Árkosy István (1898-1964)

Árkosy István

1898-1964

 

Rövid életrajzi adatok:

Pusztadaróczon (Szatmár vm.) született 1898. július 30-án.

Teológiai tanulmányait Ungváron, Szatmárnémetiben és Esztergomban végezte.

Miklósy István megyéspüspök Nyíregyházán szentelte a Hajdúdorogi Egyházmegye papjává 1924. március 30-án.

1922-től Nyírbátorban hitoktató, papszentelése után ugyanott szervező lelkész, majd pedig parókus. Debrecenben parókus (1946-1964).

Püspöki tanácsos (1948-1951), a Hajdúdorogi Esperesi Kerület esperese (1955-1964). Tb. esperes (1939), tb. kanonok (1951).

1964. február 8-án Debrecenben hunyt el, sírja a Nagyerdei Temetőben található.

 

 

Felesége: Kutka Jolán (†1981), gyermekeik: Tibor (1924), István (1925), Katalin (1927), Margit (1928), Miklós (1929), Imre (1930), Pál (1932) Tamás (1933), Ferenc (1934), László (1937) és János (1943). 

 

 

 

 

Pirigyi István írása Árkosy Istvánról 

(Megjelent: Pirigyi István: Görög katolikus papi életsorsok, Debrecen 1999, 88-101) 

A Szatmár megyei Pusztadaróc községben született 1898. július 30-án. A gimnázium első hat osztályát az ungvári, az utolsó két osztályt pedig a szatmárnémeti királyi katolikus főgimnáziumban végezte. Amikor Szatmárnémetibe került, már dúlt az első világháború. A fiatalokat sorra hívták be katonai hadi szolgálatra, gimnazistákat is, még azt sem várták meg, hogy az érettségi vizsgát letegyék. Vele is ez történt. Csak néhány hetet kellett volna várni a behívóval, és leérettségizhetett volna. Ehelyett 1916. május 15-én „Hadi érettségi bizonyítvány”-t kapott. Ezt a bizonyítványt a tanári kar korábbi érdemjegyei alapján, külön vizsga nélkül állapította meg. Ez egyébként a rendes érettségi bizonyítvánnyal egyenértékű, felsőfokú tanulmányok végzésére jogosító okirat volt.

Amikor számára a hadi érettségi bizonyítványt kiállították, már két hete katona volt. 1916. április 30-án vonult be a szatmári 12. honvéd gyalogezredhez. Május 28-án, mint népfelkelőt vettek állományba a hadjárat egész tartamára. 1916. június 21-én, mint karpaszományos népfelkelőt avatják fel, s már november 19-én a kassai tiszti iskola pa­rancsnoksága tizedessé léptette elő. Az olasz frontra, Piave környékére vezényelték. 1917. január 21-én hadapródőrmester, október 1-én zászlós, 1918. február 1-én pedig hadnagy lett. - Később már mint felszentelt pap, 1933. december 15-én tábori lelkész (főhadnagy), 1935. december 21-én tábori főlelkész (százados). A háború idején többször is kitüntették, 1917. szeptem­ber 17-én II. osztályú ezüst vitézségi érmet kapott, november 5-én pedig „az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásának elismeréséül” bronz vitézségi éremmel tüntették ki. 1917. de­cember 10-én feljogosították a „Károly csapatkereszt” viselésére. Végül 1918. október 7-én újra „az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért” a legfelsőbb dicsérő elismerésben részesült „a kardok egyidejű adományozása mellett.” 1918. november 1-én leszerelt.

A papnevelő intézetben

Árkosy István leszerelése után, mint a Hajdúdorogi Egyházmegye papnövendéke 1919. január 2-án az ungvári papnevelő intézetbe került. Itt a hittudományi főiskolán kezdte meg teológiai tanulmányait. Feltehető, hogy a katonai szolgálat éveiben a szabad idejében szorgalmasan forgathatta teológiai szakkönyveket, mert még ugyanazon év május 28-ig mindkét félév tantárgyaiból levizsgázott.

A világháború után a politikai körülmények változásai és a határváltozás miatt a Hajdúdorogi Egyházmegye papnö­vendékei 1919. szeptemberében már nem mehettek vissza Ungvárra. Árkosy István a teológia II. évét, mint magántanuló végezte el a szatmári római katolikus püspöki hittudományi főiskolán.

