Dr. Cselényi István (1916-1988)

Dr. Cselényi István

(1916-1988)

 

Rövid életrajzi adatok:

Nyíregyházán (Szabolcs vm.) született 1916. december 25-én.

Teológiai tanulmányait Budapesten végezte (1934-1940). A Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán doktori fokozatot szerzett (1942, dogmatika).

Dudás Miklós megyéspüspök Nyíregyházán szentelte a Hajdúdorogi Egyházmegye papjává 1941. május 8-án.

Az egyházmegyei iroda munkatársa, levéltáros (1941-1944), a nyíregyházi Állami Tanítóképzőben hittanár (1942-1948), az egyházmegyei irodában jegyző (1948-1951). A nyíregyházi Görög Katolikus Hittudományi Főiskolán teológiai tanár (1950-1959, majd 1962-1981). Közben Kéken (1951-1971) és Ófehértón (1952-1954) szervező lelkész. Nyíregyházán s.lelkész (1959-1972), majd kisegítő lelkész (1972-1981). Egyházmegyei irodavezető (1972-1975). A Püspöki Levéltár igazgatója (1975-1981). 1982-től nyugdíjas.

Püspöki tanácsos (1946), tb. kanonok (1975).

1988. július 26-án hunyt el, sírja a nyíregyházi Északi Temetőben található.

Felesége: Misinkó Erzsébet (†2008),

gyermekeik: Gyöngyi (1942), István Gábor (1943).

 

 

 

 

 

 

ID. DR. CSELÉNYI ISTVÁN SZEMINÁRIUMI ÉVEI

 

ZSOLDOSNÉ CSELÉNYI GYÖNGYI emlékkönyvet ír édesapjáról, Cselényi Istvánról és családjáról. CSALÁDI EMLÉKKÖNYV című, készülő könyvének fejezetei: „Családtörténeti vázlat,” „Édesapánk életútja”, „Édesanyánk, az özvegy papné”. A közreadott rész az „Édesapánk életútja” c. fejezetből való. Az Emlékkönyv mellett „Bagoly és pacsirta” címmel kiadásra kész Cselényi (Lyachovits) István válogatott verseinek gyűjteménye is.

 

A szemináriumi évek (1934-40)

Édesapánk 1934 őszén szülővárosából a székesfővárosba utazott, hogy elkezdje teológiai tanulmányait.

Már a nyár folyamán megkapta a Központi Papnevelő Intézet tájékoztatóját, hogy bevonu­lásáig milyen holmik beszerzésére kell törekednie. Íme, a lista:

1 könnyű pokróc vagy paplan,                      6 ing,

1 dunyha,                                                       6 alsónadrág,

1 vagy 2 vánkos,                                            12 zsebkendő,

1 dunyhahuzat,                                              6 pár harisnya,

2 vagy 4 vánkoshuzat,                                   4 törülköző,

2 lepedő,                                                        4 asztalkendő (szalvéta),

24 ligula (kolláréra).

Az előírt felsőruházat: télikabát és felöltő térden alul érő hosszúságban, kalap (lehetőleg keménykalap), nadrág és cipők (mind fekete színben).

Az egyetemi beiratkozási és tandíj minden félévre 150 pengő volt. A szükséges tankönyvek és jegyzetek beszerzéséről a hallgatóknak maguknak kellett gondoskodniuk.

A kispapok reverendáit a szeminárium a Nádor Szabóságnál rendelte meg. Ez a patinás cég még a hatvanas években is működött, amikor Pisti öcsém került fel a Központi Szemináriumba. Családi albumunkban található egy levelezőlap formátumú fénykép, amelynek hátoldalán a követ­kező szöveg olvasható: „Kedves Szüleimnek. Első nap reverendában. Pista. 1934. okt. 1.”

A belváros szívében, a pálosrend egykori kolostorában, a Prohászka Ottokár u. 7. sz. alatti épületben a hely szelleméhez illő szigorú rend és fegyelem uralkodott. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a szocializmus éveiben ez a keskeny utca Eötvös Loránd nevét viselte, jelenleg Papnevelde utca.) A fehérre meszelt, boltíves folyosók, a barokk stílusú refektórium és a könyvtárterem, az udvaron levő árkádos kerengő az ide belépő laikusokban is áhítatot ébresztett és ébreszt ma is.

 

Édesapánk az első hetekben nem találta helyét az új környezetben. Lelkében még viaskodott egymással a civil életben sikerekre áhítozó ifjú poéta és az Úr szolgálatára jelentkező teológus. Dilemmájáról „Kétfelé futó folyóra írták” című, első budapesti keltezésű versében így vallott:

„Kétfelé fodrozva futó folyóra írták a sorsom.

Hozzákötöttem a lelkem a kehelyhez, s a puszta illatához.

Lelkem Hagia Sophiájában dicsfényt lehelő tropárok zsonganak,

És terveimre ellen-rím felel…”

(A mű teljes egészében olvasható a versgyűjteményben.)

Évek múlva is felidézte ezeknek a sorsdöntő napoknak az emlékét. 1948. október 21-én kelt napló-bejegyzésében találtam rá a következő sorokra: „… A szemináriumból haza akartam jönni. Civil ruhámat halogattam hazaküldeni… egészen első lelkigyakorlatomig. Legyen áldott kegyel­méért az Isten és őutána páter Elsasser, akit ugyan sokszor szinte a kuncogásig megmosolyogtunk, de aki kifordította lelkemet a kátyúból! Attól kezdve nem babonázott többé sem Pallas Athéné, sem Aphrodité, sem az „Ady-mozgó” (diákkori versem címe!): ráfeledkeztem a Mester sugárzó szépségére. Az „Ige” (minden összefüggések és értelmek legmélyebb és legélőbb foglalata) tanulmányozása, a hittudomány lett számomra „a” tudomány.”

A lelkében végbement katarzis után már második otthonának érezte az alma matert, és maximálisan tiszteletben tartotta az előírt szabályokat. Évtizedek múlva is kegyelettel őrizte kiváló felkészültségű, külföldi egyetemeken doktorált professzorai és a papi lelkisége formálásában szerepet játszó szemináriumi elöljárói emlékét. Ezt bizonyítja, hogy betegsége idején (1983-84-ben) feljegyezte nevüket arra a listára, amelyen olyan, szívéhez közelálló (élő és elhunyt) személyek szerepelnek, akikért gratis misézett. Külső források felhasználásával (Katolikus lexikon. 1-4. köt. Budapest, Magyar Kultúra, 1931-1932. és Magyar katolikus lexikon, 7. köt. Budapest, Szent István Társulat, 2007. p. 492.)· kiegészítettem a neveket további adatokkal. Íme, a névsor:

 

A szemináriumi elöljárók közül három személyről emlékezett meg: Marcell Mihály rektor, Almássy József vicerektor és Kerner István vice-spirituális.

A professzorok névsora teljesnek tűnik. A sorrend Édesapánktól származik:

Trikál József rektor (filozófia, lélektan)

Pataky Arnold (újszövetségi szentírástudomány)

Szabó Vendel (alapvető hittan)

Schütz Antal (dogmatika)

Kecskés Pál (filozófia, etika)

Aisleitner József (sémi nyelvek)

Iványi János (ószövetségi szentírástudomány)

Baranyai Jusztin (egyházjog)

Artner Edgár magántanár (egyháztörténet, régészet).

Édesapánk közülük Schütz Antalt tartotta a legnagyobb koponyának. Esetében ez a kifejezés fizikálisan is értendő, ugyanis koponyájának mérete jóval nagyobb volt az átlagosnál. Édesapánk több művét is megvásárolta és könyvtárában őrizte. (Ezeket a könyveket 2007-ben átadtam a Szent Atanáz Hittudományi Főiskola könyvtárának.) Tőle kapta doktori disszertációjának témáját (az angyalok megismerésmódjáról), és mentorként segítette annak elkészítésében.

A teológia körébe tartozó diszciplínák közül Édesapánkhoz a bölcselet állt a legközelebb. Nem véletlen, hogy már a gimnáziumi osztálytársával, Juhász Ferenccel közösen kiadott „Virágok a domboldalon” című kötetükben is zárkózott, hunyott szemű elmélkedőként mutatkozott be, és – ahogyan kritikusa, Gróh István írta – „… a filozófiára való hajlandóság fel-felül verseiben…”

A „similis simili gaudet” latin mondás jegyében két legkedvesebb professzora Trikál József és Kecskés Pál volt. Utóbbi még Pisti öcsémet is oktathatta. (1895 – 1976 között élt.) Az élet úgy hozta magával, hogy öcsém doktori disszertációját is hozzá nyújtotta be, mivel eredeti témave­zetője, Zemplén György, a morális professzora időközben a római Pápai Magyar Intézet rektora lett.

A teológia tudományában való elmélyülés új színekkel gazdagította Édesapánk költői világát. A szeminárium zárt légköre biztosította számára a nyugodt alkotó tevékenységet. IV. és V. számú verses füzetében 98 olyan műve található, amely teológusi éveiben, többségében Budapesten keletkezett. Ez terjedelemben mintegy 200 oldalt jelent! Publikálásra nem gondolhatott, mert ezt tiltották a házi szabályok.

A kispapok számára a külvilággal való kapcsolatot leginkább a heti két alkalommal (kettesben vagy hármasban) engedélyezett délutáni séták és a rokonok látogatásai jelentették, de csoportos kirándulásokra is sor került. Egy budai túrán érintette meg a pünkösdvárás csodálatos élménye, amelyet gyönyörű versben örökített meg. (Pünkösdvárás. 1936. má.j 30-31.) Fényképalbumunkban találtam Nógrádverőcén (1936), a Gellérthegyen (1937), valamint balatoni településeken készült felvételeket. Ezek egyikének hátoldalán olvasható a következő szöveg: „Száz pap Szemesen és a gyerekek, akik olyan szépen tudják mondani: ’Igen!’ Balatonszemes, 1937. jún. 9.”

Egész életre szóló emléket jelentett számára, hogy 1940-ben szemináriumi társaival és elöljáróikkal Olaszországba utazhattak. Ellátogattak a Vatikánba, bejárták Rómát és más városokat (Assisi, Firenze, Velence, Padova). Az úton vásárolt képgyűjtemények anyagát egy külön albumba ragasztotta be, és fehér temperával szöveget írt a képek alá. A véletlenek érdekes összejátszása, hogy ugyanabban az évben a nyíregyházi Angolkisasszonyok Líceumának növendékei is Olasz­országba látogattak. Köztük volt Édesanyánk is.

 

A Központi Papnevelő Intézetben levő bizánci szertartásúak külön szigetet alkottak a nagy „latin tengerben”. A kisebbségi lét kialakította bennük az összetartozás érzését. Ők bizonyos kiváltságokat élvezhettek: szabad heteken pénteken is fogyaszthattak húseledeleket, és – ami sokkal fontosabb – kijárhattak vasár- és ünnepnapokon a két budapesti görögkatolikus templomba: Pesten a Rózsák terére és Budán a Fő utcába. Akkoriban a pesti parókia Krajnyák Gábor, a budai Balogh Bálint vezetése alatt állt. Utóbbiról talán kevesen tudják, hogy ő az autóbalesetben elhunyt tehetséges színész, Bubik István anyai nagyapja volt. Krajnyák Gáborban a magyar görögkatolikus egyház kiemelkedő egyéniségét tisztelhetjük. Ő szerkesztette a „Lelki kenyér” című imakönyvet, amely alapul szolgált az „Emeljük föl szívünket!” címmel több kiadást is megért imakönyv számára. Gyűjteményes Nagy Énekeskönyvét (1928) forrásként használták fel a „Dicsérjétek az Urat!” c. énekeskönyv és a „Dicsérjétek az Úr nevét!” c. zsolozsmáskönyv összeállítói. A szertar­tástan szakavatott ismerőjeként rítusórákat tartott a Központi Papnevelő Intézet grékusai számára. Fényképalbumunk tanúsága szerint minden tanév utolsó óráján csoportkép készült a szeminárium udvarán. Ezúton közreadom az 1936. április 26-i felvételt, amelyen 19 kispap társaságában látható a lila cingulust viselő püspöki tanácsos úr. Édesapánk a második sorban jobbról az első. A következő években örvendetesen nőtt a görögkatolikus kispapok száma. Az 1939-ből származó fotón már 25 főt számoltam össze.

Édesapánk évtizedek múlva is nagy tisztelettel és szeretettel emlékezett Krajnyák Gáborra. Az ő rítusórái és a szertartásokon való asszisztálások mélyítették el görögkatolikus identitását. Tudatára ébredt, milyen csodálatos kincsek rejlenek liturgikus szövegeinkben és dallamainkban. Szebbnél szebb versekben vallott erről. Magával ragadó „Követ vettem az oltárnak kövéből” című költeménye, amelyben első templomi szolgálatáról ír mély átéléssel.

 

Szemináriumi éveiben érett meg benne a gondolat, hogy a Hajdúdorogi Egyházmegyének saját papnevelő intézetre van szüksége. Egykori kir.kat.-os osztálytársaival, Bacsóka Bélával és Simon Sándorral hármasban létrehozták a Görögkatolikus Öntudatot Nemesítő Gyülekezet (GÖNGY) elnevezésű társaságot. Összejöveteleiken elsősorban a majdani szemináriumról és a görögkatolikus papnevelés megreformálásáról vitáztak. A három lelkes ifjút megörökítő fénykép hátoldalán ez olvasható: „Munkában a GÖNGY. A vita megindul. Bp. 1938. márc. 20.”

A munkacsoport később Korcsinszky György személyében új taggal bővült. Volt egy indulójuk – Édesapánk szerzeménye, szövegével és dallamával együtt – amelyet mi, gyermekek is megismerhettünk és könyv nélkül fújtunk, és ezt most közkinccsé teszem:

 

„Zászlónk lobog, a léptünk dobog, a GÖNGY-nek terem a drágagyöngy.

Ellen latinok, reszket az inok, hogyha jő a GÖNGY.

Hullhat a göröngy, mégis győz a GÖNGY, mert…

//:Zászlónk lobog, a léptünk dobog, a GÖNGY-nek terem a drágagyöngy.”://

A GÖNGY által dédelgetett álmok 1950-ben valóra váltak, de addig még sok fohásznak kellett az Ég felé szállnia.

Édesapánk szemináriumi éveiben két olyan esemény történt, amelyet traumaként élt meg. Egészen 1936 tavaszáig nem viselt szemüveget, de valószínűnek tartom, hogy már korábban is látásproblémákkal küszködött, amiben közrejátszhatott a nem megfelelő világítás mellett folytatott szellemi tevékenység. Azután váratlanul beborult fölötte az ég. „Vakságban” címmel írt, megren­dítően szép verse a lelki vakságról szól, de a sorok közül kiolvasható a testi vakságtól való félelme is. Aggodalmai túlzónak bizonyultak. A szemorvos rövidlátást állapított meg nála, és ezután szemüvegesként élte tovább az életét. Szemüvegeinek dioptriája és a keretek milyensége az évek folyamán változott. Túl a hatvanon – a szemlencse időskori elváltozása következtében – olvasáshoz már nem volt szüksége „pápaszemre”, mert jobban látott nélküle.

1937 telén érte a második trauma. Balkarját súlyos ízületi gyulladás támadta meg, amelynek kialakulásában szerepe lehetett az alma mater hideget sugárzó, vastag falainak, az elégtelen fűtésnek, de az ő gyenge fizikumának is. Fennállt annak a veszélye, hogy karja bénulása miatt – ahogy írta – le kell vetnie „bokáig érő szent fekete” ruháját. „Maradhatok?” című költeménye szinte egyetlen fájdalmas kérdő mondatból áll. Az utolsó strófát idézem:

„Ó, harmatos fák, életem,

Roskadva ölelem szent törzsetek át

Fájó karommal…

Mondjátok hát: Maradhatok?

És hullhat rám tovább ezüst kegyelem-lombotok?”

Betegségét az Irgalmasrendiek Kórházában kezelték. Maradhatott a pályán, de az ízületi gyulladás következményeként bal könyökét csak korlátozottan tudta mozgatni. Ennek „köszönhette”, hogy amikor 1938. január 13-án megjelent a budapesti sorozóbizottság előtt, katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. (A sorozási bizonyítványt íróasztala egyik fiókjában őrizte más személyes dokumentumaival együtt.)

A drága Pipi néni jóvoltából 1937 nyarán Hajdúszoboszlón utókezelésben részesülhetett. (Mindenki szeretett Pipi nénije, özv. Kántor Jánsoné szül. Lyachovits Ilona 40 évig volt a buji gyermekek óvónénije. Vele együtt élt két nővére, Margit és Anna.)

Hangsúlyoznom kell, hogy ő kis fogyatékossága (könyök-sérülése) ellenére teljes életet élt: tudott úszni, kerékpározni, ha kellett, cipekedni is. És soha egy szóval sem panaszkodott fájó karjára.

Szólni szeretnék még a nyári szünidőkről, amelyek a Központi Szemináriumban nevelkedő kispapok életében várva várt időszaknak számítottak. Ilyenkor térhettek haza szeretteikhez, és a szigorú szabályok alól mentesülve, egy kicsit „belekóstolhattak” a falakon kívüli világba. A vaká­ciók kiváló pasztorációs gyakorlatot is jelentettek, amit a grékusok többsége párkereséssel kötött egybe. Vidéki parókiákon – kiváltképpen lányos házaknál – kedves vendégnek számítottak az oda látogató kispapok.

Édesapánk IV. és V. verses füzetébe belelapozva, kitűnik, hogy ő a nyarakat leginkább szemlélődésre, lelki feltöltődésre használta. Gondolatairól, benyomásairól vallanak írásai. „Zarándok szívek ezre hull Eléd” címmel gyönyörű sorokat intézett a pócsi Máriához.

Ahogy már korábban említettem, szívesen időzött bátyjáéknál Nyírgelsén (Sanyi bátyánk itt kezdte tanítói pályafutását), majd miután beköltöztek Nyíregyházára, Pipi néniék állandó nyári vendége lett Bujon. Családunk nagy mesemondója így emlékezett ezekre az időkre: „Pistuka” reggeli után egy könyv társaságában felmászott az udvar legmagasabb fájára, és nyomban hozzálátott az olvasáshoz. Déltájban megpróbálták lecsalogatni, de mivel invitálásukra nem reagált, két hosszú rúdra ráakasztottak egy elemózsiával megrakott kosarat, és nagy üggyel-bajjal feljuttatták hozzá, hogy unokaöccsük éhen ne maradjon. A könyvmoly ifjú vasár- és ünnepnapokon szolgálatra jelentkezett Bellovics Gyula parókus úrnál, aki 1920-1950 között volt a buji görögkatolikusok lelkipásztora. (Nyugdíjba vonulása után Ibrányba költözött, és ott halt meg.)

Érdekességként említem meg, hogy családtörténeti munkálkodásom kezdetén bukkantam rá (éléskamránk egyik rejtett zugában!) a Munkácsi Egyházmegye 1842. évi schematizmusára, amely a bejegyzés szerint Bellovics Gyula tulajdonát képezte. A muzeális értékű, bár kissé hiányos dokumentum szerint (Schematismus… pro anno Domini MDCCCILII. Ungvarini, 1842. p. 124. és Békés Géza: Magyar Görögkatolikus személyi lexikon. Kézirat. h.n., é.n. oldalszámozás nélkül. Az adatok lezárása: 1982. dec. 31.)· a Timári Esperesi Kerülethez tartozó BULY község templomát felszente­lésekor Szent Péter és Pál oltalma alá helyezték. Az első anyakönyvi bejegyzés dátuma 1766. A tárgyévben 531 görögkatolikus élt a településen. A liturgia nyelve ruszin és magyar volt.

