Rohály Ferenc (1904-1982)

Dr. Rohály Ferenc

(1904-1982)

Rohály Ferenc képgalériája

Rövid életrajzi adatok

Balatonfüreden (Zala vm.) született 1904. szeptember 21-én.

Teológiai tanulmányait Esztergomban, Budapesten és Bécsben végezte (1922-1927).

A Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán doktori fokozatot szerzett (1928, liturgika).

Miklósy István megyéspüspök  Nyíregyházán szentelte a Hajdúdorogi Egyházmegye papjává  1927. december 6-án.

Nyíracsádon s.lelkész (1928-1937), Nyírparasznyán h.lelkész (1928-1937), Makón parókus (1937-1959).

Hittudományi Főiskola tanára (1959-1962), a Papnevelő Intézet spirituálisa (1959-1962). Hejőkeresztúron parókus (1962-1976).

1976-tól nyugdíjas.  Püspöki tanácsos (1937), tb. kanonok (1951).

1982. november 17-én hunyt el Székesfehérváron, sírja Makón, a görögkatolikus temetőben található. Felesége: Szalma Malvin (†1958).

 

 

Pirigyi István írása dr. Rohály Ferencről 

(Megjelent: Pirigyi István: Görög katolikus papi életsorsok, Debrecen 1999) 

 

Az isteni Gondviselés kifürkészhetetlen útjai az ő sorsában is jelentkeztek. Dunántúli római katolikus környezetből indult el, és az egyik legkiválóbb liturgia tudósunk lett belőle.

Életútja

 

Balatonfüreden született 1904. szeptember 21-én. Teológiai tanulmányait Budapesten, Esztergomban és Bécsben végezte. 1928-ban szerzett teológiai doktorátust Budapesten. Doktori értekezésének címe: A liturgia fejlődésének új irányai a IV. század második felében. (megjelent: Miskolc, 1928.)

Miklósy István püspök szentelte pappá 1928. december 6-án Nyíregyházán. 1928-ban miskolci segédlelkész, 1929-ben parasznyai lelkész, 1937-ben makói parókus és püspöki tanácsos. 1951-ben Dudás Miklós püspök tiszteletbeli kanonokká nevezte ki.

Felesége halála után Dudás püspök központi szolgálatra rendelte be Nyíregyházára. Itt a hittudományi főiskola tanára, a kispapok lelkiatyja, spirituálisa, az Egyházmegyei Gazdasági Hivatal vezetője, az Egyházmegyei Liturgikus Bizottság titkára, a hittanárok vizsgáztatója, egyházmegyei könyvvizsgáló, az Országos Liturgikus Tanács és az egyházmegyei Bíróság tagja lett.

1962. február 28-án hejőkeresztúri parókussá nevezték ki. 1977-ben nyugalomba vonult.

 

Egyházirodalmi munkássága

Lelkipásztori munkássága mellett páratlanul széleskörű egyházirodalmi és liturgia-fordítói tevékenységet fejtett ki. Ezekről külön-külön is megemlékszünk.

Szentbeszédei jelentek meg az Evangélium és a Kis Szent Teréz című folyóiratokban, valamint az Égi Hullámokon című könyvben.

1938-1980 között minden évben ő szerkesztette az Egyházmegyei Szertartási Utasítást. (Papok és kántorok számára kiadott egyházi naptár, eligazítás a szertartás végzésére.)

Munkatársa volt a Görög Katolikus Lelkipásztor, a Görög katolikus Élet, Kryzosztomosz és a Görögkatolikus Szemle c. lapoknak, ezekben számos kisebb-nagyobb írása jelent meg.

Tagja volt a Keleti Egyház c. többször is említett folyóirat szerkesztőbizottságának.Forrásértékű tudományos tanulmányai az egyházi egységről és a bizánci szertartásról ebben a folyóiratban jelentek meg.

 

Tanulmányai az egyház egységéről

Viszonylag egészen fiatalon, 30 éves korában állt írásaival és előadásaival az egyházi egység szolgálatába.

