A parlamenti emlékülésről készült beszámoló - online

A május 12-i görögkatolikus parlamenti emlékülésről a Kossuth Rádió "Krisztus közöttünk" című vallási félórája sugárzott összefoglalót május 14-én.

A műsor meghallgatható a Kossuth Rádió hangtárában az alábbi linkre kattintva:

http://hangtar.radio.hu/kossuth#!#2012-05-14

A kezdési időpontra - 13.30 - kattintva indul a lejátszás.

Véghseő Tamás: „Kitartásban a siker!” - A magyar görögkatolikusok útja a Hajdúdorogi Egyházmegye felállításáig

[Elhangzott a Hajdúdorogi Egyházmegye centenáriuma tiszteletére rendezett parlamenti emlékülésen, 2012. május 12-én]


 

Tisztelt Elnök úr! Alelnök úr, Államtitkár urak! Főtisztelendő Püspök Atyák! Képviselő urak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Kitartásban a siker! Miklósy Istvánnak, a Hajdúdorogi Egyházmegye első főpásztorának püspöki jelmondatát választottam rövid történeti előadásom címéül. A mai parlamenti emlékülésen és a centenáriumi év minden rendezvényén egy valóban nagy sikerre emlékezünk. A Hajdúdorogi Egyházmegye megalapításáról szóló uralkodói döntést 1912 májusában a magyar görögkatolikusok igazi sikerként élték meg, a Tisztelt Ház és a korabeli közvélemény többsége pedig a magyar nemzeti ügy diadalának tapsolt.

A magyar görögkatolikus püspökség felállításában megtestesülő sikerhez azonban rögös, sok-sok áldozattal terhelt és fájó kudarcokkal teli út vezetett. Olyan út, melyet őseink kitartás nélkül képtelenek lettek volna végigjárni. Makacsul, időnként szinte minden remény ellenére és szilárd meggyőződéssel ragaszkodtak ahhoz, hogy ügyük igaz ügy, kéréseik jogosak és meghallgatásra méltóak.

A magyar görögkatolikus lét három alappillérre épül: az ősöktől drága örökségként megkapott bizánci szertartásra, a katolikus egyházzal a 17. században helyreállított egységre és a 18. század végétől egyre fontosabbá váló magyar identitásra. A mindhárom alappillérhez való kitartó ragaszkodás tette a magyar görögkatolikus utat rögös és küzdelmes úttá, eleink értelmezése szerint kálvária-úttá.

A Kárpát-medence, a magyarság és Bizánc - konferencia Szegeden

A Magyar Bizantinológiai Társaság Szegedi Tagozata "A Kárpát-medence, a magyarság és Bizánc" címmel 2012. május 21-22-én konferenciát rendez a Szegedi Akadémiai Bizottság székházában (Szeged, Somogyi u. 7. 103–104. terem).

A konferencia részletes programja ide kattintva letölthető.

Az egyház mint kultúrahordozó - konferencia a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen

A bonni egyetem (Rheinische Friedrich-Wilhelms-Universität) kora újkori történeti tanszéke és a PPKE BTK 2012. május 10-én és 11-én közös konferenciát szervez Kirche als Kulturträger – Die Rolle der Kirchen im Kulturtransfer des mittleren und östlichen Europa (Az egyház mint kultúrahordozó. Az egyházak szerepe Közép- és Kelet-Európában a kultúra közvetítésében) címmel. A rendezvényen külföldi és hazai szakemberek, köztük Karunk oktatói számolnak be az egyházaknak a kultúra közvetítésében betöltött középkori és kora újkori szerepével kapcsolatos kutatásaikról.

A konferencia részletes programja:

http://www.btk.ppke.hu/uploads/files/Programm_Endfassung.pdf

Our Paths - Byzantine Rite Catholics in Hungary - A Historical Retrospection by Tamás Véghseő

IntroductionChristifideles graeci, 1912

The foundation of the Eparchy of Hajdúdorog constituted a milestone in the history of the Greek Catholics in Hungary. Based on his feudal right of patronage as the King of Hungary, Franz Joseph Iissued a decree on 6 May 1912, which was followed one month later by Pope St. Pius X’s bull Christifideles graeci, and put an end to a long process that had lasted for decades. Those Hungarian Greek Catholics, or as we might say today, the pioneering Greek Catholics, who had struggled for acceptance and their own ecclesiastical organization, experienced these decades as a true road to Calvary. The foundation of the Eparchy of Hajdúdorog fulfi lled the hopes of several generations and opened new perspectives and new ways for Hungarian Catholics observing the Byzantine Rite. The historical circumstances, however, soon demonstrated that the search of the Hungarian Greek Catholics, who had founded a new eparchy, had not come to an end because the First World War had broken its momentum, post-Trianon Hungary’s political and economic circumstances had eliminated the instruments for development, the second confl agration of the world had extinguished the emerging hopes, and the communist seizure of power and dictatorship had reduced the opportunities to a minimum. Almost eight decades after the foundation of the eparchy, the political changes of 1989-1990 opened an era that provided for our Church, Eparchy of Hajdúdorog and for the Exarchate of Miskolc, which had been in existence since 1924, the necessary freedom to progress and the opportunity to develop appropriate answers to the challenges of the time. 

Ilyés Zoltán cikke a Hajdúdorogi Egyházmegye Székelyföldi Külhelynökségének szervezéséről

 

Ilyés Zoltán: „…mentsük ki őket az oláh polip ölelő karjaiból”. A hajdúdorogi görög katolikus püspökség szervezése Csík megyében

Megjelent: Párbeszéd a hagyománnyal. A néprajzi kutatás múltja és jelene. Tudományos konferencia a PTE néprajz – kulturális antropológia tanszék jubiláló professzorai: Andrásfalvy Bertalan, Filep Antal, Kisbán Eszter és Pócs Éva tiszteletére, Szerkesztette: Vargyas Gábor, Studia Ethnologica Hungarica XIII (sorozatszerkesztő: Pócs Éva),L`Harmattan - PTE Néprajz - Kulturális Antropológia Tanszék,  Pécs 2011, 737-754.

 

[A L'Harmattan kiadó szíves engedélyével]

Megjelent a centenáriumi kötet

Megjelent a Hajdúdorogi Egyházmegye centenáriuma tiszteletére kiadott kötet.

 

 A „…minden utamat már előre láttad” címet viselő, 228 színes oldalból álló, A/4-es méretű kötet három részből áll.

Az első rész (Útjaink – történeti visszatekintés - Szerző: Véghseő Tamás) a Hajdúdorogi Egyházmegye és a Miskolci Apostoli Exarchátus történetét mutatja be a hajdúdorogi mozgalom kezdeteitől egészen Orosz Atanáz püspök szenteléséig. A mintegy százoldalas, számos fényképpel illusztrált fejezet végigvezeti az olvasót a magyar görögkatolikusság történeti útján. Ismerteti azokat a tényeket és összefüggéseket, melyek ezt a történeti utat időnként kálvária-úttá, kényszerpályává vagy éppen ellenkezőleg: szabad ösvényekké változtatták át.

A második rész a Hajdúdorogi Egyházmegye és a Miskolci Apostoli Exarchátus közösségeinek és templomainak gazdagon illusztrált leírását tartalmazza (Szerzők: Véghseő Tamás és Terdik Szilveszter, fotók: Bakos Zoltán). Ebben a részben megtalálható minden magyarországi görögkatolkus egyházközség és templom történetének rövid, fényképes bemutatása.

A kötet zárófejezetében (Hitünk ereje, tisztasága és egysége) a görögkatolikus egyház küldetésével kapcsolatban Kocsis Fülöp hajdúdorogi püspök fogalmazza meg gondolatait.

Akik előzetesen az egyházközségünkben megrendelték a kötetet, hamarosan értesítést kapnak parókusuktól az átvétel időpontjáról.

Az e-mailben történt megrendeléseket a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola postázza.

A kötet korlátozott példányszámban megvásárolható a Szent Atanáz Kegytárgyboltban (Nyíregyháza, Bethlen G. u. 5.) és a Máriapócsi Zarándokházban.

Terdik Szilveszter: Egyházmegyénk szíve: a hajdúdorogi székesegyház

  [A 2012. február 18-án Hajdúdorogon elhangzott előadás szövege]


Az egykor Szabolcs vármegyéhez tartozó Dorog népessége a 16. század végére a nehéz történelmi körülményeknek köszönhetően erősen megfogyatkozott, a község szinte teljesen elnéptelenedett. 1616-tól kezdve hajdúk telepedtek itt le, akik a szomszédos települések hajdúinak többségével szemben nem reformátusok, hanem ortodox keresztények voltak. A korabeli forrásokban gyakran rácoknak mondják őket, amely talán délvidéki eredetükre utal. Az első, név szerint ismert pap Marinics Radivoj, akit 1638-ban a munkácsi püspök már főesperesnek nevezett ki. Valószínűleg ez a közösség is hamar elfogadta az egyházi uniót 1646 után.

Feltételezhető, hogy az új betelepülők az elhagyottan álló, középkori eredetű templomot vették birtokba. A közösségben az ószláv liturgikus nyelvet használó többség mellett hamar megjelent a román liturgikus nyelvet használók tábora is, ezért 1667-ben megegyeztek a közös templom liturgikus nyelvhasználatáról. A helytörténeti irodalomban elterjedt nézet, miszerint a két közösség külön-külön fatemplomot épített volna magának, hiteles adatokkal nem támasztható alá.

A középkori eredetű templom építészeti formájáról nem tudunk semmit. Szinte biztos, hogy a jelenlegi templom helyén állt. Minden bizonnyal temető vette körül, melyet talán még a 17. században téglafallal öveztek, védelmi céllal, a fal egy szakasza még ma is áll a templomtól északra.

1744. május 30-án rakták le az új, monumentális templomtorony alapkövét, amelyet a régi templom nyugati falához építettek. A munkát egy évvel később, november 11-én fejezték be. Az 1751-es egyházlátogatás során a tornyot újnak mondták, de arra már nem emlékeztek, hogy ki áldotta meg. Följegyezték, hogy óra is volt benne. Lényegében ez a torony áll ma is, bár 1784-ben már újításra szorult, a 19. században többször statikai problémák is jelentkeztek, 1857-ben a magasságát öt öllel csökkentették.

1764. szeptember 2-án, Bacsinszky András parókus, későbbi munkácsi püspök, új templom alapkövét helyezte el, amelynek felszentelésére 1772 novemberében kerülhetett sor.

