: 2013-2017, támogatási összeg: 49.795.000.- Ft),

míg a Posztdoktori pályázatok kategóriájában

Jaczkó Sándor projektje részesül támogatásban (PD 109559 A görögkatolikus egyház élete a 18. században a Barkóczy instrukció fényében, kutatási időszak 2013-2016, támogatási összeg: 17.978.000.- Ft).

A nyerteslisták: Nagyköltségű Kutatási Pályázatok – Posztdoktori Pályázatok 
Kutatási tervek összefoglalói: Véghseő Tamás – Jaczkó Sándor

Mindkét pályázat kapcsolódik a 2009-2012 közötti, szintén az OTKA által támogatott kutatási projekthez.

Hegedűs Attila - Terdik Szilveszter: „Akik házad ékességét szeretik” A mogyoróskai templom szentségházáról

Az utóbbi idők családfa-kutatóinak többféle motivációjuk van. Sokan szeretnének nemesi eredetet bizonyítani, valakik eltűnt rokoni ágak után nyomoznak és olyanok is vannak, akik a ma kihívásaihoz gyűjtenek erőt az ősök értékeinek felkutatásával.

A mi családunk vonatkozásában - számos egyéb ok mellett - van egy nagyon konkrét indok, ami arra sarkallt, hogy elmélyüljek a család történetében. A mogyoróskai görögkatolikus templom főoltárán, a szentségházon két név szerepel adományozóként: Hegedűs Mihály és neje, Ferencz Zsuzsanna. Ők az apai ágú dédszüleim.

A felkutatott levéltári adatok alapján bizonyítható, hogy 1778-ban már élt Hegedűs Mihály nevezetű ősünk Mogyoróskán. A Trautson család kihalása után a bécsi kamara által elrendelt, latin nyelvű birtokleírásban a mogyoróskai lakosok között szerepel: Michael Hegedűs. Néhány évvel később, 1784-ben Franciscus Römisch, kamarai geodéta részletes leírásában már a Hegedűs Mihály tulajdonában lévő dűlőnevek (pl.: Csonkás stb.), illetve a tulajdonlás mértéke is megtalálhatók.

A fellelt egyházi anyakönyvi adatok alapján a fent említett szentségházat adományozó néhai Hegedűs Mihály Mogyoróskán, 1862. október 13-án született és ugyancsak Mogyoróskán, 1935 körül halálozott el. Míg felesége néhai Ferencz Zsuzsanna Baskón, 1861-ben született és Mogyoróskán, 1947. április 12-én, 86 éves korában hunyt el. A családi legendárium szerint egy pár ökör árát adták a szentségházért. A dédszüleimnek hét gyermekük - öt fiú és két lány - született. A legfiatalabb fiú, aki a keresztségben szintén a Mihály nevet kapta, 1906. április 2-án született, ő volt az apai nagyapám. Az ő házasságából két gyermek született, egyikük néhai édesapám volt, akit szintén Mihálynak kereszteltek. Ő 2012. július 17-én hagyta el a földi létet, ezzel az írással rá is emlékezünk. (Hegedűs Attila)

 