A trianoni Magyarországon görög katolikus hittudomá­nyi főiskola nem maradt. Csernoch János esztergomi érsek, mint a magyarországi görög katolikusok metropolitája a Hajdúdorogi Egyházmegye papnövendékeit befogadta az esztergomi szemináriumába. Ezt a szemináriumot akkoriban az elnéptelenedés veszélye fenyegette, mert az esztergomi főegyházmegye jelentős része csehszlovák uralom alá került, s onnan teológusok nem jöttek Esztergomba tanulni.

Árkosy István a többi hajdúdorogi papnövendékkel együtt Esztergomban folytatta tanulmányait. Abban az időben a teológia még csak négy éves volt. Ő az utolsó két évet végezte itt. Tizenhat tantárgyból vizsgázott 4 félév alatt kitűnő eredménnyel. Emellett jeligés pályázaton első díjat nyert „Aranyszájú Szent János és kora” című tanulmányával.

Mint esztergomi kispap belép minden olyan ottani társulatba, melyek papi lelkiségének kialakulását elősegíthetik. Tagja lesz a Jézus Szíve társulatnak, az Imaapostolságnak, a Rózsafüzér, a Skapuláré társulatnak, Szent Ferenc harmadik rendjének, Jézus Szent Szívét engesztelő társulatnak. Minde­zekben az egyesületekben a legfőbb kötelezettség meghatározott imádságok elmondása.

Kispap éveiben készített feljegyzései azt bizonyítják, hogy rendkívüli odaadással, buzgósággal készült a papi életre. Elsősorban az alázatosság erényéknek a gyakorlására törekedett. Úgy vélte, hogy ez az erény az alapja a lelki tisztaságnak, ez segít teljesíteni az elöljárók parancsait és elkerüli bírálgatásukat. „Az alázatosság megelégedetté tesz és a szenvedések, megpróbáltatások könnyű elviselését eredményezi. Krisztus alázatos volt, nekem pedig Krisztus képét kell kialakítanom magamban.” (1921. március 20-án kezdődő húsvéti lelkigya­korlatának jó feltételei).

Nyírbátorban

Teológiai tanulmányait 1922. június 12-én befejezte. Miklósy István püspök Nyírbátorba nevezte ki hitoktatónak. Itt éppen egy évvel korábban szerveztek leányegyházat (filiát), s ez a Nyírcsászári anyaegyházközséghez tartozott.

A még fel nem szentelt fiatal hitoktató tovább folytatta a szemináriumi lelki életet, az erények gyakorlását és a tanulást. A tanítást a legszentebb kötelességének tartja, de tisztában van azzal, ahhoz, hogy taníthasson, neki is tanulnia kell. „A magam lelki üdvét sem tudom biztosítani tanulás nélkül - írja a maga számára készített naplóban -, Krisztus parancsára tanítanom kell mindenkit, tehát először magamnak kell tanulnom...

A teológiai tanulás olyan, mint az imádság. Istennel társalgók, őt állítom magam elé.”

1924. február 19-én házasságot kötött Timáron az ottani parókus, Kutka Izidor lányával Jolánnal. Március 30-án Miklósy püspök Nyíregyházán pappá szentelte. Első szent miséjét Timáron mutatta be április 23-án.

Felszentelés után továbbra is Nyírbátorban maradt, mint hitoktató. E beosztásának fenntartása mellett a főpásztor 1924. november 22-én ugyanitt szervező lelkésszé nevezte ki.

Kozma János az anyaegyház, Nyírcsászári parókusa meleghangú levélben adja át neki filiájának, Nyírbátornak lelkivezetését. Jól tudja és kifejezésre is juttatja, hogy a fiatal papra igen nagy munka vár. Ahogy írja „...megragadom az örvendetes alkalmat, hogy a Reád váró nehéz, de gyönyörű és kedves feladat teljesítéséhez testi-lelki erőt s bőséges isteni kegyelmet esdjek le számodra... Isten bőséges áldása jutalmazzon eddigi fáradozásodért s a Szentlélek Isten vezéreljen a Reád váró nemes munkádban.” (1924. november 30.)