"Az egység útja" című egyik első ilyen jellegű írásában rámutat arra, hogy a magyar katolikus társadalom az utóbbi évtizedben élénk érdeklődést mutat a pogányok között végzett missziós munka iránt. Azonban szinte semmiféle érdeklődés nem tapasztalható a keleti kereszténység iránt, alig ismerik a keleti kereszténységet, s talán éppen ezért is ellenszenvet táplálnak vele szemben. Az előítéleteket még csak fokozza egyes határokon túli ortodox püspökök politikai szereplése. A keleti egyházzal az egyháztörténelem alig foglalkozik. Nem csoda, hogy a nagy keleti egyházatyák: Aranyszájú Szent János, Hittudós Szent Gergely és mások jelentőségét az egyetemes egyház életében nem ismerik.

Akkoriban a magyar egyháztörténetírás még igen erősen apologetikus jellegű volt. Ennek értelmében a "Tekintély", vagyis a hatalmon lévő vezető nem tévedhet; aki vele szembekerül, annak eleve nem lehet igaza.

Ilyen szemlélet mellett szinte forradalminak tűnhet Rohály Ferenc állítása, mely szerint az 1054-es egyházszakadásban nemcsak a Kelet, hanem a Nyugat is hibás volt. Ez a szemlélet Németországban és Franciországban már jóval korábban elterjedt, de nálunk még újszerűen hangzott. Rohály Ferenc arra is rámutat, hogy a szakadás megítélésénél azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, ami 1204-ben a negyedik keresztes hadjárat alkalmával Bizáncban történt. A keresztes hadjárat a pogányok ellen indult, de a keresztesek Bizáncban kötöttek ki. A keleti kereszténység fővárásában raboltak, fosztogattak, gyújtogattak, gyilkoltak, megszentségtelenítették a templomokat. Igaz, hogy III. Ince pápa tiltakozott, de a bizánciak erről nem szereztek tudomást, csak a jajkiáltásokat hallották meg, a város és a nép meggyalázását látták.

Át kell tehát értékelnünk az egyházszakadás történetét le kell küzdeni a régi előítéleteket és ellenszenvet, ezek helyére a megértő szeretetnek, a türelemnek kell lépnie. Szerinte az egység útjának két nagyon fontos feltétele van. Az egyik: a bizánci szertartás szellemének az alapos megismerése.Tehát nem külsőségek, hanem a szellem megismeréséről van szó.

Mert akik csak a külsőségeket nézik, csak azt látják, hogy nincs eucharisztikus kultusz, nincs változatosság a liturgiában, fellengző a stílus, hosszú a végzés stb. "Ez azonban " a vádemelők részéről a liturgia nem ismerése."

A másik feltétel a rítus épségben hagyása. Ez "nem ad sok okot vitára, hiszen a kánonjognak is ez az állásfoglalása" (Az egység útja. In: Keleti Egyház, 1934. 84. o.)

Rohály Ferenc a bizánci liturgia szellemiségét akarja érzékeltetetni az erről készített tanulmányaiban.

"A görög egyház Mária-kultuszának alapvonalai a liturgia történetében" című dolgozatában bemutatja a keleti egyház Mária ünnepeit, azok eredetét és helyét a liturgikus fejlődésben. Hangsúlyozza a keleti egyház "Krisztus élete mellett az Istenanya életét is kivetíti az időbe. Történik ez azért, amiért az egyházi év ezt Krisztus életével teszi, hogy t.i. az esztendő leforgása alatt az Istenanya életének főbb mozzanatairól nemcsak megemlékeznek,hanem ünneplésselmintegy át is éljék az Istenszülő életét, mely sokkal emberibb a próba alá vetett, földi életet élő emberhez sokkal közelebb álló, s Mária egyszerű természete miatt sokkal bizalomgerjesztőbbéletpéldais, mint az Istenember élete. Ezt az életideált a keleti egyház a kultusz keretébe állítja be." (U. o. 145 és 180. o.)

A "Liturgikus szövegeink értelmezése" c. írásában szertartásaink szövegének megértését akarta elősegíteni. (U. o. 1937. 13. o.)

