Gyakorlatunk és kérelmünk liturgikus alapja

Fiui őszinteséggel vallottuk be Szentséged előtt, hogy a magyar nyelvü istentisztelet magyar parochiánk többségében, kisebb-nagyobb mértékben már közel száz év óta gyakorlatban van. Népünk közvetlenül a Szent Unio után tudatára jutott annak a lelki szükségnek, a mely a latin egyházban is sokszor helyet követelt a nép nyelvének, a görög szertartást pedig, annak sajátságos berendezése miatt, egész terjedelmében áthatja. Ezen elutasithatlan lelki szükség képezi főindokát annak, hogy gyakorlatunk fentartassék, sőt törvényes szabályozást nyerjen.

Az Apostoli Szentszék igen fontos okok miatt minden időben arra a bölcs alapelvre helyezkedett, hogy a külömböző nyelveket használó keleti szertartás a maga ősiségében és eredetiségében tisztán megőrzendő s hogy abba a Szentszék engedélye nélkül semmi újitás, betoldás, kihagyás vagy szabályellenes gyakorlat be nem vezethető.

De a keleti szertartás természetéből és szervezetéből éppen az következik, hogy e szertartás épségének és sértetlen megőrzésének egyik főfeltétele és hathatós eszköze a nép előtt érthető és általa kezelt nyelv.

Ezen állitásunk támogatására legyen szabad Szentséged előtt mély hódolattal a következőkre hivatkoznunk:

A keleti szertartás korresponsorius jellegü. Benne az áldozópapnak az imáit folyton meg-megszakitják a hivő nép feleletei, amelyek ezen imákat hol folytatják, hol bezárják, hol előkészitik, hol kiegészitik.

Ilyenek különösen az ekteniák, a synapták és a collecták, a melyek a latin egyház litániáihoz hasonlók és amelyekre a nép fenhangon feleli: «Uram, irgalmazz», «Neked, Uram», «Add meg, Uram».

Ilyen synaptákból áll a szent mise nagy része. A szent mise a nagy synaptával lcezdődik (sunapth megalh), mely békésnek is neveztetik (eirenika); a kisebb bemenetel (eisodoV) előtt két rövid synapta áll; az Evangelium után kettős vagy hosszu synapta (sunapta ektenh) énekeltetik, a melytől az ó-szláv nyelvben minden synaptát ekteniának neveznek; ezt követi a katechumenek synaptája és még két rövid synapta; a Cherub-ének után a kérő ektenia van és ehhez hasonló előzi meg az Ur imáját is.

Az elsorolt synapták mindegyike rövid könyörgéseket foglal magában és pedig a nagy, vagy békés ektenia 14-et, a kérő 13-at, a katechumeneké 8-at, a melyekre a nép külön-külön énekelve felel.

Ezeken kivül vannak még más ekteniaszerü könyörgések is, a melyeknek a szövege és összetétele megkivánja, hogy a hivők, a kik összeségben képezik az énekkart, értsék azt, a mit az áldozópap mond és az áldozópap értse azt, a mit a nép felel.

A görög szertartást a szent ősök ugy konstruálták, hogy annak a legkisebb officiuma is megköveteli a nép közreműködését. A nép az áldozópap által mutatja ugyan be a vérnélküli áldozatot, de - hogy ugy fejezzük ki magunkat - szinte együtt misézik a pappal és minden isteni szolgálatban minden aktust együtt végez vele.

A latin szertartásban a mikor és a hol a nép az istentiszteleti nyelvet nem értette, behozattak a nép nyelvén végzett hymnusok, psalmodiák, litániák és más könyörgések, nyelvén a népnek, a melyet a templomból nem küszöböl ki az egyház.

A mi szertartásunk azonban más berendezésü lévén, magukat az énekeket és az ekteniákat, tehát a szent mise integrális részeit kellett a nép nyelvére leforditani.

A mi az áldozó pap által végzett imákat illeti, ezek a görög ritusban nem rövidek és összefoglalók, mint a latin egyház magasztos imái, hanem hosszú elmélkedések és a mennyiben - fenhangon énekeltetnek, oktató és bűnbánatra gerjesztő tartalmúak. Ezeket tehát hogy czéluknak megfeleljenek, olyan nyelven kell elmondania az áldozópapnak, a melyet a nép is ért és jól kezel, mert ellenkező esetben lehetetlen, hogy ezen oktatásra és bánatgerjesztésre szánt imákkal valóban oktattassék és bűnbánatra induljon.

A szent misében az apostoli Hitvallást a «Filioque»-vel nem az áldozópap, hanem a nép fenszóval énekli. Magukat a consecratio szavait is hangosan énekli az áldozópap és a hivők reáfelelik az Áment; igy van ez az Ur imájával is, a melyet az áldozópap a hivekkel együtt és egyszerre énekel.

Világos mindezekből, hogy a papnak és a hiveknek ugyanazon nyelvet kell használniok, ha a szent miséből lelki hasznot és épülést óhajtanak meriteni.

A matutinum és a vesperas mindig nyilvánosan a hivek részvételével végeztetnek és bennök a már elsorolt ekteniák, a katechumenek synaptájának kivételével, hangosan énekelve mondatnak.