Nyírbátorban Árkosy Istvánra valóban emberfeletti munka várt. Össze kellett gyűjtenie a híveket, egyházközséget kellett szerveznie, misézési helyről, lelkészlakásról kellett gon­doskodnia. Segítséget nem kapott, ellenérzést, gáncsoskodást annál többet. Ahhoz, hogy a rábízott feladatot végrehajtsa, hihetetlen lelki erőre, hősies áldozatkészségre volt szüksége. Úgy látszik, a főpásztor felismerte, hogy a nemrégiben felszentelt, fiatal pap rendelkezik azokkal az adottságokkal, melyek lehetővé teszik, hogy a rábízott feladatnak megfeleljen.

Az első keserves csalódás akkor érte, amikor a nyírbátori görög katolikusokat kellett felkutatnia. Voltak, akik kezdeményezésének azzal akarták elejét venni, hogy azt állították: Nyírbátorban egyáltalán nincsenek görög katolikusok. Ő azonban fáradságot nem kímélve kutatta fel híveit. Házról-házra járva kereste fel a városban élő görög katolikusokat. Ám nem egy helyen kijelentették előtte: nekik görög katolikus papra nincs szükségük, a latin szertartás gyakorolják és az őket teljesen kielégíti.

Kétségtelen, hogy a görög katolikus hívek rendszeres lelki ellátásban nem részesültek, római katolikus templomba jártak. Ám az idegenkedésnek nem ez volt a legfőbb oka, hanem az, hogy féltek az anyagi áldozatvállalástól. Tudták, hogy templomot, parókiát, iskolát kell építeni, amihez nekik hozzá kell járulniuk. Jellemző, hogy a legtehetősebb, a leggazdagabb görög katolikusok hárították el a lelkiatya közeledését és nem azok, akik valóban szegény sorban éltek.

A másik próbatételt a római katolikusoktól kapta. Ma, amikor a II. vatikáni egyetemes zsinat szellemében a magyar- országi római katolikus főpásztorok az ország különböző pontjain templomokat adnak át a görög katolikusoknak hasz­nálatra, amikor a szórvány területeken több tucat római katolikus templomban görög katolikus szentmisét végeznek, szinte hihetetlenül hangzik, de tény, hogy abban az időben a nyírbátori minorita atyák minden eszközzel meg.akarták akadályozni a görög katolikus egyházmegye megszervezését.

A lelkésznek nem akartak misézési lehetőséget biztosítani templomukban, még azt sem engedték meg, hogy a római katolikus temetőben görög katolikus halottat eltemessen. Felbujtásukra a leggazdagabb görög katolikus hívő - egy malomtulajdonos -, latin szertartásra tért át. Volt egy eladó telkük, melyen a görög katolikusok építkezhettek volna, de inkább a csendőrségnek adták el, stb.

Árkosy Istvánnak páratlan lelkierővel megvívott, éveken át tartó szívós küzdelemmel sikerült győzelmet aratnia a megoldhatatlannak látszó eléje tornyosuló nehézségek felett. Mindenek előtt sikerült megnyernie híveinek túlnyomó többségét, s így megalakulhatott a nyírbátori görög katolikus egyházközség. Ennek első látható eredménye: a lakás vétel a lelkész számára. A minoritákat is megnyerte. Előbb nagy nehezen megengedték neki, hogy a minorita templomban egy mellékoltárnál misét mondjon. Ezen eleinte csak néhány hívő vett részt, számuk lassanként megsokszorozódott. A szerzetesek pedig, akik még misebort sem voltak hajlandóak biztosítani neki, egy év elteltével már arra kérték, hogy vasárnap prédikáljon templomukban. Ilyenkor a templom zsúfolásig megtelt hívekkel.

Árkosy István példamutató emberi és papi magatartásával, áldozatos életével nemcsak hívei rajongó szeretetét, hanem a város egész lakosságának tiszteletét és megbecsülését megnyerte. Kizárólag ennek köszönhetők azok az eredmények, amiket a nyírbátori egyházközösségünk elért.

1927-ben államsegéllyel iskolakápolnát és tanítói lakást épít, és tanítói állást szervez. Ide a híveket már harang hívja a szentmisére, mert sikerült harangot vásárolnia, melyet az épület mellett felállított haranglábra helyeztek el. A temető kérdése is megoldódott: a város földet utalt ki a görög katolikus temető számára (1928).

Csakhamar kiderült, hogy a 16 méter hosszú és 6 méter széles kápolna már nem képes befogadni a szent liturgián megjelenő híveket. A nyírbátori hívek, akik kezdetben idegenkedve fogadták papjukat, most arra kérték: építsen templomot, ők mindenben segítségére lesznek.

Megindult a gyűjtés a templomépítésre. Ebben a lelkész is részt vett, ő maga is házról-házra járt a gyűjtőívvel. Ahogy a Görögkatolikus Szemle beszámol róla: „Legcsodálatosabb az egészben az volt, hogy nemcsak a görög katolikusok adakoztak. Reformátusok, zsidók egyaránt kivették részüket. Maga a református pap is adakozott. A zsidó pap 20 pengőt adott a templom építésére. így gyűlt össze kb. 12000 pengő. 1931 tavaszán vette kezdetét az építés. Minden épkézláb ember részt vett a munkában... A templom alapzatát s kb. egy méter magas­ságig a falat ingyen munkások rakták fel... A vasablakok közül kettőt egy nyírbátori zsidó vaskereskedő ingyen ajándékozott a templomnak...”

A templomot a főpásztor megbízásából Damjanovics József esperes szentelte fel 1932. október 30-án.

Árkosy Istvánnak sikerült Nyírbátorban élő görög kato­likus közösséget teremtenie. Hívei körében az együvétartozás tudatát különböző egyesületek, társulatok szervezésével is erő­sítette. Működött az egyházközségben KALOT, KALÁSZ (korabeli ifjúsági fiú- és leány egyesületek), Oltáregyesület, Rózsafüzér társulat, Szülők Egyesülete, Szívgárda, Mária Kongregáció, Színjátszó csoport és énekkar. S ezek nemcsak papíron léteztek, hanem rendszeres összejöveteleket tartottak és legkülönbözőbb rendezvényeket szerveztek.

Árkosy István nyírbátori működésének 10. évfordulójára az egyházközösség bensőséges ünnepséget rendezett 1934. április 23-án. Az ünnepségről egy nyírbátori hívő a Görögkatolikus Szemlében a többi között a következőket írja:

„Mi... egy szép kehellyel leptük meg őt, ezzel fejeztük ki hálánkat és szeretetünket. Azt a papot illettük ezzel az ajándékkal, aki híveit, ezt az azelőtt számba sem vett tömeget virágzó, példátlanul lelkes hitközösséggé gyűjtötte össze, aki bennünket a semmiből látott el gyönyörű intézményekkel. Ezelőtt tíz évvel még álmodni sem merte volna senki, hogy tíz év alatt új modern iskolánk, tanítói lakásunk, modern paplakunk, gyönyörű templomunk, szép nagy harangunk hirdeti ittlétünket, s eleven hitéletünk mutatja, hogy lenni akarunk. És mindezek számára tíz évvel ezelőtt sem egy fillérünk, sem egy talpalatnyi földünk sem volt. A szegény cseléd, napszámos, munkás, kisiparos hívek mögött nem állt sem vagyon, sem tekintély, sem magasabb pártfogás, csak az Isten csodálatos segítsége és egy lánglelkű pap vasakarata.

Ennek a papnak egyenes, bátor hitvallói magatartása itt, e felekezeti féltékenységtől túlfűtött, aránylag nagy népességű városban olyan általános és csodálatos tiszteletet, szinte hódolatot szerzett, hogy szavára református emberek álltak ki ingyenmunkára a görög katolikus iskolához, templomépítéshez, s a zsidók gyors és tekintélyes adományaikkal a legbuzgóbb katolikusokkal versenyezhettek. Ezt a papot ünnepeltük április 23-án...”

A nyírbátori anyaegyháznak filiája is volt: Bátorliget. A község az anyaegyháztól 16 km-re feküdt. A lelkész szekéren tette meg az utat minden hónap harmadik vasárnapján, hogy az ottani híveket is ellássa. Tizenkilenc év elteltével, 1943-ban itt is sikerült önálló egyházközséget szervezni és templomot építeni. (1943).

Ilyen sokrétű és küzdelmes lelkipásztori szolgálat mellett még ahhoz is volt ereje, hogy más templomokban prédikáljon, lelkigyakorlatot, tridumot tartson. Nagyböjti szentbeszédsorozatot és lelkigyakorlatot tartott a nyírbátori minorita templomban is (1933, ill. 1945), ami szintén bizonyítja, hogy azok elismerését is kiérdemelte, akik nem kis ellenérzéssel tekintettek eleinte működésére.

 

Dudás Miklós püspök „a lelkipásztorkodás terén szerzett érdemeinek elismeréseképpen” 1939. december 18-án tiszteletbeli esperessé nevezte ki.

 

1944. őszén Nyírbátor lakói is igen nagy aggodalommal néztek a jövő elé. A propaganda hatására rettegve várták a szovjet hadsereg bevonulását. A város egyik krónikása leírja, hogy megnyugtatásképpen megtanult pár száz szót oroszul, de jobban bízott felesége angol útlevelében. „A legmegnyugtatóbb azonban az volt, hogy Arkosy István görög katolikus lelkész üzenetet kapott az egyik erdélyi püspöktől, miszerint a szovjet hadsereg erkölcsi alapon áll, és számolni lehet humánus működésükkel. Nem érdekli őket, hogy kinek mi a felfogása a bolsevizmusról, csupán az ellenük irányuló tevékenységet torolják meg keményen." (Kunszabó Ferenc: Bátor. Bp. 1987. 224. o.)

,,A szovjet csapatok bevonulása után nem is az oroszok, hanem a magyar hatóságok indítottak megtorló, bosszúálló eljárást ártatlan magyarok ellen. Bátorban 1945 őszén már nem volt család, rokonság, baráti kör, honnan legalább egy teljesen ártatlan embert el ne hurcoltak volna. Közöttük volt - hogy csak egyetlen példát említsek -, Árkosy görög katolikus tisztelendő úr, akit az egész város - a zsidóság is - tisztelt és becsült emberségéért, szegénypártiságáért, s aki soha semmi néven nevezendő bűnt nem követett el. Hosszú napokon át százak és százak, görög katolikusok és más vallásúak, köztük izraeliták is őriztük a parókiát egymást váltva. Végül Nyíregyházáról és Debrecenből kirendelt karhatalom oszlatta el a népet jeles tömegverekedés kíséretében. A tisztelendő úr néhány hét múlva szabad volt, de egészsége többé nem állott helyre.” (Kunszabó Ferenc: u.o. 244. o.) Hívei elmondhatatlan örömmel fogadták a börtönből hazatért papjukat.

Debrecenben

Papp Gyula, a debreceni egyházközség második parókusa 1945. november 20-án elhunyt. Dudás Miklós püspök utódául 1946. február 23-án Árkosy Istvánt nevezte ki.

A főpásztor, aki korábban a máriapócsi kolostor házfőnöke volt, közvetlen közelről tapasztalhatta meg azt a hősies, emberfeletti munkát, amit Árkosy István Nyírbátorban végzett. Ez a magyarázata annak, hogy a kinevezési okiraton kívül - teljes szokatlan módon - személyes hangvételű magánlevélben indokolja meg a kinevezést. A március 2-án kelt levélben ezeket írja:

„Nagyra értékelem azt az önfeláldozó apostoli munkát, mellyel a nehéz körülmények között is Isten nagyobb dicsőségére és a nyírbátori görög katolikus hívek lelki üdvére Istentől nyert adományait bőkezűen hasznosította.

Úgy érzem, hogy az Isten és az Anyaszentegyház, va­lamint meggyötört görög katolikus magyarságunk érdeke azt kívánja, miszerint gondviselés-adta adományait szélesebb kör­ben, nagyobb hívő csoportunk javára hasznosítsuk. Amiért is Nagyontisztelendő Esperes Urat egyházmegyénk egyik legna­gyobb egyházközségének lelkivezetésével óhajtván megbízni, a debreceni görög katolikus egyházközség parochusává nevezem ki.”