Az 1938. évi budapesti Eucharisztikus Kongresszus közeledtével két tanulmányban fejti ki a keleti egyháznak az Oltáriszentségre vonatkozó felfogását. Az egyik tanulmány: "A bizánci liturgia Eucharistia szemlélete" (Keleti Egyház 1937. 103.o.), a másik: "A bizánci liturgia áldozat-szemlélete". (U.o. 200.o.)

Hosszú dolgozatban alaposan és részletesen taglalja a bizánci liturgiában megjelenő Krisztus eszmét. Természetes, hogy ezt is az unió szempontjából vizsgálja. Meglátása szerint a keleti egyház liturgiája hármas vonatkozásban áll kapcsolatban a Krisztus eszmével. Krisztus ugyanis " a liturgián keresztül tevékenyen működik, s az emberek lelki megnyilatkozásának és lelki gyümölcsének szerzőjévé válik. Krisztus életét a liturgia emlékezetébe idézi, elevenen szemlélteti ... A Corpus Christi mysticum (Krisztus titokzatos teste) tanának, a szentek közössége eszméjének hirdetője, megvalósítója és kerete újra csak a liturgia és a liturgikus közösség. "Ezért a liturgia Krisztusa mindenekelőtt kegyelemközlő, s így a Krisztus eszme a lelki élet forrása. Másodszor: "A liturgiában kivetített Krisztus élet a lelki élet példája. "Végül:" A liturgia képviselete Corpus Christi mysticum a lelki élet kerete és teljesség.'' - Rámutat azokra az eltérésekre és különbözőségekre, melyek a keleti és nyugati liturgiában jelentkeztek.

Végül meg kell említenünk a tudós liturgikus néhány más liturgikus vonatkozású, az egyházi egység eszméjét szolgáló fontosabb tanulmányát:

Bizánc és Róma karácsonya (Keleti Egyház, 1934. 16. o.)

Megrövidítette-e Aranyszájú Szent János Nagy Szent Bazil liturgiáját? (U.o.1935.,105,165, és 197 o.)

A liturgia az unió szolgálatában (u. o. 1936. l04. o.)

Uniós gondolat a keszthelyi Kármelen (u.o.1936. 241 o.)

Szentségek az unió szolgálatában (u. o. 1938. 90. o.)

A bizánci liturgia Krisztus eszméje (u. o. 1939. 181. o.)

Magyarországi keleti liturgiák (u. o. 1943. 56. o.)

 

Álláspontja a liturgikus reformok kérdésében

Nemcsak hazánkban, hanem az egész Közép-Európában a bizánci szertartású katolikusok (görög katolikusok) körében a liturgia kérdésében hosszú évtizedek alatt két irányzat alakult ki.

 

Az egyik irányzat hívei a keleti liturgiában változásokat akartak bevezetni. Azt állították, hogy az egyházszakadás (1054-ben) a liturgikus fejlődést megakasztotta, a lelki életet merevítette. Ezen a helyzeten az egyesült keletiek úgy változtattak, ha belekapcsolódnak a mai kor nyugati szellemi és lelki áramlataiba. Általában megtartották a bizánci liturgikus formákat, de a dogma fejlődés és a korszerűsítés jelszavával beillesztették azokba a nyugati spirituális eszméket.

A reformisták a többi között bevezették az Eucharisztiának a liturgián kívüli kultuszát, a Jézus Szíve és a Fájdalmas Boldogasszony tiszteletét, helyenként ezek nyilvános ünnepét. Új ájtatosságokat vezettek be, így a szentségimádást (szupplikációt), Jézus Szíve könyörgő ájtatosságot, könyörgő ájtatosságot Szűz Mária tiszteletére, a rózsafűzért és a skapulárét. Magyar nyelvre fordították azokat a szertartásokat, melyeket Galíciában állítottak össze az Úrnapja, Krisztus Király, Jézus Szíve és a fájdalmas Boldogasszony ünnepére.