(Ha már az évfordulóknál tartunk, akkor az idei évben a templom fölszentelésének 240. évfordulójáról is meg lehet emlékezni!) A város jegyzőkönyve a templomot építő munkácsi mester nevét is említi, de sajnos a papírhordozó sérülései miatt a vezetékneve nem, csak keresztneve (Tamás) olvasható. Az 1774-es összeírásban már az egész templomot újnak mondhatták, amely a város, de nagyobb részt a hívek kegyes adományaiból épült. A felszerelés még hiányos volt: hiányzott az ikonosztázion, a festés, valamint a nőket és férfiakat elválasztó építmény a hajóból, ezek várható költségeit a templom arányait figyelembe véve, 3000 forintra becsülték. További költségeket igényelt még a falak meszelése, a padlózat elkészítése, valamint a korábban épített torony fölújítása is. A templom barokk-kori állapotáról a Vasárnapi Újságban, 1859-ben megjelent fametszet alapján alkothatunk fogalmat. A keletelt, egyhajós templom hajójának keleti végén két félköríves, a kántoroknak helyet biztosító tér, az ún. kliroszok emelkedtek. Ez forma a 18. század közepétől terjedt el a Munkácsi Egyházmegye új kőtemplomainak építése során. A templomnál két évtizeddel korábban épült, monumentális homlokzati tornyot nagy hagymaidomokból kombinált sisak fedte.

A dorogi templom az ekkor elnyert formájában állt fenn az 1868/69 folyamán lezajlott átépítésig. Ekkor ugyanis – nyilván a közösség növekvő létszáma miatt –, a hajót bővítették: a két kliroszt lebontották, helyettük szélesebb mellékhajók épültek, belső karzatokkal. A templom nyugati végében, ősi keleti szokás szerint, természetesen eredetileg nem volt karzat, ekkoriban készült el az itt álló vas szerkezet is. Ettől kezdve a templom külső díszítésében a romantikus stílusjegyek dominálnak.

 

A hajdúdorogi ikonosztázion

 A dorogi templom formájában nem, csak méreteiben különbözött a Munkácsi Egyházmegye 18. században épült templomaitól. Mivel sokáig az egyházmegye legnagyobb lélekszámú egyházközsége volt, itt épülhetett meg a 19. század egyik legmonumentálisabb görögkatolikus ikonosztázionja, amelynek készítéséről egyházmegyei viszonylatban szinte egyedülállóan gazdag, nagyszámú írott forrás áll rendelkezésre.

 

Jankovics Miklós, az ikonosztázion faragója. Az állványzat elkészítésére 1799. augusztus 17-én szerződtek az Egerben élő Jankovics Miklós ortodox szobrásszal, aki korábban és még ekkor is, a korszak hatalmas méretű ortodox képfalait faragta (Pest, Eger, Miskolc). A szerződés szerint a munkát két év alatt kellett elkészítenie. Jankovics a helyszínre is kiszállt, ahol rögzítették, hogy az új ikonosztázion egyes részein a mester milyen mintákat fog követni: a faragványok és a szerkezet esetében a karlócai, a képek elosztásában az ungvári székesegyház, az ajtó kialakításánál a pesti görög templom ikonosztázionját választották előképnek. Az oromzatot kialakításánál „keverték” a mintákat: a keresztet a karlócai, a két szomorkodó képét viszont az ungvári formájára rendelték meg. A szerződésből az is kitűnik, hogy a karlócai ikonosztázion összképét ábrázoló rajz jelentette a tárgyalási alapot. Azt is kijelentik, hogy Jankovics a helyi igényekhez a legtökéletesebben fogja alkalmazni a fölkínált mintaanyagot. Az oltárok esetében az egri példákat vették alapul, amelyekről szintén mutatott rajzokat is.

Érdekes, hogy Jankovics egy karlócai ikonosztázion tervvel készítette elő a dorogi munkát. Valószínűleg az ottani székesegyház ikonosztázionjáról volt szó, amelyet nem ő, hanem újvidéki szobrászok, a Markovics testvérek faragtak 1776 és 1778 között. Jankovics egyébként 1789-ben tűnt föl Egerben, ahol legényeivel és inasaival elkezdte a rác templom berendezésének készítését. A helyi asztalosok be is panaszolták, Jankovics a válaszában azt állítja, hogy a Szerémség és Bács vármegye számos templomában dolgozott, bár azon a vidéken eddig még egyetlen együttest sem tudott a nevéhez kötni a kutatás.

A karlócai és a dorogi ikonosztázion tényleg mutat némi szerkezeti rokonságot: az alapképek közötti tagolás, az oszlopok és lizénák váltakozása egyezik, de a két ikonosztázion szerkezetének többi eleme, faragványaik nem mutatnak szoros kapcsolatot.

A dorogi ikonosztázion díszítő elemei rendszerint szimmetrikusan szerkesztett, naturalista megformálású növényi motívumukból (pálma-, tölgy-, olajfa levelek, illetve sok rózsa) állnak, amelyek között babérfüzérek, szalagok is föltűnnek. Az architektonikus részeken, képkereteken alkalmazott szalagdíszek, vázák, füzérek szerepeltetése azt mutatja, hogy Jankovics jól ismerte a Birodalomban, Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben, illetve II. József kormányzása alatt bevezetett rajzoktatásban tanított, a nyugat-európai bútorművészetben, belső építészetben alkalmazott díszítőelemeket.

Jankovics persze a korábbi, vagy párhuzamosan készített ikonosztázionjain már jól bevált motívumok közül is alkalmazott néhányat Dorogon: a királyi kapu struktúrája erősen emlékeztet a pesti görög temploméra, ahogyan azt a szerződésben is rögzítették. Figyelmet érdemel az ajtó csúcsdísze, a koronára helyezett kereszt két oldalán megjelenő két madárral, amelyek valószínűleg nem sasok, és nem hollók, hanem galambok. Jankovics a pesti templom királyi kapuja fölött is készített egy faragványt, a császári koronát csőrével tartó két galambbal, amelynek szimbolikus jelentését egy kísérő felirat is magyarázta, arra emlékeztetve az olvasót, hogy a templomot a görög és macedovlach kereskedők együtt alapították, így a két galamb a két nációt jelképezte.  Különös módon ez a kis relief éppen az ellenkező előjellel vonult be a közösség történetébe, ugyanis a templomépítő két nemzet közötti viszálykodás kapcsán vált ismertté. A görögök kezdeményezték a galambok eltávolítását 1803-ban, amely ellen a vlachok tiltakoztak, végül az egyházi vezetők - a Helytartótanács ajánlása ellenére -, évekig tartó huzavonában kitartottak a faragvány eltávolítása mellett, s ezzel a szó szoros értemében vett „galambperrel” megindult a két nép közötti viták sorozata. Nem zárható ki, hogy Jankovics Dorogon is látott lehetőséget a galambok szimbolikus értelmezésre, mivel itt is két náció, az „orosz” és az „oláh” használta együtt ugyanazt a templomot már ősidők óta, egészen 1826-ig, az oláh parókia megszüntetéséig.

Hogy Jankovics mikorra készült el, nem ismert, de valószínűleg tartotta a határidőket, mert a késedelemmel járó perlekedésnek, veszekedésnek nincs nyoma.

A faragó az ikonosztázionnal együtt szerződött a fő-, és két kisebb, valószínűleg az előkészítő oltárok elkészítésére is. Az ő műhelyben készülhetett valamivel később a püspöki trón, a szószék és két kántorpad is, bár ezek a szerződésben nem szerepelnek, az utóbbiak ma már nem is léteznek.

 

A dorogi ikonosztázion festői

A beállított képállvány és a többi fa berendezésnek az aranyozására, festésére, és az ikonok elkészítésére, valamint a szentély, és a hajó keleti felének falfestésére kilenc évvel később, 1808. augusztus 18-án szerződtek Hittner Mátyás és Szűts János festőkkel, miskolci lakosokkal. Az egész munkát 12000 rajnai forintért vállalták föl. Rögzítették, hogy a képek a „mi rítusunk szerint” lesznek felosztva, a „mai világnak legjobb ízlése” szerint készítve, úgy ahogyan az már az elkészült Születés és Keresztelés képen is látszik. Kiemelik, hogy a szentek képeit „a maga eredeti valóságában, a legtermészetesebb színekkel és vonásokkal” fogják kidolgozni. Egy másik szerződésben a kifizetések ütemezését is szabályozták, ami szerint 1811-ben kapták volna az utolsó részletet.

A festészeti munkák teljesítése a dorogiak bánatára, de a mai kutató nagy örömére már nem ment olyan zökkenőmentesen, mint a faragás esetében. A város fizetési, a mesterek teljesítési kötelezettségükben küzdöttek szinte állandóan kisebb-nagyobb elmaradásokkal. A zavaros pénzügyek miatt a város a mestereket, a mesterek a várost, végül pedig a két festő egymást is hibáztatta, Szűts teljesen Hittner ellen fordult, olyannyira, hogy ez utóbbi nem is fejezte be a munkát.

1811 februárjában, tehát a szerződés kelte után három évvel, a festők még közösen készítettek egy beadványt a városi magisztrátusnak, amelyben részletesen elmagyarázták, hogy miért nem sikerült a munkával a megadott határidőkre elkészülniük. Érvelésük szerint a város nem teljesítette vállalásait, ezért ők sem tudtak megfelelően dolgozni, pedig feleségestül, családostul Dorogra telepedtek. A munkát különösen hátráltatta az arany árának 1810-ben bekövetkezet drasztikus emelkedése – a napóleoni háború miatt -, a pesti aranyverőnél rendelt aranylapokat nem is tudták kifizetni, mivel a város állandóan késlekedett a pénz átadásával. A 22. pontban azt is leírják, hogy egy alkalommal „Főtisztelendő Tarkovics úr” azt parancsolta: a képek festéséhez addig ne is fogjanak, amíg más templomi munkákat meg nem néztek. Tarkovics kiváltképpen a nagyváradi „orosz” templomot ajánlotta figyelmükbe, hogy a keleti képeknek a nyugatiaktól való megkülönböztetésében nehogy valami hiba essen. Tarkovics Gergely korábban dorogi parókus volt, ebben az időben pedig Budán dolgozott a szláv nyelvű könyvek cenzoraként (később ő lett az első eperjesi püspök). Utasításából jól látszik, hogy a kortársak számára fontos volt a bizánci rítus képeinek megkülönböztetése a latin rítusétól, nagy kár, hogy részletesebben nem fejtették ki, így nem tudni, vajon milyen fogalmak segítségével írták körül az elvárt különbségeket. A Tarkovics által ajánlott ikonosztázion ma már nincs meg, így nehéz meghatározni, pontosan mire gondolt.

            A festők beadványuk végén kifejtik, hogy komoly veszteségeik miatt létbizonytalanságban vannak, ezért a várostól anyagi kárpótlást kérnek, máskülönben a Törvény elé viszik az ügyet.

            A város viszont ügyesen szembesítette a festőket egy általuk még 1808-ban írt levéllel, amelyből kitűnt, hogy a szerződésben megszabott határidőt ők nem tartották be először. Így aztán a mesterek követeléseiktől el is álltak, egyedül az arany többletköltségeitől nem tudtak eltekinteni. A város erre azt kérte, hogy az aranyozást hagyják abba, inkább sürgősen fogjanak a festéshez, s ha azzal végeztek, kezdjék el az aranyozást is. A festők és a város tehát újra megegyeztek, szabályozták az arany fizetési módját, s vállalták, hogy egy év múlva készen lesznek. Persze ebből sem lett semmi.

Az egyezség megkötése előtt már a két festő között is mutatkoztak a feszültség jelei, 1812-ben aztán nyílt ellenségeskedésbe csapott át. Februárban a helyi és a böszörményi parókus jelenlétében össze is verekedtek, a város vizsgáltatta ki az ügyet.

Két hónappal később Szüts és gyerekei ellen folytattak nyomozást, ugyanis a városban több helyen gúnyversek (pasquillusok) jelentek meg, amelyekben az ikonosztázion Istenszülő alapképe, és a többi festménye ellen írtak. A vers mellékelve volt az ügyirathoz, de mára sajnos elveszett. Az első tanú, Kohut István szabó azt állította, hogy pénteken a templomból kijövén hallotta, amint egyesek azt mondták, hogy az nem is olyan, mint Szűz Mária, hanem inkább egy pesti dáma. A kézírás arra mutatott, hogy Szüts gyermekei is részt vehettek a gúnyvers írásában, másolásában. Először a kisebbik fiát, Józsit hallgatták ki, aki 12 éves volt. Ő tagadta, hogy bármi köze lenne a dologhoz, de miután verset összevették a saját írásával, illetve írattak is vele néhány sort, kezdett megtörni. Valószínűleg akkor tört meg teljesen, amikor azt állították, hogy a bátyja már mindent bevallott (klasszikus nyomozási módszer, a felek egymás elleni kijátszása, mivel a báty ekkor még mindent tagadott). Józsika erre beismerte, hogy a szöveget az apjával ketten készíttették, de ő másolta. Arra is rákérdeztek, hogy a piszkozat hol van, mire Józsi szinte kikérte magának, hogy ő már szintaxista (vagyis gimnáziumba járt) és egyből a tisztázatot írta, különben is a szöveg nagy részét tudta fejből (!). A szöveget négy példányban, az éjszaka leple alatt, a bátyjával együtt hordták szét és tűzték ki a város forgalmas pontjain, mindezt az apjuk bíztatására. Az indoklásban megvallja, hogy azért csinálták, mert Hittner az apját megütötte (korábbi ügy), még az ujját is eltörte. A báty, Alexi ekkor 14 éves volt, ő mindent tagadott, majd miután szembesítették az öccsével, végül mindent bevallott. Kikérdezték Szüts Jánost is, aki persze mindent tagadott, a gyermekeivel való szembesítés után is. A városi tanács súlyosnak ítélte Szüts bűnét, a kiskorú gyermekeire való tekintettel viszont a büntetés alól felmentették.

1813-ban Bányay Antal lett az új dorogi parókus, aki a festők számára történt kifizetések összesítése során azt állapította meg, hogy a festőket ekkorra már túlfizették. Szüts egy hosszú beadványában ezt igyekezett cáfolni, s minden felelősséget Hittnerre hárítani. Hivatkozik egy dokumentumra is - sajnos ez nem maradt fönnt -, amelyben a városi képviselők időközben az ikonosztázion képeinek festésével egyedül Hittnert bízták meg, aki Szüts szerint, ezt nem véve komolyan más helyeken dolgozott. Az abbahagyott hajdúdorogi képek folytatása így Szűtsre hárult, aki vállalta is a munkát, de azt kérte, hogy fizessék meg ezért rendesen. A veszekedéseknek az lett az eredménye, hogy Hittner 1813 körül végleg eltávozhatott Dorogról, bár ekkor a képek többségével már készen lehettek.

Szüts ellen 1816-ban újabb kivizsgálás folyt, mivel fia és inasa meg akarta akadályozni, hogy a város hadnagya bizonyos Kálvária képeket magával vigyen a műhelyéből. Feltételezhető, hogy az ikonosztázion oromzatán lévő nagy képek kiadásáról lehetett szó. Ha ez igaz, akkor az ikonosztázion munkálatinak befejezési dátumának 1816-ot lehet tekinteni.

A bőséges forrásanyag ellenére sok kérdésre nem kapunk választ: nem tudni, mikor készültek el pontosan a templom festési munkálataival; azt sem lehet pontosan megállapítani, hogy a képek közül melyiket festette az egyik, melyiket a másik festő.

A hajdúdorogi ikonosztázion képei közül egyelőre egy olyan kép van, amelyet teljes biztonsággal Hittner Mátyás művének tarthatunk: az Istenszülőt ábrázoló alapkép, amelyet 1812-ben Szüts suttogó propagandájában csak „pesti dámaként” határozott meg. Most erre a képre tekintve kíséreljük meg föltárni, hogy Hittner milyen módon és mértékben teljesítette a szerződésben rögzített elvárásokat, hogy ti. képei a mostani világ ízlésének, és a rítus módjának is megfeleljenek.

Az alapképek között, első ránézésre éppen a Szűz Mária kép tűnik a megszokott bizánci megoldásoktól egészen távol eső alkotásnak. Szűz Mária egy glóbuszon áll, kontraposztos beállítása, a háta mögött széltől lebbenő vörös köntöse, kecsességet és légiességet kölcsönöz alakjának, amit túlméretezett lábfeje kicsit visszafog. Az anya és gyermeke közötti érzelmet fokozza, hogy Mária szorosan magához vonja Jézust, tekintetét viszont merengően a távolba irányítja. A glóbusz, Mária alakjának megformálása, mozgalmas ruharedőzete, arra utalnak, hogy Hittner számára a korszak nyugati Mária képeinek álló változatai lehettek inspirálóak. Szokatlannak tűnik Mária kéztartása is - jobbjával fogja át bal kézfejét -, pedig ez a motívum, a számos metszett és festett másolatban közismertnek számító római Santa Maria Maggiore bazilikában őrzött, Szent Lukácsnak tulajdonított ősi ikon szinte egyedien speciális gesztusára tett utalásként is fölfogható. A festő talán ezzel a motívummal kívánt kapcsolatot teremteni saját műve, és az egyik „ős” Mária-kép között. A helyzetet bonyolítja, hogy a 19. század elején a római kegykép metszetei más kegyképre utaló aláírással is megjelenhettek: Széchényi Ferenc szentképalbumából ismert az a kis színezett rézmetszet, amelyen a római Lukács-ikont ábrázoló metszet alatt a következő felirat olvasható: A’ Pócsi boldogságos Szűz. Bizonyítani nem lehet, de teljesen kizárni sem, hogy Hittner hasonló előképek alapján kívánta meg a „rítus módja” szerint megformálni a rá bízott kompozíciót, ötvözve az „első” Mária-ikonok és a saját korában közkedvelt Mária-ábrázolások festői megoldásait, ikonográfiai hagyományait. 

A korabeli festői gyakorlatban bevett dolognak számított a metszetelőképek használata, ami egyszerre jelentette a jól bevált kompozíciós sémák továbbörökítését, másrészt lehetőséget is nyújthatott arra, hogy a „mai világ ízlésének” való megfelelési szándék is érvényesüljön. A két diakónusi kapu fölött elhelyezett ószövetségi jelenetek, mint Szűz Máriára, és Jézus Krisztusra utaló előképek, a „Jákob álma” és a „Mózes az égő csipkebokor előtt”, feltételezhetőn a 18. századi képes Bibliák metszetei, vagy önálló metszetlapok nyomán készültek. A Mózes-jelenet esetében egészen egyértelmű a metszet és a festmény közötti szoros kapcsolat, míg a Jákob-jelenet inkább csak kiindulási alap lehetett, a festő tovább variálta, módosította a kiválasztott sémákat. Feltételezhető, hogy az ünnep képek esetében is metszetelőképeket használtak: a Keresztelkedés előképe Guido Reni, Bécsben őrzött festménye, míg a Föltámadás egy 1785-ben már kiadott, ismeretlen metszőtől származó metszet fölhasználásával készült. 

A dorogi ikonosztázionon a különböző „mesterkezek” meghatározására egyelőre nem vállalkozhatunk, ehhez sokkal jobban kellene ismernünk a két festő további műveit is. Annyi azért jól látszik, hogy az egyes képek között komoly stílusbeli különbségek vannak, amelyek a két különböző mesterre, meg talán segédeikre utalhatnak. A négy alapkép, a diakónus kapu fölötti képek, illetve a középtengely Föltámadás képe, mindenképp a legjobb munkáknak számítanak ezen az együttesen belül, ezért megkockáztatható az a föltevést, hogy ezeket Hittner munkáinak tartsuk.

Nem tudni, melyikük alkothatta a szentélyben látható ószövetségi jeleneteket, vagy a szólea feletti csehsüvegboltozat Szentháromság falképét, amely még a 20. század elején is látható volt. A püspöki trón Jó pásztora, illetve a szószék Magvetőt ábrázoló képe, amelyek nagyon finom festői megoldásokat mutatnak, szintén nem köthető konkrét névhez. A szószék kosarát egyházatyák képei dísztik, amelyek közül Aranyszájú Szt. János azonosítható biztonsággal (szerzetesi ruhában ül, és olvas, mögötte Szt. Pál sugalmaz), meg talán Szt. Bazil, aki trónon ülve lábával egy eretneket tipor el.

A két mesterre vonatkozó életrajzi adatok is csak elvétve fordulnak elő. Annyi megállapítható, hogy mind a ketten Miskolcról telepedtek át Dorogra családostul a több évre tervezett munka reményében, korábban vállalt munkáikat is félbe hagyták. Szüts, az egymásnak is ellentmondó adatok alapján 1760 körül születhetett. Nemesnek tartotta magát, s amire  „de Norko” előneve is utal. 1818-ban már a házát is összeírják Dorogon, ezek szerint végleg itt telepedett le. Szüts római katolikus volt. Hittner 1812-ben 30 éves lehetett, bajai születésű, nős, családos, római katolikus. Ennél több életrajzai adatot egyelőre nem tudunk, az 1820-as években már Kassán élt. Az sem derül ki, hogy hol és mikor kezdtek el közösen dolgozni, nem világos, hogy a mi állhatott a társulásuk mögött.

 

Felújítás az 19. század 2. felében

A dorogi templom hajója eredetileg nem kapott teljes festést. A karzat fölötti boltozatra Révész György sátoraljaújhelyi festő készítette el a Szent István ledönti a bálványokat című kompozícióját 1857-ben, amelyről szerencsére fönnmaradt még egy fénykép is. Nyilvánvaló, hogy ebben a képben már pontosan megfogalmazódott az az igény, amely aztán a hajdúdorogi mozgalom célja is lett, hogy ti. magyar és bizánci ne egymást kölcsönösen kizáró fogalmak legyenek, hiszen a bizánci kereszténység igenis már az államalapítás előtt és alatt is jelen volt a magyarság körében. A kompozíción a keresztet felállító Szent István társaságában bizánci püspökök is állnak.

Révész új oltárképet is festett, mely jelenleg is a templomban van. Ekkor az ikonosztáziont is megújították.

 

1901-es felújítás

1901-ben a budapesti Rétay és Benedek Műintézet közreműködésével jelentős felújításon esett keresztül a templom: megújították a falfestést, az ikonosztáziont és ekkor készültek a mellékoltárok is a mellékhajókba. Ez a felújítás nem volt teljesen botránymentes. A Görögkatolikus Szemle 1901. szeptember 8-i számában egy tudósítást közöltek, amelyet a Debreczeni Újságból vettek át. Ebből kiderül, hogy a hívek egy része elégedetlen volt Ujhelyi Andor parókussal. Azt különösen nehezen viselték, hogy a felújítás során jelentkező többletköltségek előteremtéséhez a parókus a híveket adakozásra kérte. Ekkor egyesek azt kezdték terjeszteni, hogy

„az újonnan festett templom egyik festményén, mely Jézust a keresztfára feszítve ábrázolja, a kereszt alatt csoportosuló nép közt felismerte volna a pap arczát is. Az elégedetlenség ekkor tört ki. A felizgatott tömeg hangosan követelte a festmény eltávolítását, vagy kijavítását. Ujhelyi Andort füle hallattára azzal fenyegették, hogy a legközelebbi bucsu alkalmával megkövezik.”

Ujhelyi okulva elődje példájából, akit a dorogiak kődobálással késztettek a parókia elhagyására, a búcsúra csendőri védelmet kért. A kődobálásból csak morgás lett. Tanúk szerint, a nagy tömegben nem egyszer lehetett hallani a karonülő gyermekek naiv szájából: - Édesanyám, mikor ütik már édesapámék a papot?

Szerencsére a dolgok nem fajultak később sem idáig. Ami különös, hogy ma már nem lehet azonosítani az ominózus Keresztrefeszítés képet, amelyen a parókust is felfedezni vélték, mivel az akkor vásárolt új Kálvária-képen összesen három szereplő van, és igazából a korabeli a források sem tudnak ilyen tematikájú képről.

1905-ben szintén a Gör. Kat. Szemlében írták, hogy „Hajdu-Dorogh hitközség tevékeny lelkésze, Ujhelyi Andor a hitközséggel egyetértve, a  napokban igen értékes adománnyal örvendeztette meg Püspök Urunk ő nagyméltóságát. Ugyanis egy művésziesen kidolgozott régi és a műemlékek sorában is ritka Mária-képpel lepte meg, mely régebben a templom díszítésére szolgált, de újabb időkben a hívek műértő figyelmének hiányában a lomtárban hevert.” Most viszont az Ungváron felállított egyházmegyei múzeumba, szinte elsőként érkezett! Sajnos a múzeum viszontagságos története miatt a szóban forgó kép azonosítására ma már igen kicsi esély mutatkozik.

 

1912-ben a dorogi templomot székesegyházi rangra emelte az egyházmegyét is megalapító X. Piusz pápa. A templom belsejét ekkor nem, hanem az 1938-ban rendezett Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére, 1937 és 1939 között, újra átalakították, az előző festéseket, a szentély kivételével eltűntették. Ekkor új oltárkép készült, amely Petrasovszky Manó munkája, jelenleg a főhajó nyugati falán található.

 

A 20. század végén

  Én éppen 25 évvel ezelőtt jártam a dorogi templomban, amikor az egyházmegye fennállásának 75. évfordulóját ünnepeltük, s ennek tiszteletére Timkó Imre püspök itt végezte a papszentelést. Meg kell mondanom, nagy várakozással érkeztem, de csalódtam: a templom belül kopott, elhanyagolt volt, az ikonosztáz képei bebarnulva, az állványzatot az orvosi rendelők, iskolák folyosó-lábazataira emlékeztető, zöld olajfesték borította. Amikor viszont 20 évvel később újra itt jártam, már rá sem lehetett ismerni a templomra.

            1989-90-ben, Puskás László görögkatolikus művész és felesége, a hajót új falképekkel borította. A teológiailag nagyon alaposan végiggondolt festéssel szerencsésen ültette át a bizánci templomok képi programját a barokk térbe. A bizánci ikonográfiai hagyományokból építkező, a modern festészet formai újításaitól megérintett festői megoldásoknak köszönhetően ezek a falképek a 20. század hazai görögkatolikus művészetében mindenképp kiemelkedő helyet foglalnak el. Igazából ekkor is teljesültek a dorogiak által még a 19. század elején, az ikonosztázion festésénél megfogalmazott elvárások, hogy ti. a mai világ ízlése és a rítus módja egyaránt érvényesüljön.

            A berendezés az ezredfordulótól kezdve, nagy állami támogatással nyerte vissza eredeti pompáját. Az ikonosztázion újra színekbe és aranyba öltözött, képei, ornamentikája megelevenedtek, hatásuk messze fölülmúlja a korábbi, elhanyagolt időszakét.

            A templom persze új műalkotásokkal is gazdagodik. Még a nyolcvanas években készült Kárpáti László szép, körmeneti ikonja. 2009-ben a pócsi kegykép vendégeskedett itt néhány hónapig, amire Monostory Viktória másolata emlékeztet. Az egyházmegye védőszentjét 2010 óta, a bécsi érsek jóvoltából ereklyéjén keresztül is tisztelhetjük a templomban, a fölötte elhelyezett új ikon Seres Tamás munkája.

 

            Összegzés

  A katolikus terminológiában egy nagyon kedves és találó metaforával a székesegyházat a püspök jegyesének szokták nevezni. Bizony, a dorogi Ecclesia cathedralis gyakorta érezhette magát elhanyagolt menyasszonynak, hiszen jegyese egy másik, bár nem túl távoli városban tartja a székhelyét, gondoskodó figyelmét sokféle feladat tereli el hosszabb-rövidebb időre. Mindenesetre az utóbbi évtizedekben püspökeink mégis kitüntető gondoskodással és figyelemmel igyekeztek székesegyházuk mennyegzős pompáját megőrizni, lehetőleg fokozni. Kívánom, hogy ez a kapcsolat az elkövetkező századokban is minél harmonikusabb legyen, mindannyiunk nagyobb örömére és üdvösségére! Szatmáriasan szólva: „Sok, számos éven át!”

 

 

Véghseő Tamás: Egy kálvária-út véget ér. A Hajdúdorogi Egyházmegye megalapítása és első évtizedei

[A 2012. február 18-án Hajdúdorogon elhangzott előadás szövege]

Főtisztelendő püspök urak, államtitkár úr, képviselő urak, polgármester urak!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

 Előadásom címének ezt adtam: Egy kálvária-út véget ér. A Hajdúdorogi Egyházmegye megalapítása és első évtizedei. A magyar görögkatolikus utat kálvária-útként értelmezni az eddig hallottak alapján egyáltalán nem túlzás. A következő mintegy harminc percben a történelmi események felelevenítésével azt szeretném érzékeltetni, hogy a Hajdúdorogi Egyházmegye felállítása valóban kivételes ünnepi pillanata egyházunk történetének, hiszen őseinket a kálvária megszűnésének felszabadító érzésével ajándékozta meg. Azt is látni fogjuk, hogy az ünnepi pillanat után igen hamar új kálvária-út/utak nyíltak. Ezek felidézése azonban nem azt szolgálja, hogy történelmünket búskomor siralomtörténetnek lássuk, s a sértett önsajnálat tévútjára kerüljünk. Éppen ellenkezőleg: őseink küzdelmei, nehéz, időnként keserves útkeresése jelenünk, felelősségünk és kötelességeink pontosabb megértésére fognak minket elvezetni.

Az Egyetemi templomban végzett magyar nyelvű liturgia után a magyar görögkatolikusok mozgalma holtpontra jutott. Egyértelművé vált, hogy túlságosan közel került a politika világához, s ennek a közelségnek a közvetlen hátrányát a szigorú szentszéki tiltások jól érzékeltették. A kialakult nagyon kedvezőtlen helyzet átgondolt cselekvésre és új utak keresésére ösztönözte a magyar görögkatolikusokat.  Új kezdeményezésként 1898 júniusában Budapesten megalakult a Görög Szertartású Katolikus Magyarok Országos Bizottsága, melynek elnöke Szabó Jenő nyugalmazott miniszteri tanácsos, főrendiházi tag lett. Hosszú minisztériumi pályafutása során alaposan kiismerte a politika útvesztőit, ezért vezetésével az Országos Bizottság  kísérletet tett arra, hogy a magyar görögkatolikusok ügyét kivezesse a politika ingoványos talajáról. Mivel az egyházmegye felállításának kérdése elsősorban politikai akarattól és egyeztetésektől függött, s könnyen kontrollálhatatlan játszmák martalékává válhatott, az Országos Bizottság arra az álláspontra jutott, hogy a magyar liturgikus nyelv szentesítését a meglévő egyházmegyei keretek között próbálja meg elérni. Ezen kívül célként fogalmazódott meg a liturgikus mozgalom nacionalista beütésektől való megtisztítása, valamint a Gergely-naptár bevezetése a magyar ajkú egyházközségekben. A programhoz 113 parókia, 568 fília és 134.527 hívő csatlakozott. Az Országos Bizottság egy bő évtized után – megtapasztalva a román egyházmegyék püspökeinek hajthatatlanságát és románosító törekvéseit – visszatért az önálló egyházmegye eszméjéhez, amit ez idő alatt a hajdúdorogi Állandó Végrehajtó Bizottság nem adott fel.

Az Országos Bizottság programjában szerepelt egy római zarándoklat megszervezése is, melynek célja a magyar görögkatolikusok létének demonstrálása volt. A zarándoklatra a jubileumi Szentévben, 1900-ban került sor március 6. és 9. között.  Ezen 461 zarándok (köztük 67 lelkész) vett részt. A zarándoklat vezetését Vályi János eperjesi püspök vállalta, míg Firczák Gyula munkácsi főpásztor Rómában csatlakozott hozzájuk.  Viszontagságos körülmények között jutottak el az Örök Városba, ahol az a nyugtalanító hír fogadta őket, hogy a XIII. Leó pápa (1878-1903) talán nem is fogadja őket.  A pápai kihallgatásra végül a római tartózkodás utolsó napján került sor. Vályi János püspök rövid köszöntő beszédében a magyar liturgia szentesítését kérte a pápától és átadta azt az Emlékiratot, melyben a magyar görögkatolikusok kérésüket összefoglalták. Az Államtitkárság előzetesen tájékoztatást kapott a szervezőktől a benyújtandó kérelem tartalmáról, s a nuncius útján jelezte, hogy arra azonnali választ a Szentatyától nyilvánvalóan nem kaphatnak. Az Emlékirat szentszéki tanulmányozásával kapcsolatos későbbi államtitkársági iratok kiemelik annak tiszteletteljes hangnemét és visszafogott stílusát. Mind a zarándokok magatartása, mind pedig az Emlékirat szövege jelentős mértékben javított azon a kedvezőtlen megítélésen, mely az addig beérkezett információk alapján Rómában a magyar görögkatolikusokkal kapcsolatban kialakult.