Főbb ünnepeken hajnalban agripnia végeztetik a templomban, litiával és kenyéráldással. A szent karácsony első napján és a Vizkereszt ünnepén éjfélkor, vagy kora hajnalban szintén a templomban végeztetik a nagy apodipnum, litiával, kenyéráldással és matutinummal, a mely szertartásoknak a lelki gyümölcse mind elvész, ha azok nyelvezetét a bennük részesedő hivek nem értik és használni nem tudják.

Az sem lehet, hogy az áldozópap a korresponziókat ministránsokkal végezze, a hivek pedig ez alatt verses népénekeket énekeljenek, mert ilyen verses népénekeink nincsenek s ez különben is olyan újitás volna, a melyet sem a keleti szertartás szelleme, sem az Apostoli Szentszéknek előbb idézett alapelve meg nem engedhet.

Egyáltalában szertartásos könyveinknek a tartalma és minden sora azt bizonyitja, hogy ezeket a könyveket a szent irók azzal a szándékkal irták, hogy az istentisztelet végzésébe a népet a legnagyobb mérvben bevonják. Föltételezik e könyvek irói, hogy az áldozó, vagy szertartást végző pap és a nép egy és ugyanazon és mindkettőjük által értett és jól kezelt nyelven énekelnek, imádkoznak és korrespondeálnak egymással.

Szándékosan használjuk Szentséges Atyánk! e kifejezést: «a nép által értett és kezelt nyelven», mert ez a nyelv, nem mindig és nem szükségképen egy, a nép élő nyelvével. A mostani ruthének élő nyelve más, mint az ó-szláv nyelv, a mostani görögök élő nyelve is más, mint az ó-görög nyelv, a mostani örmények élő nyelve szintén más, mint az ó-örmény nyelv ; mindazonáltal az elsorolt nemzetiségek értik még és kevés tanulással jól is kezelik istentiszteleti nyelveiket. Mi is lelkünkből örvendenénk annak, ha oltárainkról a Szent István király korabeli magyar nyelv hangzanék.

Kérelmünk alapja és indoka nem azon elméleti és felforgató tételben keresendő, a mely vitatja, hogy külömbség nélkül, minden szertartás a nép nyelvén végzendő és a mely a folytonos változásnak alávetett népnyelvet az egyházra ráerőszakolni akarja; hanem keresendő azon jóhiszemü meggyőződésben, a mely szerint a keleti szertartást a maga ősiségében és eredeti tisztaságában csak ugy lehet fentartani és megőrizni, ha annak nyelvét az áldozópap és a hivek egyaránt értik és kezelni tudják.

Mi azonban Szentséges Atyánk! kevés kivétellel sem az ó-szláv, sem a román nyelvet sem nem beszéljük, sem nem értjük. Népünknek magyar vidékeinken sehol sincs alkalma elsajátitani az ó-szláv nyelvet, mivel népiskoláiban az ifjuság sem az élő, sem az ó-szláv nyelvet nem tanulja. Sőt a papnevelő intézetekben lévő, magyar származásu papnövendékeink is alig képesek az ó-szláv nyelvet annyira elsajátitani, hogy az e nyelven irt könyörgéseket, elmélkedéseket, gyakran igen terjedelmes szertartásokat megérteni, vagy magyarázni s általában helyesen használni, avagy éppen a népet abban kellőkép vezetni képesek volnának. Ennélfogva a mindennapi szükség idézte azt elő, hogy istentiszteleteinkben tényleg a magyar nyelvet alkalmazzuk.

Azon kevés számu magyar hitközségben, a hol a magyar szertartás még behozva nincsen, a templomok jobbára üresek, a népének megszünt, vagy ha nem szünt meg, botrányosan el van ferditve.

Mostani gyakorlatunk megvalósitása előtt igy volt ez minden vidéken. Ellenben azóta, mióta e gyakorlat megvalósult és ott a hol megvalósult, a hitélet örvendetes lendületet nyert. Szegény népünk diszes templomokat emel, vallásos egyesületeket alakit és magyar szertartását mondhatatlan előszeretettel gyakorolja. Szántóföldeinken, házainkban, iskoláinkban Sz. Bazil, Aranyszáju Sz. János énekeit és damaszkusi Sz. János kánonját zengi a nép és hitének ezen lelkes gyakorlata által mindörökre megőrizve marad az Anyaszentegyház és a magyar haza iránti hűségben.

Ime Szentséges Atyánk! a magyar nyelvnek az alkalmazásával már is annyi lelki és nemzeti előnyt értünk el, hogy e nyelvünk elvesztésében, katholikus hitünk és nemzeti létünk legerősebb támaszának a ledőltét kellene siratnunk. Viszont az elért nagy előnyöknek addig teljes szivből örülni nem tudunk, a mig azok Szentséged legkegyelmesebb szentesitését nélkülözik. Azért gyermeki alázattal leborulva e helyütt is kérjük Szentségedet, hogy bennünket e szentesitéssel mindörökre megörvendeztetni kegyeskedjék.