A regéci vár tövében, festői környezetben fekszik Mogyoróska. A ma már inkább üdülőfalunak tekinthető településen egykor szinte mindenki görögkatolikus volt. Az egyházközség pontos alapítási idejét nem ismerjük, a 17. században már biztosan létezett, legalábbis erre az alapítási időszakra utalt, hogy 1905-ben még két, a 17. századból származó harangja volt: az egyiket 1621-ben, a másikat 1635-ben öntötték. Az egyházközség történetét ekkor írta meg először a helybéli parókus (megjelent a Görög Katholikus Hírlap hasábjain 1905-ben, a 9. és 10. számban), aki művéhez alaposan átnézte az egyházközség iratait. Tőle tudjuk, hogy a jelenlegi templom a korábbi fatemplomok helyén 1806 és 1862 között épült hosszabb-rövidebb megszakításokkal, tornya csak a 20. század elején lett kész. Az oltárról kapcsolatban ennyit jegyzett föl: „A templom oltára meglehetős szép, azonban latin stylben, baldachin nélkül, egy értékes 180 forintos Mária-képpel 1864-ben ellátva.” Az utóbbi száz évben az oltár összképe jelentősen megváltozott, bár az említett Mária-kép ma is megvan. Szentségháza templom formára emlékeztet: négy sarkán, nyolcszögletű talapzaton csavart oszlopok állnak, a párkány fölött kisméretű, esztergált hagymakupolákon keresztek magasodnak. A szentségház ajtaja félkörívesen záródik, a kenyeret és bort megáldó Krisztust ábrázoló festmény díszíti. A szentségház két oldalán az ajtóval egyező kialakítású képmezőkben további festményeket helyeztek el: a Keresztről való levételt, illetve az Szent Család menekülését Egyiptomba. A szentségház központi részét alkotó szekrényt egy tornyocskával ékesített kupola fedi, csúcsán latin kereszt magasodik. Az egész építmény aranyozott. Az ajtó alatti lábazaton az adományozók nevét fekete felirat örökíti meg: „Hegedüs Mihály és neje Ferencz Zsuzsanna ajándéka”. Évszám sajnos nem szerepel. Mivel az 1905-ös cikk még nem, viszont a templom 1913-as leltára már említi a szentségházat, az adományozók nevét is kiemelve, a szentségház beszerzésére a két évszám között megadott intervallumban kerülhetett sor. A szentségházat valószínűleg nem környékbeli mesterek készítették, hanem valamelyik városi, kegytárgyakat gyártó, Műipari Intézettől rendelték.  Hasonlóképpen jártak el pl. Kenézlőn és Nyírlugoson, ahol szintén feliratok emlékeznek az adományozókra. A mogyoróskai oltár fölé magasodó baldachin egy emberöltővel később, 1955-ben készült el. (Terdik Szilveszter)

Nemzetközi szlavisztikai konferencia

2013. május 24. és június 2. között az Orosz Tudományos Akadémiai Szlavisztikai Intézete Budapesten és Nyíregyházán tartja nemzetközi szlavisztikai konferenciáját. Az orosz nyelvű tudományos rendezvény utolsó munkanapját (május 31., péntek) a résztvevők  a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán töltik. A nap során - többek között - előadásokat hallgatnak meg a magyarországi görögkatolikus egyház történelméről és művészetéről, illetve bemutatásra kerül a főiskolai könyvtár ószláv nyelvű antikva gyűjteménye. A tanulmányi nap programja:

9:00–9:30 А. Добош (Ньиредьхаза) Корни и история греко-католиков в Венгрии 
9:30–10:00 И. Бан (Ньиредьхаза) Святой равноапостольный царь Стефан - Rex Apostolicus
10:00–10:30 К. Голуб (Ньиредьхаза) Славянские рукописи и старопечатные книги в собрании Библиотеки Грекокатолической Духовной Академии им. Св. Афанасия в Ниредьхазе
10:30–11:00 Б. Пушкаш (Ньиредьхаза) Искусство исторической Мукачевской епархии 15–19 веков
11.00 -11.30 Перерыв
11.30 -12.00 Т. Опарина (Москва) Тема унии в полемической литературе России первой половины XVII в. 
12.00-12:30 М. Мозер (Вена–Мюнхен–Пилишчаба) Несколько слов о «Ключе Царства Небесного» Герасима Смотрицкого 
12.30 -13.30 Презентация научных проектов
Ф. Людоговский (Москва) Большой церковнославянский словарь
В. Людоговская (Москва) Грамматика современного церковнославянского языка.

A konferencia teljes programja letölthető ide kattintva.

A szervezők szeretettel várják az érdeklődőket.

Articoli su Andrea Bacinsky/Bacsinszky, vescovo di Mukacevo/Munkács

La fondazione dell’Eparchia di Hajdúdorog

[Intervento di Tamás Véghseő nel convegno "La fondazione dell'Eparchia di Hajdudorog per gli ungheresi di rito bizantino nel contesto politico  dell'Impero Austro-Ungarico (1912)" - Roma, 29 novembre 2012, Accademia d'Ungheria in Roma]

 

La fondazione dell’Eparchia di Hajdudorog nel 1912 fu l’unico atto amministrativo di notevole importanza che riguardava la Chiesa cattolica in Ungheria nel periodo del Dualismo politico (1867-1918). L'iter storico che ha condotto all’erezione di una nuova circoscrizione ecclesiastica per i cattolici di rito bizantino, e di identità e lingua ungherese, è ricordato nella memoria della medesima comunità ecclesiastica quale „calvario”. Infatti, mentre a partire dalla metà dell’Ottocento il movimento dei greco-cattolici ungheresi conduceva una lotta pluridecennale per raggiungere almeno parzialmente i traguardi prefissi, tra i quali spicca l’uso della lingua ungherese nella liturgia, si imbatteva ripetutamente nella resistenza della gerarchia cattolica ungherese, della Santa Sede, della Chiesa greco-cattolica rumena e di certi circoli politici. Complica ulteriormente il quadro il fatto che i greco-cattolici ungheresi hanno avuto sostegno incondizionato nella loro lotta soltanto dai protestanti calvinisti ungheresi. Ecco, i componenti di un “calvario”: gli ungheresi in Ungheria devono combattere per decenni per l’uso della lingua ungherese nel campo ecclesiastico, vengono ostacolati dai loro confratelli cattolici di rito latino e di rito bizantino e appoggiati dai protestanti.

Le radici di questa complicata problematica risalgono alle origini dei greco-cattolici di identità e lingua ungherese. Chi sono e da dove vengono i greco-cattolici ungheresi? Una prima risposta, che è largamente diffusa, ed era largamente accolta particolarmente qui, a Roma, afferma che i greco-cattolici ungheresi non sono altro che ruteni e rumeni magiarizzati. E’ senza dubbio che nella seconda metà del XIX secolo si vide un impressionante aumento numerico dei greco-cattolici ungheresi. Mentre negli ultimi decenni del secolo la popolazione del Regno d'Ungheria crebbe di una quantità pari al 33 %, quella dei greco-cattolici ungheresi aumentò del 118 %. Il clima politico-culturale del secondo Ottocento ungherese favorì il processo d'assimilazione, al quale erano maggiormente esposte le etnie senza una forte consapevolezza nazionale. Questo fu il caso dei ruteni, tra i quali, nella seconda metà del secolo, ebbe un grande influsso la corrente filo-ungherese. Tra il 1880 e il 1890 la popolazione dei greco-cattolici ungheresi crebbe del 49,6%, mentre quella dei ruteni aumentò solo del 10%. Il processo di assimilazione fu molto più lento nel caso dei romeni, poiché il popolo romeno, e specialmente il clero greco-cattolico, in quel periodo aveva una forte consapevolezza nazionale. Avendo una solida struttura ecclesiastica, i romeni furono in grado di contrastare maggiormente l'assimilazione.

Tuttavia, l’assimilazione dei ruteni e romeni alla nazione ungherese non è una risposta esclusiva alla domanda che riguarda l’origine degli ungheresi di rito bizantino. Infatti, i primi indizi a noi pervenuti che attestano la presenza di comunità di lingua e identità ungherese tra i greco-cattolici sono le traduzioni manoscritte della liturgia, fatte nell’ultimo decennio del Settecento. Questo vuol dire che già prima del grande aumento numerico dei greco-cattolici ungheresi nel secondo Ottocento, dovuto senz’altro all’assimilazione, ci furono delle comunità ungheresi di rito bizantino, specialmente nelle provincie di Hajdu e Szabolcs. D’altra parte, la capacità di assimilare altre etnie non fu una caratteristica esclusiva della nazione ungherese. Sia i ruteni sia i romeni erano in grado di assimilare altri popoli nelle regioni, dove formavano la maggioranza. Cioè, nelle comunità rutene e romene viveva anche gente di origini ungheresi, assimilita particolarmente dopo il periodo dell’occupazione turca, quando a causa degli insediamenti l’espansione rutena e romena raggiungeva regioni, abitate prima prevalentemente dagli ungheresi, ma colpite dal fenomeno dello spopolamento.

Tutto questo dimostra che la questione dell’origine dei greco-cattolici ungheresi si rivela molto più complicata di una risposta riduttiva e dà ampio spazio a ulteriori ricerche. Tuttavia, devo sottolineare ancora una volta che l’aumento impressionante del numero dei greco-cattolici ungheresi nella seconda metà dell’Ottocento, dovuto all’assimilizione, è determinante.

Un altro aspetto particolare dell’evolversi della sorte dei greco-cattolici ungheresi che dobbiamo tener presente è la pressione dell’opinione pubblica che può essere definita costante fino alla metà del XX secolo. L’opinione pubblica ungherese infatti collegava il concetto del “rito bizantino” ai popoli slavi e al popolo romeno, quindi lo riteneva estraneo all’identità nazionale ungherese, i cui connotati religiosi erano il cattolicesimo di rito latino o il protestantesimo. Di conseguenza, ai greco-cattolici ungheresi fu offerta tacitamente una soluzione alternativa alla loro lotta per essere considerati parte integrante della nazione ungherese: se vogliono diventare ungheresi a tutti gli effetti, devono scegliere la strada del cambiamento di rito o della confessione. Questa “soluzione”, presente per un intero secolo, ha avuto effetti devastanti soprattutto tra le due guerre mondiali, quando l’opinione pubblica ungherese, scioccata dalle conseguenze del Trattato di pace di Trianon, facendo pressione, ha costretto migliaia di greco-cattolici in cerca di una vita migliore al cambiamento di rito o di confessione. Come reazione alle forze che volevano escludere il rito bizantino dalla definizione dell’identità nazionale ungherese, i greco-cattolici citavano i fatti storici del primo medioevo ungherese, che attestano la presenza del rito bizantino fino al XIII secolo. Nel discorso identitario dei greco-cattolici ungheresi dell’Otto-Novecento le missioni bizantine e i monasteri orientali nel Regno d’Ungheria dell’epoca degli Arpadi diventano non soltanto punti di riferimento, ma anche argomenti che confutano la convinzione, largamente diffusa nell’opinione pubblica, secondo la quale l’identità nazionale ungherese e il rito bizantino sarebbero stati concetti incompatibili.

Contemporaneamente all'aumento numerico della popolazione di lingua e identità ungherese nella seconda metà dell’Ottocento, si acutizzò il problema dell'uso della lingua ungherese nella liturgia e divenne più consistente l'esigenza di un'eparchia ungherese greco-cattolica.

Nel 1868 – approffittando del clima politico del compromesso Austro-Ungarico – si radunò a Hajdúdorog, sede della comunità più numerosa, un congresso in rappresentanza di 58 parrocchie dei greco-cattolici ungheresi per esaminare il modo di ottenere la costituzione di una propria eparchia, nella quale si usasse come lingua liturgica l'ungherese.

Nel 1873 il re, con il consenso di István Pankovics, vescovo di Munkács eresse a Hajdúdorog un Vicariato episcopale, con Concistoro e Cancelleria propri in cui si usava solo l'ungherese. Frattanto in modo autonomo alcuni sacerdoti cominciarono e altri continuarono ad usare l'ungherese anche nella liturgia. Il vicario di Hajdúdorog, János Danilovics, considerò la traduzione dei libri liturgici in lingua ungherese come un compito di primaria importanza. Organizzò la Commissione di traduzione liturgica di Hajdúdorog, formata da nove membri, la quale tradusse i principali libri liturgici, e tra il 1882 e 1892 pubblicò una prima serie di volumi.

I promotori dell’introduzione della lingua ungherese nella liturgia bizantina furono del parere che la questione della lingua liturgica da usare fosse di competenza del vescovo eparchiale. Tuttavia, la prima occasione, in cui la lingua ungherese nella liturgia bizantina fu usata in modo dimostrativo, provocò immediatamente il divieto da parte della Santa Sede. Infatti, nel giugno del 1896 – l’anno dei grandi festeggiamenti del millesimo anniversario della conquista della Patria – nella Chiesa dell’Università di Budapest fu celebrata una liturgia bizantina interamente in ungherese. L’evento fu preparato attentamente e pubblicizzato nei giornali nazionali, e suscitò una forte eco nell’opinione pubblica. La notizia giunse ben presto a Roma e nel settembre dello stesso anno la Congregazione di Propaganda Fide decretò il divieto dell’uso della lingua ungherese nella liturgia bizantina, ordinò la distruzione dei libri liturgici ungheresi, pubblicati fino a quel momento e intimò ai vescovi eparchiali di Mukacevo e Presov, Gyula Firczák e János Vályi, di stroncare il movimento dei greco-cattolici ungheresi.

I timori della Santa Sede per l’introduzione di una lingua volgare nella liturgia sono ben comprensibili se prendiamo in considerazione il contesto storico. L’approvazione dell’uso della lingua ungherese per i cattolici di rito bizantino poteva avere effetti indesiderati e provocare simili pretese da parte dei cattolici latini. D’altra parte non mancarono le informazioni, giunte a Roma da circoli ecclesiastici romeni, che avevano suggerito un’interpretazione esclusivamente nazionalista della questione, affermando che l’introduzione della lingua ungherese non fosse altro che un tentativo di magiarizzazione del governo ungherese. Tuttavia, è comprensibile anche la perplessità degli ungheresi di fronte al decreto di divieto. Essi si sono posti la domanda: per quale motivo la Santa Sede proibisce loro ciò che permette ai greco-cattolici romeni? I romeni, infatti, usavano nella liturgia la loro lingua volgare che era ormai ben differente a quella che era in uso nella chiesa romena nel momento dell’unione con la Sede Apostolica. Agli ungheresi, dunque, non sembrava ragionevole altra soluzione che la semplice applicazione del principio “suum cuique”.

La situazione divenne assai delicata, poiché l’opinione pubblica interpretò l’atteggiamento della Santa Sede in chiave nazionalista e arrivò alla conclusione che Roma si era schierata in favore delle forze ostili alla nazione ungherese.

Mentre il governo ungherese fece inutili tentativi diplomatici per convincere la Santa Sede, i greco-cattolici ungheresi organizzarono un pellegrinaggio in occasione dell’anno santo del 1900 in cui 500 persone si recarono a Roma per mostrare sia la loro stessa esistenza, sia la loro filiale devozione alla Sede Apostolica. Il pellegrinaggio fu senz’altro un evento che lasciò buone impressioni nei circoli vaticani riguardi au greco-cattolici ungheresi.

Comunque, la Santa Sede non cedette e continuava a proibire l'uso della lingua ungherese quale lingua liturgica. Tuttavia, non rifiutò l’idea dell'erezione di un’eparchia ungherese, altro traguardo importante degli ungheresi di rito bizantino.

La soluzione della questione della nuova eparchia dipendeva dal governo ungherese che per lungo tempo la considerò secondaria rispetto alla questione della lingua liturgica. Solo dopo aver preso atto dell’irremovibile fermezza della Santa Sede riguardo al divieto dell’uso dell’ungherese nella liturgia, il governo pensò seriamente all’erezione di una eparchia greco-cattolica ungherese. Essa – secondo le intenzioni del medesimo governo – avrebbe avuto il compito di introdurre di fatto l’uso della lingua ungherese nella liturgia.

Per realizzare l’erezione della nuova eparchia era necessario anche l’interessamento dell’imperatore che nel sistema del giuspatronato aveva il diritto di provvedere alla fondazione di nuove diocesi. Poiché il principe ereditario, l’arciduca Francesco Ferdinando era stato grande fautore della causa romena, solo un argomento abbastanza forte poteva convincere l’imperatore ad accettare la proposta del governo di fondare un’eparchia per i greco-cattolici ungheresi. Il momento propizio arrivò nella primavera del 1911, quando l’imperatore Francesco Giuseppe dovette affrontare il problema della nuova legge militare da approvare dal parlamento ungherese. Poiché il disegno di legge prevedeva notevoli aumenti finanziari, l’approvazione non sembrava facile. Per guadagnare il consenso dei deputati ungheresi, l’imperatore decise di puntare sull’orgoglio nazionale. Gli fu suggerita la questione dell’eparchia greco-cattolica ungherese come “causa nazionale”, la soluzione della quale avrebbe potuto garantire il successo nel parlamento. Per questo motivo l’imperatore incaricò il conte Bartolomeo Lippay, pittore stimato nella corte del Papa, di contattare la Segreteria di Stato in vie confidenziali e conoscere la reazione della medesima a tale proposta. In linea di principio la risposta della Santa Sede era positiva. La Segreteria di Stato chiedeva comunque garanzie ben precise dal governo riguardo il divieto dell’uso dell’ungherese. Per gli uffici del primate Kolos Vaszary si arrivò ad un compromesso: la lingua liturgica della nuova eparchia sarebbe stata il greco classico, che il clero avrebbe dovuto imparare in tre anni. Con questa soluzione si poteva evitare l’accusa principale, secondo la quale l’eparchia ungherese sarebbe stata uno strumento del governo ungherese nella politica di magiarizzazione.

E’ da notare il dissenso tra la Segreteria di Stato e la Congregazione di Propaganda Fide, il cui prefetto il cardinale Girolamo Maria Gotti seguì la linea dura del suo predecessore, il cardinale Ledochowski, di vietare assolutamente l’uso liturgico della lingua ungherese. Il cardinal Gotti era del parere che una nuova eparchia per i greco-cattolici di lingua ungherese – nonostante le garanzie date dal governo e il fatto della lingua greca come lingua liturgica ufficiale – avrebbe comunque promosso l’uso liturgico della lingua ungherese. Dopo mesi di trattative, nel febbraio del 1912, il prefetto di Propaganda accettò controvoglia la decisione riguardante la fondazione dell’eparchia di Hajdudorog, ritenendo insieme ai suoi collaboratori il Segretario di Stato, Merry del Val, troppo ingenuo. E’ interessante che un documento del 1922, scritto da un collaboratore della Congregazione per la Chiesa orientale, ricordi che il cardinale Gotti, deceduto nel 1916, avesse completamente ragione. Nel 1922 il vescovo di Hajdudorog aveva chiesto già due volte il prolungamento del triennio stabilito per il clero greco-cattolico ungherese per imparare il greco e aveva anche pubblicato un Liturgikon, in cui appariva in greco solo il testo del canone eucaristico, tutto il resto era in ungherese. L’autore del documento rievoca la resistenza del cardinale Gotti della Congregazione di Propaganda e accusa il governo ungherese di aver abusato della bontà di papa Pio X e di aver ottenuto con false promesse l’approvazione del pontefice, ormai anziano.  

Nel maggio del 1912, dunque, Francesco Giuseppe fondò l'eparchia di Hajdúdorog per le parrocchie di rito bizantino e di lingua ungherese, che nel giugno dello stesso anno san Pio X eresse canonicamente con la bolla Christifideles graeci. La Sede Apostolica dette alla nuova eparchia 162 parrocchie, dismembrate dalle eparchie di Mukacevo (70), Presov (8), Alba-Iulia-Fagaras (35), Oradea (44) e Gherla (4), e una (a Budapest) dall'arcidiocesi latina di Esztergom. Mentre i vescovi delle eparchie rutene di Munkacs e di Eperjes furono favorevoli allo smembramento, i vescovi romeni protestarono con veemenza. Per la loro resistenza il processo dell’organizzazione della nuova eparchia fu rallentato, anzi essi ottennero anche la revisione della bolla di fondazione. Per questo motivo la bolla Christifideles non venne consegnata alla nuova eparchia, ma trattenuta nella nunziatura di Vienna. Il processo di revisione fu bloccato dalla prima guerra mondiale. In seguito al trattato di pace di Trianon (4 giugno 1920) l'eparchia di Hajdúdorog subì gravi perdite: delle sue 162 parrocchie, ne perdette 79. I vescovi romeni ottennero tutto ciò che avevano voluto (anzi, molto di più), perciò la revisione della bolla non era più di attualità. La bolla Christifideles rimase nell’archivio della nunziatura di Vienna, poi rispedita a Roma, è oggi conservata nell’Archivio Segreto Vaticano.

Le proteste contro l’eparchia ungherese di rito bizantino non furono solo verbali o scritte. Durante l’organizzazione dell’eparchia si verificarono azioni di violenza contro il vicario generale Jaczkovics che si era presentato nelle parrocchie da incorporare. Bisogna aggiungere che nel caso il vicario generale ha avuto un comportamento poco prudente. Il culmine della violenza fu l’attentato contro il primo vescovo di Hajdúdorog, István Miklásy, nel febbraio del 1914 a Debrecen, sede provvisoria dell’eparchia. Al vescovo fu recapitato un devastante pacco-bomba inviato da Czernowitz (Bucovina) che uccise tre dei suoi collaboratori. Il vescovo rimase illeso. L’esecutore materiale dell’attentato fu il romeno Ilie Catarau, che lavorava per conto dei servizi segreti russi, interessati ad acutizzare i conflitti etnici della Monarchia.

L’episodio dell’attentato dimostrava l’estrema delicatezza dell’affare. Le esigenze pastorali si erano mescolate agli interessi politici e questo aveva messo alla prova la Santa Sede, che doveva affrontare una serie di domande-chiavi: come si può andare incontro alle giustificate esigenze pastorali dei greco-cattolici ungheresi, appoggiati, però, dall’imperatore, guidato da chiarissime motivazioni politico-militari? Come si possono ottenere garanzie valide dal governo ungherese contro le tendenze nazionaliste? Come si può fare giustizia tra cattolici di rito bizantino, appartenenti a diverse etnie? Come si può evitare l’introduzione di una prassi indesiderata nella questione della lingua liturgica?

Nel processo che condusse alla fondazione dell’eparchia di Hajdúdorog la Santa Sede cercò di trovare un sano equilibrio, impiegando risorse ed energie notevoli. Nonostante l’impegno, il risultato non soddisfò tutti. I romeni si sentirono sconfitti e traditi dalla Santa Sede. Gli ungheresi, invece, cantavano vittoria ed erano grati al Santo Padre.

Qualche anno dopo, gli avvenimenti politici crearono una situazione completamente nuova. Dopo la prima guerra mondiale, le antiche sedi episcopali greco-cattoliche del Regno d’Ungheria finirono nei nuovi stati, mentre nella nuova Ungheria rimase solo la neoeretta eparchia di Hajdudorog. Il che vuol dire che ci sarebbe stato bisogno comunque di una eparchia per gli ungheresi di rito bizantino. Se la preparazione alla guerra non avesse spinto l’imperatore nel 1911/12 ad appoggiare le esigenze degli ungheresi di rito bizantino e fondare per loro un’eparchia, sarebbero state le conseguenze catastrofiche della guerra persa a promuovere la creazione della medesima.

A Vatikáni Rádió tudósításai a római görögkatolikus kulturális napról

Könyvajánló - Baán István: Theofánisz Mavrogordátosz

A Collectanea Athanasiana II. Textus/Fontes alsorozatának harmadik köteteként jelent meg

Baán István: Theofánisz Mavrogordátosz (1626-1688) paronaxiai érsek, munkácsi adminisztrátor

című forrásgyűjteménye.

A kötetben közreadott, magyar és angol nyelvű regesztával ellátott 145 dokumentumot a szerző tanulmánya vezeti fel (szintén magyar és angol nyelven).

Theofánisz Mavrogordátosz (1619-1688) paronaxiai metropolita és munkácsi adminisztrátor egy viharos korszak egyik jellegzetes, mostanáig alig ismert alakja. A kis-ázsiai Szmirnában született szerzetes, majd az Égei-tenger egyik szigetének főpásztora szerette volna, hogy megválasszák konstantinápolyi patriarchává. Hét püspöktársával tervet szőttek a patriarcha megbuktatására, ehhez azonban pénzre volt szükségük, hogy megvesztegessék a Porta nagyvezírét. Ezért Theofánisz Rómába ment, ahol áttért a katolikus egyházba. Konstantinápolyba visszatérve azonban lelepleződött, és menekülnie kellett. Hamarosan útnak indult Bécs felé. Szelepchény György esztergomi érsek megbízta a püspök nélkül maradt Munkács ellátásával. Néhány hónap után azonban kiderült, hogy a püspök nyelvi nehézségei miatt nem tud érvényesülni, és anyagi nehézségei is támadtak. Bécsbe visszatérve kegyelemkenyéren tengődött, mert a török ostrom miatt csak sokára tudta elhagyni a császárvárost. Kalandos életútját Rómában, szegényen fejezte be 1688-ban.

A művet Baán István a vatikáni, bécsi, esztergomi, egri és budapesti levéltárakban folytatott kutatásai alapján készítette el. Mavrogordátosz kalandos életpályája olyan összeurópai összefüggésekre világít rá, amelyek lényegesen befolyásolták a munkácsi egyházmegye sorsát.

A kötet tartalomjegyzéke és előszava ide kattintva letölthető.

A kötet megrendelhető az atanaz@atanaz.hu címen. Ára: 5000 Ft.

Oldalak

Subscribe to Byzantinohungarica - Görög Katolikus Örökség RSS