A reformnemzedékkel szemben, melynek tagjai eleinte túlnyomó többségükben a bazilita atyák köréből kerültek ki, a konzervatív irányzat képviselői ragaszkodtak az ősi, eredeti szertartásokhoz, helytelenítették a változtatásokat, a nyugati szertartási formák bevezetését. Azt vallották, hogy a bizánci szertartásnak a bizánci szertartásból kell megújulnia és nem a nyugati szellemi áramlatok beiktatásától. A reformisták latinizálással és szinkretizmussal vádolták, és azt állították, hogy ezek az újítások a más szakadásban élők előtt ellenszenvessé teszik az uniót.

Rohály Ferenc dolgozataiban többször is fogalakozott a liturgikus reformok kérdésével. Álláspontját "A liturgikus mozgalom elgondolásai a bizánci szertartásra alkalmazva" című cikksorozatában foglalja össze. (Keleti Egyház 1936. 38., 69., 138., és 170 o.)

E tanulmányban mindenekelőtt azt ismerteti, hogyan alakult ki Nyugaton az Oltáriszentségnek a misén kívüli kultusza: a szentséglátogatás, a szentségi áldás, a szentségimádás, az örökimádás, a szentségi körmenet, a szentmisétől elválasztott áldozás, a Jézus Szíve és a Fájdalmas Boldogasszony tisztelete. Minden új liturgikus kezdeményezésnek megvolt a maga konkrét történeti oka. Nyugaton már a X. században akadtak, akik tagadták Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben (pl. Berengar), ennek ellensúlyozására fejlődött ki a jelenlét látványos és nyilvános hangsúlyozása imádás illeti meg Jézus emberségét és istenségével együtt, ezt domborítja ki a Jézus Szíve kultusz. Párhuzamba akarták állítani " az Istenszülő életének egyes mozzanatait az Isten Fia életével. Így keletkezik Nagypéntek analógiájára a "fájdalmas péntek", Szűz Mária szenvedéseinek emlékére."

Rohály Ferenc egyértelműen a bizánci rítus eredeti tisztaságának megőrzése mellett szállt síkra. Vele szemben viszont voltak olyanok is, akik a liturgikus reformokban a hitélet megújításának a vallási élet fellendülésének eszközét látták benne. Ezt azzal bizonyították, hogy a hívek ezeket az új szertartásokat nagyon megkedvelték és örömmel vesznek részt azokon. (Bazilita: Szinkretizmus-e az Unió liturgikus fejlődése? In: Keleti Egyház, 1934. 211., 288. o.)

 

Fordítói tevékenysége

Több évtizedes munkával magyarra fordította a Vatiká­ni Polyglotta Nyomda kiadásában megjelent görög nyelvű liturgikus könyveket. Ezzel teljessé tette a görög katolikus magyarok liturgikus irodalmát. E liturgikus könyvek a következők:

Pszaltérion (Zsoltároskönyv), Paraklétiosz (Vigasztalások könyve), Oktoéchosz (Nyolchangú Énektár), Horológion (Imaórák könyve), Triódion (Nagyböjti Énekeskönyv), Pentekosztárion (Ötvened Könyve, Virágos Triód), Ménaion (A szentek emlékezete): a szentek emléknapjaira előírt egyházi szolgálatok könyve, két-két hónap összefoglalásával hat kötet­ben; Aposztolárion: az Apostolok Cselekedeteinek és leveleinek könyve; Evangelisztárion: a négy evangélium könyve; Nagy Euchologion (Nagy Imádságos könyve), tartalmazza a Liturgikont, vagyis a Misekönyvet és a Szerkönyvet: keresztelés, esketés, temetés, szentelések, áldások stb.

 A fordítások életében nem jelentek meg. A kéziratok a nyíregyházi egyházmegyei levéltárban találhatók más munkáival együtt (egyházmegyei rekollekciós vázlatok, papi rekollekciók vázlata stb.) Liturgikus fordításainak kinyomtatásra való előkészítése jelenleg is folyik.

 

Életének alkonya

Élete utolsó másfél esztendejét súlyos betegen töltötte Székesfehérváron az Országos Katolikus Szeretetszolgálat Papi Otthonában.

1982. november 7-én hunyt el. Kívánságának megfelelően a makói görög katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra.