Gyakorlatunk és kérelmünk egyházjogi alapja

Jól tudjuk mi azt Szentséges Atyánk! hogy mindenütt, a hol valamely állandó gyakorlat kifejlődik, mulhatatlanul szükséges, hogy e gyakorlatnak jóhiszemüség és bizonyos jogi meggyőződés képezze az alapját. Czélszerünek tartjuk ennélfogva röviden kifejteni azon jogi vélekedést is, a mely bennünket e gyakorlat behozatalára ösztönzött; hogy ily módon az égető lelki szükség és a hitünket fenyegető veszélyek mellett, egyházjogi meggyőződéssel és jóhiszemüséggel is igazolhassuk magunkat Szentséged előtt.

A nyugati szertartásu Anyaszentegyházban az egység és egyöntetüségnek az elve volt az, a mely a latin nyelvnek általános érvényét megkövetelte. De a mikor ez a nyelv elavult, annak tudása a legfelsőbb társadalmi rétegekre szorult, az egyház itt sem tartotta fel többé a latin nyelv kizárólagosságát, hanem az egység elvének csorbitása nélkül, tért engedett a nép nyelvének is.

Bejöttek a népénekek, a litániák, a rózsafűzér és másféle ájtatossági gyakorlatok, a melyek a népnek a nyelvén végeztetnek, hogy velük a hivek elutasithatatlan lelki szükséglete kielégittessék.

Sőt az Apostoli Szentszék, magában a nyugati egyházban még nagyobb méretü engedményeket is tett. Igy például a perzsiai latin szertartású papoknak VIII. Orbán pápa 1624-ben, tehát a mi Uniónkkal csaknem egyidőben megengedte, hogy az ottani hivők vigasztalására, a latin szertartásu szent misét arab nyelven végezhessék.(1)

Ugyanigy intézkedett Szentséged is néhány évvel ezelőtt, fentartva a dalmát és montenegrói egyházakban a latin helyett az ó-horvát nyelvü istentiszteletnek régi gyakorlatát. Az Anyaszentegyház az istentiszteleteknek holt, vagy elavult nyelven való végzését soha sem mondta ki hitelv gyanánt; a tridenti szent zsinat is csak azokat sujtja kiközösitéssel, a kik azt állitják, hogy a szent misét kizárólag csak a nép nyelvén szükséges végezni.

Az egyház mint gondos anya bölcsen védi az ősiséget s előnyt ad az elavult nyelveknek, de ezen alapelvtől ott, a hol a hitnek a java és a lelkek üdve azt megkivánta, eltért és engedményeket tett.

A keleti szertartásban a nyelvi egység elve sohasem valósult meg olyan nagy szabásokban, mint a nyugatiban. De az Anyaszentegyház gondossága, a nyelvek különfélesége daczára a keleti szertartásokban is megtalálta az egységnek üdvös módját, a mikor a szertartási nyelvek használatát ahhoz kötötte, hogy azok a nép által megérthetők legyenek.

Élő nyelv gyanánt jutott az istentiszteletbe kezdetben a görög, minthogy ez másként nem is történhetett.

Ugyancsak élő nyelv gyanánt jutott a szertartásokba később a szláv. A mikor Szent Method, a szlávok apostola magát az igaztalan vádak alól kimentendő, Szentséged b. e. előde, VIII. János pápa előtt megjelent és igazolta azt, hogy ő hüen megtartotta és tanitotta azt a hitet, a melyet már korábban Hadrián pápa előtt Szent Cyrillel együtt megvallott és a melyre Szent Péternek a sirján esküt tett: VIII. János pápa megölelte és érsekké nevezte ki őt, egyuttal pedig a szláv nyelvü istentiszteletet jóváhagyta, Szvatopluk fejedelemnek a következőket irva: «Mert nemcsak három, hanem miként irva van, valamennyi nyelven illik dicsérni az Istent: az apostolok is eltelvén a Sz. Lélekkel, minden nyelven hirdetik vala. Isten nagyságát. Bizonyára nem is ellenkezik az igaz hittel és tanokkal, akár a misét énekelni, akár a szent evangeliumot s az ó- és ujszövetség irásait olvasni jó forditásban a szláv nyelven, mert a ki a három főnyelvet, t. i. a hébert, görögöt és latint alkotta, ugyanaz teremtette a többi nyelveket is a maga dicsőségére.»(2)

1145-ben az akkor még elő és ma is értett örmény nyelvet fogadta el az Apostoli Szentszék a keleti szertartásu örmények egyházi nyelvéül. Ugyanezen időben fogadtatott be istentiszteleti nyelvül az egyptomi koptok nyelve. Sőt a flórenczi szent zsinat az Uniót kimondva, a jakobiták, a mesopotámiai syr-chaldeusolc és a maroniták számára is engedélyezte rituális nyelvül akkor használt nyelvüket.

Az 1700-ban megkötött balázsfalvai Unio következtében az Apostoli Szentszék a román nyelvet is elismerte. Végül még száz éve sincs, hogy a graeco-melchiták, a kik ősi syr nyelvüket elfelejtették, az Apostoli Szentszéktől az élő arab nyelvet nyerték egyházi nyelvül, ugy hogy ezidőszerint az összes keleti szertartásu katholikusok között mi magyarok vagyunk csupán, a kiknek saját élő és értett nyelvük még törvényesen engedélyezve nincsen. Mindezekből kitünik:

1. hogy az Apostoli Szentszék a nyugati szertartásban a latin nyelvhez, mint az egységességnek kizárólagos eszközéhez mindenkor szorosan ragaszkodott ugyan, de ez a ragaszkodás nem terjedt odáig, hogy indokolt engedmények magában a latin egyházban is nem történtek volna,

2. hogy a keleti szertartásban az Apostoli Szentszék első sorban szintén az ősiség megóvását tartotta szem előtt, de fokozatosan a keleti szertartást követő valamennyi népnek a nyelvét befogadta az istentiszteletbe és e tekintetben már csak a görög katholikus magyarok képezik a kivételt,

3. hogy az Apostoli Szentszék a keleti egyházban a nyelvhasználat terén sohasem lépett fel kezdeményező gyanánt, hanem megvárta, mig egy uj nyelv tért hódit, medret váj magának, mig annak használatában gyakorlat fejlődik ki, és akkor, ha a szentesitést indokoltnak, méltányosnak és üdvösnek találta, jóváhagyta és szentesitette ezen gyakorlatot.

Igaz ugyan, hogy ezen most elsorolt nemzetiségek élő nyelvének szertartási nyelvül való elfogadását, annak idejében fontos szempontok javallották az Apostoli Szentszék előtt. E nyelvek fokozatos befogadása ugyanis a legtöbbször vagy az első megtérés előmozditására, vagy a schizmából való kiszabaditás okára vezethető vissza. S noha e szempontok most a mi pártunkat nem fogják, mert Istennek kiváló kegyelméből a mi megtérésünk már közel 1000 éves, Uniónk pedig 250 éves, mégis fájdalmas volna tapasztalnunk, hogy a mi ügyünk kedvezőtlenebb elbánás alá esik, mint a hitetleneké és a szakadároké s hogy ilymódon mi azért bünhődnénk, mert nem vétkeztünk.

Ime Szentséges Atyánk! a keleti szertartásu népek imént megemlitett közfelfogása csakugyan nincsen hijával az egyházjogi és egyháztörténelmi alapnak.

Dr. Papp-Szilágyi József egykori nagyváradi görög katholikus püspök, a ki a vatikáni szent zsinaton a keleti missziók és ritusok bizottságának tagja volt «Enchiridion Juris Ecclesiae Orientalis Catholicae» czimü egyházjogi könyvében a többi között azt mondja: «Proprium est Ecclesiae Orientalis, ut in Sacris lingua nationali utatur. Sacra Sedes Apostolica, quae de cetero gravibus e rationibus linguae popularis usus in mysteriorum celebratione eoipso, quod mysteria sunt, non admittit, orientalem ecclesiam in suo usu relate ad propriam linguarn ritualem permittit.»

És ezen kijelentésnek sulyt nemcsak a tudós szerző egyéni tekintélye, hanem főleg azon körülmény nyujt, hogy - a mint maga mondja - munkáját a megjelenés előtt római czenzorokkal biráltatta meg, az tehát semmi olyast nem tartalmaz, a mi a katholikus tanitással ellenkeznék.(3)

Ebből a jogi felfogásból és a nyilvánvaló lelki szükségből fejlődött ki a magyar szertartási nyelvre vonatkozó mai gyakorlatunk. Egyházmegyei püspöki Szentszékeink megbizásából jeles egyházi férfiak forditották le a szertartásos és misekönyveket, a melyeket a magyar parochiákon püspöki hatóságaink tudtával már hosszu idő óta használunk, sőt a munkácsi egyházmegyei elemi iskolák gyermekeit, tehát a mostani nemzedéket, a kis katechismusban már szintén évek óta arra tanitjuk, hogy egyházunkban az isteni tisztelet a nép előtt érthető és általa kezelt nyelven tartandó.(4)

Jól tudjuk mi Szentséges Atyánk! hogy ezen gyakorlatunk az Apostoli Szentszék jóváhagyását igényli, ezért folyamodunk fiui hódolattal most is, mert lelki örömünk csak akkor lesz teljes, ha azt lelki megnyugvás is övezi, a lelki megnyugvást pedig az Apostoli Szentszék jóváhagyása adja meg. A valódi lelki szükség és az igazhitet fenyegető veszélyek mellett a teljes jóhiszemüség, egyházjogi meggyőződés és az örök emlékezetre méltó püspökeink által nyujtott ama remény is vezeti lépteinket, hogy az Apostoli Szentszék épp ugy szentesiteni fogja a mi gyakorlatunkat is, a mint azt a szlávokkal, örményekkel, románokkal és rajtunk kivül az összes keleti szertartásu nemzetekkel tette, mert sulyos volna elviselnünk a gondolatot, hogy minden keleti ritusu nép között egyedül mi görög kath. magyarok legyünk olyanok, a kik a saját nyelvükön akarván dicsérni és mindörökre imádni a Mindenható Istent, ebben rövidséget szenvednek.

 

 

Jegyzetek

 

1. Petentibus fratribus Carmelitis discalceatis, ut sacerdotibus sui Ordinis, qui in regno Persiae existunt et in futurum existent liceat missam in lingua arabica celebrare, Ssmus in Christo Pater et D. N. div. prov. Urbanus Papa VIII. auditis FF. suorum S. R. E. Card. Congr. de Prop. F. sententiis ad consolationem populorum ... sacerdotibus praedictis licentiam petitam concessit, cum infrascriptis conditionibus, videlicet ... ut Missale Romanum in lingua arabica literaliter translatum in Urbe prius approbetur. - Vide Acta et Decreta Sacrorum Conciliorum, Collectio Lacensis Tom II. p. 502. »

2. Horváth M.: A kereszténység első százada Magyarországon. 10, 12, 17. »

3. Opus ... ante primae editionis procusionem per Censores Romanos examinatum fuit, adeoque nihit illud continet, quod a doctrina catholica alienum sit. Dr. Papp-Szilágyi Enchiridion 1880. pag. 215, 216, V. »

4. Roskovics, «Módszertanos kis káté» a püspöki kormány jóváhagyásával 1881. I. rész: A Hitről 153. kérdés: «Dicséretes és hasznos dolog-e az isteni szolgálatot (a nép előtt érthető) anynyelven végezni? Felelet: az isteni szolgálatot (a nép elött érthető) anyanyelven végezni, dicséretes és hasznos dolog, mert ily módon 1. a mi szertartásunkban nemcsak hallgatni és látni, hanem megérteni is lehet az isteni szolgálatot, a mely a népért végeztetik. 2. Maga az Üdvözitő Jézus Krisztus is nem idegen, de azon nyelven állapitotta meg az isteni szolgálatot, a melyet az akkori nép használt. 3. Sz. Pál apostol azt mondja I. kor. 14(19): «Az Anyaszentegyházban inkább akarok öt igét szólani érthetőleg, hogy másokat is tanitsak, mint tizezer szót idegen nyelven.» »