A római zarándoklat után az Országos Bizottság díszes kiállítású Emlékkönyvet adott ki két térképpel, számos fényképpel, a zarándoklat előzményeinek, lefolyásának történetével, a pápának átnyújtott Emlékirat szövegével, a résztvevők névsorával. Az Emlékirat címlapját Roskovics Ignác festőművész „Magyarok Nagyasszonya” című festménye díszítette. Történeti részét Hodinka Antal történész a görögkatolikusok történelmének legkiválóbb ismerője állította össze. A bizánci szertartású katolikus magyarok történetének bemutatásában felsorakoztatja azokat a történeti tényeket és érveket, melyek a 19. század második felétől kezdődően egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a magyar görögkatolikusok önértelmezésében. A többségi társadalom gondolkodásában a keleti szertartás a szláv és a román nemzetiségekhez kapcsolódott, míg a magyarság vallási jellemzőjeként a latin szertartás vagy a protestantizmus rögzült. Mindeközben a történeti kutatások eredményeként egyre inkább vitathatatlanná vált, hogy a magyarság elsőként a bizánci szertartású kereszténységgel ismerkedett meg, a 10. században egyes magyar előkelők Bizáncban lettek keresztények, s ennek következményeként Hierotheosz püspök személyében keleti szertartású térítő püspök működött Magyarországon. Szent István király ugyan a latin szertartású kereszténység mellett döntött, ám a bizánci szertartás képviselői – elsősorban a szerzetesek – még hosszú ideig működtek a magyarok között. A bizánci szertartás jelenléte az Árpád-kori magyarság körében, illetve az azt bizonyító történeti tények sora óriási szerepet játszott a 19-20. századi magyar görögkatolikusok önértelmezésének alakulásában. Különösen a millenniumi ünnepségek atmoszférájában volt nagy jelentősége annak, hogy rámutathattak: a magyar nemzet története a bizonyíték arra, hogy a „magyarság” és a „keleti szertartás” nem egymást kizáró fogalmak. Az önértelmezésük útja tehát az egészen távoli múltból indult. Annak elfogadtatása a többségi társadalommal viszont valódi kálvária-útnak bizonyult.

A római zarándoklat ugyan nem hozott teljes áttörést, s a Szentszék elvileg fenntartotta a szigorú tiltást, de a magyar görögkatolikusok ügyének kétségtelenül óriási szolgálatot tett. Az enyhülés jeleként értelmezhető az, hogy a római zarándoklat után Emidio Taliani bécsi nuncius a jeles jezsuita kánonjogásszal, Nikolaus Nilles-szel egyetértésben a kialakult nyelvhasználati gyakorlat hallgatólagos tűrését javasolta. Vaszary Kolos hercegprímás már a római zarándoklat előtt a liturgia lényegi részeiben az ógörög nyelv használatát javasolta, mivel tisztában volt azzal, hogy a Szentszék nem fogja engedélyezni a teljes magyar nyelvű liturgiát. A hercegprímás gondolkodásának megalapozottságát a budapesti események is igazolták.  Az 1905-ben megalapított budapesti parókia élére az a Melles Emil szatmári főesperes került, aki a magyar nyelvű liturgia elkötelezett híve volt. A főváros összes – tehát nem csak magyar ajkú – görögkatolikus hívője számára felállított parókián a magyar vidékeken kialakult gyakorlatot vezette be. Ez a gyakorlat belső konfliktushoz vezetett, melyben végül a Szentszék intézkedésére volt szükség. 1909-ben – a sorozatos Rómába érkezett feljelentések hatására – a Hitterjesztés Kongregációja a budapesti parókiát rutén szertartásúnak minősítette és a magyar nyelv liturgikus használatát betiltotta. A hercegprímás által javasolt ógörög liturgikus nyelv ugyanúgy idegen volt a magyar görögkatolikusok számára, mint az ószláv és a román. Alkalmazásával ugyanakkor el lehetett kerülni azt a széles körben elterjedt – s Rómában a nemzetiségek által különösen is propagált – vádat, mely szerint a magyar liturgikus mozgalom csupán a politika szolgálatában álló eszköz, mellyel a kormány a nemzetiségek elmagyarosítását kívánja elérni.

Az újabb szentszéki tiltás hatására az Országos Bizottság is visszatért az önálló püspökség eszméjéhez és 1910 végén a hajdúdorogi Állandó Végrehajtó Bizottsággal közösen kezdeményezte a kormánynál elvi döntés meghozatalát egy magyar görögkatolikus egyházmegye létesítéséről. Ez az indítvány látszólag eredménytelen maradt. 1911. június 30-án Szabó Jenő a főrendiházban nagyhatású beszédben ismételte meg az alapításra vonatkozó kérést, utalva arra, hogy a magyar görögkatolikus püspökségtől remélik a magyar liturgikus nyelv kialakult gyakorlatának törvényesítését.  A kormány nevében válaszoló Zichy János vallás- és közoktatási miniszter jóindulatáról biztosította a magyar görögkatolikusok törekvéseit, de azt az álláspontot hangoztatta, hogy először a magyar nyelv szentszéki elismerésének kell megtörténnie, s csak utána lehet szó az egyházmegye alapításáról.  Talán maga a miniszter sem tudott arról, hogy Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök Ferenc József király megbízásából már áprilisban titkos tárgyalásokat kezdeményezett a Szentszékkel a magyar görögkatolikus egyházmegye felállításáról. Az első kedvező szentszéki reakciók után, Szabó Jenő főrendiházi beszéde idején a magyar kormány már azt kívánta elérni a Szentszéknél, hogy annak hozzájárulását minél előbb a közvélemény elé tárhassa. Az Országos Bizottság és az Állandó Végrehajtó Bizottság indítványa ugyanis akkor érkezett meg a kormányhoz, amikor az az uralkodóval együtt nagy horderejű törvények parlamenti vitájára készült. Ezek közül kiemelkedett az új véderőtörvény, melynek parlamenti elfogadása kétségesnek tűnt. A politikai pártok támogatásának megnyerése érdekében az uralkodónak szüksége volt egy olyan gesztusra, mellyel a magyar nemzet iránti figyelmét kifejezhette. A magyar görögkatolikusok régi vágyának teljesítésével, melynek nemzeti jellege vitathatatlan volt, az uralkodó megnyerhette a parlament támogatását. Mivel azonban a Szentszék hozzájárulására is szükség volt, az uralkodó először a diplomáciai utak mellőzésével, Lippay Bertalan festőművész, pápai gróf és kamarás közvetítésével érdeklődött a Szentszéknél, majd pedig hivatalosan, de még mindig titokban a miniszterelnök útján indította meg a szükséges egyeztetéseket. A miniszterelnök teljes nyíltsággal feltárta a Szentszék előtt, hogy a magyar görögkatolikus egyházmegye felállításának milyen fontos belpolitikai vonzata van, s az uralkodó mennyire értékelné, ha a Szentszék segítséget nyújtana neki tervei megvalósításában. A Szentszék készen állt teljesíteni az uralkodó kérését, de a kormánytól biztosítékokat várt nem csak az egyházmegye finanszírozása, hanem a magyar liturgikus nyelv tilalma tekintetében is.

Ferenc József király felterjesztését az újonnan kinevezett kalocsai érsek, Csernoch János juttatta el a Szentszékhez, melyben az új egyházmegye liturgikus nyelveként az ógörög szerepelt.  A püspökkari tanácskozáson jelen voltak a román görögkatolikus metropólia főpásztorai, Victor Mihályi érsek, Demetriu Radu nagyváradi és Vasile Hossu szamosújvári püspök is, akik szintén megszavazták az új egyházmegye alapítását. Ugyanakkor azt is kérték, hogy az átsorolandó egyházközségek pontos kijelölése ne történjen meg a megkérdezésük nélkül. A következő hónapokban megtartott üléseik után azonban közösen léptek fel érdekeik képviseletében és elérték, hogy a már kijelölt új egyházmegyei határokat megváltoztassák, s az általuk igényelt egyházközségeiket visszasorolják. Ezzel egyidejűleg minden lehetséges módon felhívták a Szentszék figyelmét arra, hogy bár az új egyházmegye hivatalos liturgikus nyelve az ógörög lesz, az mindenképpen a magyarosítás célját fogja szolgálni.  Radu püspök Ferenc Ferdinánd trónörökössel is felvette a kapcsolatot és kérte közbenjárását. Ugyanezt tették a Román Nemzeti Párt képviselői is. A trónörökös teljes mértékben a románok mellé állt és a római osztrák történeti intézet igazgatóját, Ludwig von Pastort utasította arra, hogy a Szentszéknél kísérelje meg megakadályozni az egyházmegye felállítását. Ez a meddő próbálkozás nagy visszatetszést keltett vatikáni körökben.

A tárgyalások sikeres lezárását követően Ferenc József király, a magyar katolikus egyház főkegyuraként, a magyar közjog előírásainak megfelelően 1912. május 6-án megalapította a Hajdúdorogi Egyházmegyét, X. Szent Piusz pápa (1903-1914) pedig június 8-án kiadott  Christifideles graeci kezdetű bullájával kanonizálta azt. Az alapító bulla bevezető része kifejti, mi indokolta a Hajdúdorogi Egyházmegye felállítását. A magyarországi görög szertartású katolikusok mindenkor tanújelét adták hithűségüknek, valamint az Apostoli Székhez való ragaszkodásuknak. A pápák ugyanakkor egyházszervezetük kiépítésével előmozdították fejlődésüket és ha szükségessé vált, új egyházmegyéket létesítettek számukra. IX. Piusz pápa ezért alapította meg a román görögkatolikusok részére a lugosi és a szamosújvári püspökséget, illetve a gyulafehérvár-fogarasi érseki tartományt. A bulla megállapítja: a görög szertartású hívek között megsokasodott azok száma, akik a magyar nyelvet használják, és akik szüntelenül arra kérték a Szentszéket, hogy számukra egyházmegyét alapítson. Kérésük teljesítése két okból is sürgetővé vált: 1. Hogy az egyházmegye felállítása által megerősödjék a vallás, a béke és az egység a különböző nyelveken beszélő görög szertartású hívek között; 2. Hogy elháruljon a nemzeti nyelvek liturgikus alkalmazásának veszélye, amit a pápák már többször elítéltek. Ezt kihangsúlyozandó az alapító bulla leszögezi: a magyar nyelvet soha nem lesz szabad a liturgiában használni. Az új egyházmegye liturgikus nyelve az ógörög nyelv. A nemzeti nyelv a Szentszék által a nyugati egyház számára engedélyezett mértékben érvényesülhet. A hivatalos liturgikus nyelvet azonban csak három év múlva kell bevezetni; ez idő alatt minden lelkész köteles azt elsajátítani. Addig minden templomban azon a nyelven lehet végezni a szertartásokat, melyen jelenleg is végzik, kivéve a magyar nyelvet. A Szentszék álláspontja szerint tehát az új egyházmegyének éppen az a feladata, hogy a magyar nyelv liturgikus alkalmazását visszaszorítsa.

A Szentszék a Hajdúdorogi Egyházmegyébe 162 parókiát osztott be. Ezek közül 1 az Esztergomi, 8 az Eperjesi, 70 a Munkácsi, 4 a Szamosújvári, 44 a Nagyváradi és 35 a Fogarasi Egyházmegyéhez tartozott. Az új egyházmegyéhez az 1910. évi népszámlálási adatok alapján 215.000 hívő került. Közülük 183.000 magyar, 26.000 román, 1.600 szlovák, 1000 rutén és 2.500 egyéb anyanyelvű volt. A görögkatolikus magyarok 40%-a, vagyis 120.000 lélek, nem került a Hajdúdorogi Egyházmegyébe; kétharmaduk szláv, egyharmaduk pedig román püspökségek joghatósága alatt maradt. Mivel a Fogarasi Egyházmegyétől átcsatolt egyházközségek a központtól igen messze voltak, a pápa engedélyezte, hogy a hajdúdorogi püspök azokat külhelynök segítségével kormányozza. A pápa a hajdúdorogi templomot székesegyház rangjára emelte. A magyar kormánnyal történt megállapodás értelmében a püspök, a kanonokok és a központi tisztségviselők javadalmazásáról a magyar államnak kellett gondoskodnia. A parókiákat átengedő egyházmegyék javadalma sértetlen maradt. A bulla kihangsúlyozta, hogy az egyik legsürgetőbb feladat a papnevelő intézet felállítása, melyhez az anyagi feltételeket a kormánynak kellett biztosítania. A Hajdúdorogi Egyházmegye az esztergomi érseki tartományba nyert besorolást.

 A pápa az alapító bulla intézkedéseinek végrehajtásával Raffaele Scapinelli bécsi nunciust bízta meg, aki 1912. november 17-én adta ki a Christifideles bulla végrehajtási rendeletét. Az érintettek tudomására hozza, hogy az új egyházmegye apostoli kormányzójává Papp Antal munkácsi püspököt nevezte ki. A végrehajtási rendelet hangsúlyozza az alapító bulla intézkedését a magyar nyelv liturgikus használatának tilalmával kapcsolatban és jelzi, hogy az ógörög nyelvet nemcsak a lelkészeknek kell elsajátítaniuk, hanem gondoskodniuk kell arról is, hogy azt a liturgikus cselekményekben részt vevő hívek is legalább olvasni megtanulják. A magyar nyelvet kizárólag a liturgián kívüli ájtatosságokban, a magánimádságokban, a szentbeszédekben és a nép tanításában szabad használni.

A Hajdúdorogi Egyházmegye megalapításának híre hatalmas örömmel töltötte el a magyar görögkatolikusokat. Több évtizedes küzdelmük, csalódásokkal teli kálvária-útjuk ért véget. Új utak és új perspektívák nyíltak meg. Bár nyilvánvaló volt, hogy az új egyházmegye előtt komoly feladatok álltak, az alapítás pillanatában a magyar görögkatolikusok jogos reményekkel telve indultak meg az önállóság útján.

Már az ünnepi pillanatokat is beárnyékolták olyan események, melyek előre vetítették a jövőbeni súlyos problémákat. Közvetlenül az alapítás hírüladása után a román egyházmegyékből – elsősorban a Demetriu Radu vezette nagyváradiból – tiltakozó táviratok tucatjai érkeztek a bécsi nunciatúrára. Néhány hét elteltével pedig a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez csatolt egyházközségek a román püspök által előre elkészített román és olasz nyelvű formanyomtatványokon fejezhették ki tiltakozásukat. A szervezett tiltakozásba a román sajtó is bekapcsolódott. Az indulatoktól fűtött cikkek ellenállásra szólították fel mind a püspököket, mind pedig a papokat híveikkel együtt. A Szentszéket a „gyilkos bulla” visszavonására szólították fel, s a Rómától való elszakadással fenyegetőztek. Az egyházmegye szervezését több helyen az apostoli kormányzó első körlevelének visszaküldésével, a kiküldött lelkészek akadályozásával, sőt az egyházközségek átvételére kiküldött Jaczkovics Mihály, hajdúdorogi külhelynök bántalmazásával hátráltatták.

A feszült helyzet mihamarabbi megoldása és a kedélyek csillapítása érdekében szükségesnek mutatkozott az első hajdúdorogi püspök mielőbbi kinevezése, illetve az alapító bulla esetleges revíziója.

 Ferenc József király 1913. április 21-én nevezte ki az egyházmegye első püspökét, Miklósy István sátoraljaújhelyi parókus, zempléni főesperes személyében.  A választott püspök tagja volt az Országos Bizottság választmányának és részt vett a római zarándoklaton. Püspöki jelmondatául ezt választotta: „Kitartásban a siker”, amivel a magyar görögkatolikusok több évtizedes, végül sikerrel végződött küzdelmére utalt.  Felszentelésére Hajdúdorogon került sor 1913. október 5-én  A felszentelés és beiktatás szertartását Drohobeczky Gyula körösi püspök végezte Fischer Colbrie Ágoston kassai püspök és Lányi József tinini, felszentelt püspök, nagyváradi kanonok segédletével. Fischer Colbrie püspök az egyházmegyéjében élő nemzetiségek közötti megértés elismert munkálója, Lányi püspök pedig a görögkatolikus magyarokkal szemben ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd bizalmasa volt. A szentelésen 136 pap vett részt, köztük szép számmal románok is.

 A Miklósy püspök kinevezése és felszentelése közötti időben a Szentszék és a magyar kormány megegyezett az alapító bulla részleges revíziójában. A Szentszéknél Oroszország, Szerbia és Románia is hivatalos úton tiltakozott a Hajdúdorogi Egyházmegye felállítása ellen. Tisza István miniszterelnök kül- és belpolitikai okokból a magyarországi románokkal való kiegyezésre törekedett. A Hajdúdorogi Egyházmegye felállítása napirendi pont lett a tárgyalásokon. Az 1914-re áthúzódó egyezkedések során mind a miniszterelnök, mind pedig Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi miniszter azt az álláspontot képviselte, hogy a revízióra a viszonosság elve alapján kerülhet sor. Vissza kell adni a román többségűnek bizonyuló egyházközségeket a román anyaegyházmegyéknek, viszont azokon a helyeken, ahol nagy számban élnek magyar görögkatolikusok a román egyházmegyékben, önálló parókiákat kell szervezni, s azokat a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez kell csatolni. Ezt azonban a román püspökök elutasították. Az első világháború kitörése miatt a revízió megakadt, a háborút lezáró trianoni békediktátum miatt pedig okafogyottá vált, hiszen az a revíziónál sokkal többet adott a románoknak.

Az egyházmegye megszervezésének első, sürgősen megoldandó kérdése a püspöki székhely kijelölése volt. Az alapító bulla Hajdúdorog városát jelölte ki székhelyként, s a város vitathatatlan érdemei és áldozatai miatt a közvélemény is arra számított, hogy Miklósy püspök ott telepedik le. Természetesen maguk a dorogiak is erre számítottak, a székhelyre vonatkozó igényüket 1911. szeptember 12-én bejelentették, s készen álltak újabb áldozatokat hozni. Ugyanakkor két másik város, Nyíregyháza és Nagykároly is támogatást ígért az egyházmegyei intézmények kiépítéséhez. Miklósy püspök úgy döntött, hogy a székhely-kérdést nem zárja le véglegesen, hanem ideiglenes megoldást választ. Ez a döntés azért is indokolt volt, mert az egyházmegyei intézmények kiépítését a kormány vállalta, s ennek részleteit még korántsem tisztázták. Az intézményrendszer kiépítését hosszas egyeztetéseknek kellett megelőzniük, amit egy elhamarkodott székhely-kijelöléssel a püspök nem akart befolyásolni. 1913 nyarán Miklósy püspök úgy döntött, hogy székhelyét ideiglenesen, háromévnyi időtartamra Debrecenben rendezi be. Erre a célra a városi kereskedelmi és iparkamara épületében bérelt helyiségeket és a hajdúdorogi püspökszentelés után október 15-én ünnepélyes körülmények között bevonult a városba.

A székhely-kérdés ideiglenes, ugyanakkor ésszerű megoldása után úgy tűnt, hogy az egyházmegye megszervezését már semmi sem hátráltathatja. Lassan a román egyházmegyékből átcsatolt parókiákon is helyreállt a rend és a nyugalom. Ez a békés időszak azonban csak néhány hónapig tartott.

1914. február 21-én Czernowitzból „Kovács Anna” álnévvel feladott levél érkezett a püspökségre. A levél írója azt közölte a püspökkel, hogy címére 100 koronát, egy aranyozott templomi csillárt és leopárdbőrt tartalmazó csomagot adott fel. A húsz kilogrammos küldemény február 23-án meg is érkezett. Slepkovszky János püspöki titkár baltával próbálta felbontani a csomagot, melynek tartalma ekkor felrobbant.  A mintegy 2000 atmoszféra nyomású robbanás kidöntötte a falakat, átszakította födémet és darabokra szaggatta  Jaczkovics Mihály helynököt, Slepkovszky János titkárt, halálosan megsebesítette dr. Csatth Sándor ügyvédet, az egyházmegye ügyészét, aki a merénylet után még egy órát élt. Dávid József joghallgató, Kriskó Elek és Bihon Miklós egyházmegyei írnokok súlyos, a ház lakói közül többen könnyebb sérülést szenvedtek. Miklósy István püspököt a csomag kibontása előtt egy másik szobába telefonhoz hívták, így ő csak kisebb sérüléseket szenvedett.

 A merénylet az egész magyarországi közvéleményt megdöbbentette. Az áldozatok február 25-i temetésén harmincezer ember vett részt. A vértanúkat az egész nemzet sajátjainak tekintette. Az azonnal megindított és Romániára is kiterjesztett nyomozás kiderítette, hogy a csomagot két kalandor, a román Ilie Cătărău és az orosz Timoftei Kirilov adta fel. Mivel mindketten kötődtek a román és az orosz titkosszolgálatokhoz, nyilvánvaló volt, hogy megbízásból cselekedtek. Az első világháború kitörése megakadályozta letartóztatásukat, s az ügy szálainak teljes felgöngyölítését. 1937-ben Cătărău San Franciscóban, a halálos ágyán beismerte tettét. A merénylet célja a Monarchia belső békéjének feldúlása volt, ami különösen Oroszországnak állt érdekében. Ugyanezekben a hetekben zajlott a máramarosi „skizmaper” is, melynek szintén volt orosz titkosszolgálati háttere. Mivel a Hajdúdorogi Egyházmegye felállítása során felszított román-magyar ellentét csillapodni látszott, egy véres bombamerénylet, melynek szálai román elkövetőkhöz és Romániába vezetnek, alkalmas eszköznek tűnt nemzetiségi ellentétek kiélezésére, s következésképpen a Monarchia erejének meggyengítésére. Néhány hónappal később egy másik merénylet, Ferenc Ferdinánd és felesége szarajevói meggyilkolása az első világháborúhoz vezetett, mely végzetes következményekkel zárult mind Magyarország, mind pedig a magyar görögkatolikusok számára.

A debreceni bombamerénylet újra felvetette a püspöki székhely problémáját. Miklósy püspök március 21-én tárgyalt Tisza István miniszterelnökkel és Jankovich Béla kultuszminiszterrel. A megbeszélésen az a döntés született, hogy a püspöki székhely átkerül Nyíregyházára. A püspök hatalmas lelkierővel viselte a merénylet okozta megpróbáltatásokat. Miközben a közvélemény egyértelműen a románokat tette felelőssé, Miklósy püspök nyilatkozataival igyekezett csillapítani a kedélyeket. Kijelentette: „Néhány egzaltált gonosztevő tettéért nem lehet felelőssé tenni egy egész fajt.”  1914. szeptemberében átköltözött Nyíregyházára és minden figyelmét az egyházmegye szervezésére fordította. A Fogarasi Főegyházmegyéből átcsatolt székelyföldi parókiák kormányzására külhelynöknek Hubán Gyula szatmárnémeti lelkészt nevezte ki, aki Marosvásárhelyen építette ki székhelyét.

Az első világháború kitörése és elhúzódása, valamint az egyre súlyosbodó gazdasági helyzet rendkívül hátrányosan érintette az egyházmegye szervezését.  A háborús helyzetre való tekintettel a kormány nem tudta teljesíteni vállalásait. Különösen a püspöki székhely és a papnevelő intézet felépítésének elmaradása járt jelentős hátrányokkal. Nem történt meg az egyházmegye megfelelő javadalommal való ellátása sem. Ezen némileg Pásztory Árkád, kolostoron kívüli bazilita szerzetes hagyatéka segített, aki 1915-ben Szatmár vármegyében 2000 hold szántóföldet, 300 hold erdőt és szőlőt, illetve gazdasági épületeket adományozott a Hajdúdorogi Egyházmegyének.

Az egyházmegye papnövedékeinek nevelése Papp Antal munkácsi püspök hozzájárulásával az ungvári szemináriumban történt. Miklósy püspök kérésére az elöljárók külön figyelmet fordítottak arra, hogy a hajdúdorogi egyházmegyés kispapok az alapító bulla rendelkezéseinek megfelelően kellő jártasságra tegyenek szert az ógörög nyelv ismeretében. Arról is intézkedett, hogy az egyházi éneket a munkácsi és eperjesi kispapoktól eltérően ne ószlávul (hiszen erre nem lesz szükségük), hanem magyar nyelven a Danilovics-féle énekeskönyvből tanulják. A papnövendékek megfelelő oktatása egyre nagyobb problémákat okozott, hiszen a háború miatt a tanév jóval rövidebb volt a szokásosnál.

 A munkácsi és az eperjesi egyházmegyékkel való szoros kapcsolat jutott kifejeződésre a három főpásztor, Papp Antal, Novák István és Miklósy István  közös értekezletein, melyeket 1916-ban és 1918-ban tartottak Nyíregyházán. A három görögkatolikus püspökség szépen induló együttműködését az első világháborút követő változások zúzták szét.

Az 1918-as háborús összeomlást követő zűrzavar azonnal éreztette hatását a Hajdúdorogi Egyházmegyében. A korábban Nagyváradhoz tartozó egyházközségek egy része önkényesen kimondta a Hajdúdorogi Egyházmegyétől való elszakadásukat. Az 1919 tavaszán a Nyíregyházát elfoglaló román csapatok Miklósy püspököt Debrecenbe hurcolták és arra próbálták kényszeríteni, hogy önként mondjon le a negyvennégy parókiáról. Mivel az érintett egyházközségek területe ténylegesen a román hadsereg ellenőrzése alá került, a Szentszék azokat a nagyváradi püspök joghatósága alá rendelte. Néhány hónappal később a fogaras-gyulafehérvári főegyházmegye is elérte a székelyföldi külhelynökség harmincöt parókiájának visszasorolását.

A trianoni békeszerződés következményeként a Hajdúdorogi Egyházmegye parókiáinak száma a felére csökkent. Romániához 75, Csehszlovákiához pedig 4 egyházközség került. Magyarországon maradt a 82 hajdúdorogi mellett 20 eperjesi és egy munkácsi.  Ez utóbbiak számára XI. Piusz pápa felállította a Miskolci Apostoli Exarchátus, melynek élére a Csehszlovákiából kiutasított egykori munkácsi püspök Papp Antal került. A súlyos területi veszteségeken túl a magyar görögkatolikusoknak viselniük kellett társadalmi súlyuk és megítélésük további látványos csökkenésének következményeit is. Az első világháború előtt Magyarország lakosainak 9,8 százaléka volt görögkatolikus. Ez 1920-ban 2,2 százalékra csökkent. Teljesen feledésbe merült a magyar görögkatolikusok hosszú küzdelme, melyre az egyházmegye alapításakor már szinte az egész közvélemény igazi nemzeti ügyként tekintett. A húszas-harmincas évek Magyarországán a görögkatolikusok azt érezhették, hogy útjuk ismét kálvária-úttá vált.

Ebben a nehéz időszakban a görögkatolikusok érdekeinek képviseletére 1921-ben alakult meg a  Magyar Görögkatolikusok Országos Szövetsége (MAGOSZ), mely jeles személyiségeket, világiakat és papokat fogott össze  Illés József professzor, parlamenti képviselő vezetése alatt. A MAGOSZ sajtóvállalatának gondozásában jelent meg a Máriapócsi Naptár és Kozma János kezdeményezésére a Görögkatholikus Tudósító majd pedig 1929-től – Gróh István az Iparművészeti Főiskola rektorának szerkesztésében – a Görögkatolikus Szemle, mely összekötő kapocsként kívánt szolgálni az országban élő görögkatolikusok között.  A Miskolci Apostoli Exarchátus helynöke, Szántay-Szémán István és munkatársai a Keleti Egyház című tudományos folyóirat és liturgikus könyvek kiadásával szolgálták görögkatolikus tudományosság és liturgiafejlődés ügyét. A megmaradás érdekében mozgósítható belső erők közé felsorakoztak a máriapócsi bazilita atyák. 1932-től vezetőjük az a Dudás Miklós lett, aki nem csak a rend megerősítésének feladatát vállalta fel  – többek között a hajdúdorogi megtelepedéssel is – hanem készen állt arra is, hogy Miklósy püspök  1937-ben bekövetkezett halála után egyházunkat egy minden korábbinak nehezebb kálvária-úton vezesse.

 

Főtisztelendő Püspök atyák, tisztelt hölgyeim és uraim!

 

A történeti áttekintés itt szükségszerűen megáll. Láthattuk: a Hajdúdorogi Egyházmegye felállításával egy kálvária-út véget ért, de a rövid örömteli időszak után újabb megpróbáltatások következtek. Amikor a centenáriumi évben őseink örömei és sikerei mellett felidézzük azokat a néha szélsőségesen kedvezőtlen külső körülményeket is, melyek közepette éltek, ragaszkodtak szertartásukhoz, katolikus hitükhöz és magyarságukhoz, szinte kötelességünk összevetni azokat napjaink lehetőségeivel és külső körülményeivel. Nehéz az összehasonlítás, hiszen ami lehetőségben és adottságban nekünk ma megadatik, arról őseink hosszú évtizedeken át álmodni sem mertek. Görögkatolikus egyházunk építésében, az evangélium hirdetésében, bizánci hagyományaink megélésében olyan utak nyílnak meg előttünk, melyek a kálváriát járó őseink számára tiltott ösvények voltak. Adja Isten, hogy a centenáriumi esztendőben lehetőségeink mellett felismerjük felelősségünket is.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Terdik Szilveszter: Határon túli örökségünk I.

 

 A Hajdúdorogi Egyházmegye határai is jelentősen módosultak a Trianoni Békeszerződés következtében. Számos egyházközségünk az utódállamok területén maradt, amelyekben a hívek gyakran megszenvedték magyarságukat, görögkatolikusságukat, hiszen hol a nemzetiségük, hol a vallásuk, vagy éppen mind a kettő miatt részesültek hátrányos megkülönböztetésben, gyakran üldöztetésben. Az egyházmegyénk alapításának centenáriumára készülve fontos tudatosítani magunkban, hogy országunk politikai határain kívül is élnek magyar görögkatolikusok, akikkel mostmár szabadon ápolhatjuk, és kellene is ápolnunk testvéri kapcsolatunkat. Sorozatunkban ezeknek az egyházközségeknek a történetéből, művészeti emlékeiből mutatunk be néhányat.


A magyar-román határtól néhány kilométerre fekszik Szárazberek község, ahol mai napig református, görög- és római katolikus magyarok élnek. Az Árpád-kori eredetű településen a református templom hajójának nyugati fele még a középkorban épült, egykor római katolikus templom volt. A görögkatolikus egyházközséget a Szatmár vármegyében élő görögkatolikusok adatait rögzítő, a megyei hatóság által végzett 1775-ös összeírás szerint nyolc évvel korábban, vagyis 1767-ben alapították. Az egyházközségben akkor 14 görögkatolikus család élt, akik önerőből építették a fatemplomukat, amelyből a megfelelő felszerelés nagy része még hiányzott, úgymint a könyvek, és a szükséges ikonok. A parókia nagyon régi, faház volt. Az egyházközségnek ekkor még csak két filiáját említik, Mikolát és Nagyhódost, ahol hat-hat görögkatolikus család élt. Néhány év múlva készült egy újabb összeírás, amelyből az is kiderül, hogy a kegyúri jogokat senki nem gyakorolta, a parókia épülete romos volt, a pap számára a falu határában biztosított földeket a Cziráki család elfoglalta. A filiák száma növekedett, mivel a már említett kettő mellett ide tartozott még Garbolc, Homok és Méhtelek, ahol több hívő volt, mint az anyaegyházban (előbbiben 150, utóbbiban 142). II. József király rendeletei következtében az egyházközségek területeit is újraszabályozták, így 1787-ben Szárazberek filiáinak számát is növelték, ekkor csatolták hozzá még Sárt, ahol a görögkatolikusoknak saját templomuk is volt. Az anyaegyházban ekkor 170, míg a kilenc filiában összesen 412 hívő élt. A parókust csak 1792-ben említik név szerint, Munkácsi Jánosnak hívták. Ekkoriban a hívek száma az anyagegyházban csökkent (145), a filiákban nem nagyon változott. 1806-ban az egyházközségben a magyar, rutén és a román nyelvet beszélték a hívek, a liturgia egyházi szláv nyelven folyhatott. Az egyházközséget 1912-ben a Munkácsiból csatolták a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez.

A sematizmusok adatai szerint Szárazbereken a jelenlegi, szilárd anyagból épült templom 1828-ban készült el, Szent Mihály és Gábor angyalok tiszteletére szentelték (1. kép). A templom egyszerű formákat mutat: keletelt, szentélye félkörívesen záródik, hajójához két, a szokásosnál szélesebb klirosz, vagyis a kántoroknak helyet biztosító, félköríves rész csatlakozik, nyugati végén torony magasodik. A templom síkmennyezetes, még diadalíve sincs, van viszont egy három soros ikonosztázionja, amelynek képeit az egyik alapkép hátoldalán olvasható felirat szerint Berky Ferenc festette 1872-ben, vagyis éppen 140 évvel ezelőtt. Az ikonosztázion majdnem teljes, csak a prófétákat ábrázoló sor hiányzik. A vászonképeket díszes faragás választja el egymástól. Berky a környékről származó festő volt, 1824-ben Kisszekeresen született. Pesten tanult festészetet, majd 1847-ben visszatért szülőföldjére, Szatmárnémetiben letelepedett, ahol 1881-ben bekövetkezett haláláig élt. Főleg vallásos témájú műveket alkotott, a megyében és a szűkebb környéken állítólag több mint 50 templom számára dolgozott, sok görögkatolikus templomban valószínűleg ő festette az ikonosztáziont – pedig talán nem is volt katolikus. Műveiből a szárazbereki ikonosztázionon kívül eddig egyetlen-egyet sem sikerült még pontosan beazonosítani, legalábbis a helytörténeti és a szakirodalom nem tud róla. Ennek fényében megállapítható, hogy a szárazabereki ikonosztázion a történeti Szatmár görögkatolikus művészeti örökségében mindenképp fontos történelmi jelentőséggel rendelkezik. A templomot néhány éve fölújították, remélhetőleg rövidesen az ikonosztázion restaurálása is megindulhat.

Az egyházközséghez tartozó filiák közül Kissáron van régi görögkatolikus templom (2. kép). Ez a közösség 1775-ben még Nagypeleske filiája volt, tizenkét görög család lakott itt, akik ekkor már önerőből hozzákezdtek a faluban álló régi templom (talán középkori eredetű) javításához, a teteje viszont még hiányzott. Néhány év múlva a közösséget Szárazberekhez csatolták, ettől kezdve mindig templomos helyként említik. Nem tudni, hogy a Mindenszentek tiszteletére szentelt kis templom mekkora részt őriz a régebbi épületből, mindenesetre a főhomlokzatán olvasható 1844-es évszám azt jelzi, hogy még később is újjáépítették. A kicsiny, négyszögletes hajóhoz félköríves szentély csatlakozik, a hajó nyugati végében karzat emelkedik, kívül fatorony ül a tetőgerincre. Hajóját fa dongabolozat fedi, ikonosztázionja, oltára egy századdal ezelőtt készülhetett. Aki ezen az eldugott vidéken jár, ne mulassza el múltunk két szerénynek tűnő, de annál kedvesebb emlékét is megtekinteni!

 

 

 

Beszámoló az "Esztergomi érsekek és görögkatolikusok" című konferenciáról

 

Képgaléria

A Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán működő "Görögkatolikus Örökség"  Kutatócsoport 2011. november 18-án "Esztergomi érsekek és görögkatolikusok" címmel a Hajdúdorogi Egyházmegye centenáriumi rendezvénysorozatának megnyitásaként egyháztörténeti konferenciát rendezett.

A rendezvényt megnyitó imaóra és Kocsis Fülöp püspök atya köszöntő szavai után a két-két délelőtti és délutáni szekcióban összesen tizenkét előadás mutatta be  az esztergomi prímási szék és a magyarországi görögkatolikus egyházak kapcsolatának egyes kérdéseit Lippay György érsek (1642-1666) korától egészen Mindszenty József bíborosig.

Az előadások sorát Baán István nyitotta meg (betegsége miatt Nyirán János olvasta fel hozzászólását), aki az ungvári unió születése és korai fejlődése (Lippay György és Szelepchény György érsekek kora) témakörben fogalmazta meg vitaindító gondolatait. Gheorghe Gorun a román görögkatolikus egyház létrejöttében kulcsszerepet játszó Kollonich Lipót bíboros (hivatali kötelezettségei miatt ő sem tudott jelen lenni, dolgozatát Terdik Szilveszter olvasta fel) tevékenységét mutatta be. Az első szekció utolsó előadójaként Remus Câmpeanu előadása hangzott el, aki a bécsi Pro Oriente Alapítvány szervezésében zajló kutatások közül azokat mutatta be, melyek ez erdélyi görögkatolikus püspökség és az esztergomi Prímási Szék a 18. század eleji kapcsolatára vonatkoznak, s azon belül is egy izgalmas kérdés, Athanasie Anghel püspök esetleges újraszentelésének vizsgálatára irányulnak.  A második szekció nyitóelőadását Hegedűs András tartotta, aki az Esztergomi Prímási Levéltárban őrzött,  Eszterházy Imre és Csáky Miklós hercegprímások korában keletkezett görögkatolikus vonatkozású iratokba nyújtott betekintést. Az őt követő Véghseő Tamás a szintén az Esztergomi Prímási Levéltárban őrzött, 1749-ben összeállított Barkóczy-féle instrukciót mutatta be, amit Barkóczy Ferenc esztergomi érsek még egri püspökként állított össze a görögkatolikus papság számára. Az instrukció tartalmazza azokat az elképzeléseket és elvárásokat, melyeket az egri főpásztor a görögkatolikusok liturgikus életével (elsősorban a szentségkiszolgáltatás rendjével) és egyházfegyelmével kapcsolatban megfogalmazott. Az utolsó délelőtti előadást Tóth Tamás tartotta, aki a 18. század második felének legkiemelkedőbb katolikus főpapjáról, Batthyány József érsekről és a görögkatolikusokhoz fűződő kapcsolatáról szólt. A délutáni szekciók első előadójaként Forgó András lépett a mikrofon elé, aki szintén Batthyány József érsek működésére fókuszált, és a hercegprímásnak a görögkatolikus püspökök országgyűlési részvételével kapcsolatos álláspontját elemezte. Az őt követő Ovidiu Horea Pop ismét a román görögkatolikusok történelme felé terelte a hallgatóság figyelmét, és előadásában az esztergomi Prímási Szék és a román görögkatolikus egyház a 19. századi kapcsolatait mutatta be. A délutáni első szekció utolsó előadójaként Janka György már a magyar görögkatolikusok történetének izgalmas kérdéseit mutatta be „Vaszary Kolos és Csernoch János hercegprímások és a görögkatolikusok” című előadásában. Az utolsó szekció első előadójaként Makláry Ákos Papp György munkásságának egy fontos eredményét ismertette, bemutatva a jeles görögkatolikus kánonjogásznak az esztergomi érsekek görögkatolikusokra kiterjedő prímási jogköréről 1942-ben kidolgozott álláspontját. Őt követte Klestenitz Tibor, aki számos új adalékkal szolgáló előadásában Serédi Jusztinián és Mindszenty József bíborosok és a görögkatolikusok kapcsolatát elemezte levéltári források alapján. A konferencia utolsó előadójaként Kálmán Peregrin Dudás Miklós püspök korát idézte fel, s elemezte azokat az eseményeket, melyek a hajdúdorogi püspök és a magyar katolikus egyház vezetői kapcsolattartásában különösen is jelentősek bizonyultak.

A rendkívül tartalmas és informatív nap végén Kocsis Fülöp püspök atya zárszavában megköszönte az előadóknak készületüket, mellyel a centenáriumi év nyitórendezvényének szakmai színvonalát biztosították. 

Könyvelőzetes - előjegyzési lehetőséggel

 

2012 márciusában a Hajdúdorogi Egyházmegye alapításának centenáriuma alkalmából képes album jelenik meg. A „…minden utamat már előre láttad” címet viselő, 228 színes oldalból álló, A/4-es méretű kötet három részből áll.

Az első rész (Útjaink – történeti visszatekintés - Szerző: Véghseő Tamás) a Hajdúdorogi Egyházmegye és a Miskolci Apostoli Exarchátus történetét mutatja be a hajdúdorogi mozgalom kezdeteitől egészen Orosz Atanáz püspök szenteléséig. A mintegy százoldalas, számos fényképpel illusztrált fejezet végigvezeti az olvasót a magyar görögkatolikusság történeti útján. Ismerteti azokat a tényeket és összefüggéseket, melyek ezt a történeti utat időnként kálvária-úttá, kényszerpályává vagy éppen ellenkezőleg: szabad ösvényekké változtatták át.

A második rész a Hajdúdorogi Egyházmegye és a Miskolci Apostoli Exarchátus közösségeinek és templomainak gazdagon illusztrált leírását tartalmazza (Szerzők: Véghseő Tamás és Terdik Szilveszter, fotók: Bakos Zoltán). Ebben a részben megtalálható minden magyarországi görögkatolkus egyházközség és templom történetének rövid, fényképes bemutatása.

A kötet zárófejezetében (Hitünk ereje, tisztasága és egysége) a görögkatolikus egyház küldetésével kapcsolatban Kocsis Fülöp püspök fogalmazza meg gondolatait.

A korlátozott példányszámban megjelenő centenáriumi kötet 6000 forintos áron rendelhető meg a megrendeles.ca@gmail.com e-mail címen.

 

A kötet borítója

 

Részlet a történeti áttekintésből

 

Részlet az egyházközségek bemutatásából

Egyháztörténeti konferencia Nyíregyházán - Letölthető program

A Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola és a "Görögkatolikus Örökség" Kutatócsoport egyháztörténeti konferenciát rendez

Esztergomi érsekek és görögkatolikusok

címmel.

A konferencia az esztergomi prímási szék és a magyarországi görögkatolikus egyházak kapcsolatát vizsgálja Lippay György érsek (1642-1666) korától egészen Mindszenty József bíborosig.

A rendezvényre 2011. november 18-án (péntek) 9 órától kerül sor a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola nagytermében
(Nyíregyháza, Bethlen G. u. 13-19.).

A részletes program ide kattintva letölthető.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Oldalak

Subscribe to Byzantinohungarica - Görög Katolikus Örökség RSS