 

1825-1855 között Lámfalussy János volt az egyházközség parókusa, majd 1856-tól fia, Sándor lett a buji hívek lelkipásztora. Az ő „pártában maradt” leánya, Jolán néni édesapja 1919-ben bekövetkezett halála után is ott élt Bujon, és jó barátságot ápolt a Lyachovits lányokkal. (Édesapánk kamaszkori naplójában beszámolt a Lámfalussy házban tett látogatásáról.)

Bellovics Gyula bácsi örömmel fogadta a lelkes ifjú levitát. Rábízta a vasár- és ünnepnapi homíliákat és a koradélutáni vecsernyék végzését. (A rossz nyelvek szerint ő ilyenkor a kertben szundikált.)

Édesapánk rendkívüli alapossággal készült fel első nyilvános szerepléseire. (Ezt a szokását szolgálati idejének végéig megőrizte.) Mély gondolatokat tartalmazó és meglehetősen hosszúra nyúló igehirdetései vegyes fogadtatásra találtak a parókus úr rövid, gyakorlatias beszédeihez hozzászokott hallgatóság körében. Kudarc-élménye ihlette a „Poros a toronyóra tengelye” című, keserű hangulatú versét.

Ami igaz, az igaz! A buji görögkatolikusok másképp élték meg hitüket, mint a megyeszékhelytől távol lakó nyíradonyiak (Lyachovits Anna három évtizeden át szolgált itt óvónéként) vagy nyírgelseiek. Mindennapos jelenség volt a családok rivalizálása. Az idősebb nemzedékhez tartozók még ragaszkodtak ősi szokásaikhoz, de a fiatalabbak körében már megmutat­koztak az elvilágiasodás jelei: értékrendjükben előtérbe kerültek a földi javak, amelyek megszerzé­séért szívósan tudtak küzdeni.

A teljesség kedvéért el kell mondanom, hogy a „Poros toronyóra tengelye” című versét Édesapánk 1935. július 3-án írta, friss benyomásainak hatása alatt. Később már árnyaltabb képet sikerült kialakítania magában a bujiakról. Igaz, ebben már bizonyos érzelmi tényezők is szerepet játszottak…

A verses füzetekbe belelapozva arra a megállapításra jutottam, hogy a vakációk idején ritkábban látogatta meg a költőt a Múzsa. Úgy tűnik, a szeminárium zárt világa kedvezőbben hatott Édesapánk költészetére.

1938 nyarán, Bujon keletkezett két művéről feltétlenül említést kell tennem. A magyar görögkatolikusok gyökereit kutató, „Nyírfa-legenda” című versét évtizedek múlva is legjelentősebb alkotásai közé sorolta.

Elképzelésem szerint a buji óvoda udvarán álló fák között vetette papírra „Fény-fákról hulltak a színek” című költeményét, amely párhuzamba állítható „Spektrum” című, hat évvel korábbi szerzeményével. Amit a tizenhat éves kamasz mondott a színek világáról, azt a huszonkét éves ifjú magasabb dimenzióba áthelyezve újra fogalmazza. El kell mondanom, hogy Édesapánkat nagyon érdekelte a színek világa. Nem véletlenül volt Ady után másik kedvenc költője a „Színes tintákról álmodó” Kosztolányi. Általános iskolás koromban gyakran beszélgettünk a színekről. Akkoriban szerettem színes ceruzákkal rajzolni, vízfestékkel festeni. Édesapámtól hallottam először arról, hogy a sárga, a piros és a kék a három alapszín, a többi szín ezek keveréséből jön létre. Ő mondta, hogy a fehér lényegében valamennyi színt egyesíti magában, míg a fekete egyenlő a színek teljes hiányával. Arról is szólt, hogy mely színek egészítik ki egymást, és ezt a szempontot ruhadarabjaink kiválasztásánál is érdemes figyelembe vennünk. Tanácsait egész életemre szólóan emlékezetembe véstem.