A főpásztor azt is nagyon jól tudta, hogy a nyírbátori hívek nem fognak beletörődni szeretett lelkiatyjuk távozásába. Ezért is írja levelében:

„Eddigi híveinek szolgáljon megnyugtatására, hogy nagyon tisztelendőséged új helyén népes családjának jövőjét jobban biztosíthatja. Nagyontisztelendőségednél pedig ez a kinevezés fokozza a lelkipásztori buzgóságot, hogy Krisztus nyájának debreceni híveit a nehéz idők viszontagságai között az O Szent Szíve szerint tökéletes népévé formálja az Úrnak.”

Árkosy István 1946. március 31-én búcsúzott el nyír­bátori híveitől. Nem titkolta, hogy nehéz szívvel válik meg tőlük, akiktől „a szeretetnek és a ragaszkodásnak oly csodás megnyilatkozásait” tapasztalta. A debreceni kinevezésben azonban Isten akaratát látja: „az Isten - mondta búcsú szentbeszédében - aki 24 évvel ezelőtt nektek adott engem, most egy másik nehéz feladat megoldására hív, mert amint az Úr Jézus mondja: más városban is hirdetnem kell az Isten országát.”

Debreceni beiktatása 1946. április 14-én, virágvasárnap történt. Erről az egyik debreceni újság így számolt be:

„Vasárnap ünnepélyes keretek között iktatták be a deb­receni görög katolikus egyházközség új paróchusát, Árkosy István esperes lelkészt.

Dudás Miklós püspök képviseletében megjelent Véghseő Dániel tb. kanonok, kerületi esperes, aki a beiktatási szertartás után bemutatta a híveknek új lelkipásztorukat...”

Az újság Árkosy István bemutatkozó beszédéből min­denekelőtt a debreceni bombamerényletről szóló megemlékezést idézi, majd így folytatja: „A továbbiakban Árkosy esperes a lélek szabadságáról szólott.- Én Krisztus szabadságát hirdetem, amely megtisztít, emberibb emberré tesz, s amely letépi a szárnyalásra termett lélek bilincseit...”

A felemelő ünnepség után - szokás szerint- következtek a megoldandó problémákkal teli hétköznapok.

Az új parókus legelső feladatának a háború során súlyo­san megrongálódott egyházi épületek helyreállítását tekintette. A háborúban a templom, az iskola és a lelkészlakás is súlyosan károsodott. Az iskola tetőzetét bombatámadások alkalmával telitalálat érte. Az elvégzett felmérések szerint a templomon és a lelkészlakáson 1000 m2 pala és cseréptető, 100 m2 ablaküveg, 250 m2 vakolat, 150 m fekvő és 50 folyóméter csatorna rongá­lódott meg, sőt pusztult el. Megsérült a toronysisak és a kupola bádogtetőzete is.

Közvetlenül a harcok befejezése után a legszükségesebb javításokat ugyan elvégezték, de a teljes újjáépítés még éveken keresztül tartott. Az újjáépítést a debreceni hívek, a város és az Építés-és Munkaügyi Minisztérium adományai tették lehetővé.

Árkosy István igyekezett közvetlen kapcsolatot teremteni a debreceni hívekkel. Sorra felkereste őket lakásaikon, ott családfelajánló szertartást végzett, részt vett az iskolai hitoktatásban is.

Személyesen foglalkozott a házasságkötésre jelentkező jegyesekkel, a gyászolókkal, akik a parókián temetést jelentettek be. Az esketést és temetést, ha csak tehette, mindig ő maga végezte. Példamutató papi buzgóságával, emberséges magatartásával csakhamar kivívta nemcsak a görög katolikus hívek, hanem a más vallású testvérek elismerését is itt Debrecenben, éppen úgy, mint korábban Nyírbátorban. A főpásztorok érdemei elismeréseképpen püspöki tanácsosnak nevezte ki. (1947. október 18).

Kivételes képességeit a helybéli római katolikusok is felismerték. Sorra hívták meg lelkigyakorlatok tartására a vá­rosban lévő római katolikus templomokba és a Svetits intézetbe. Emellett rendszeres előadója volt az általuk szervezett vi­lágnézeti akadémiának (1947-48).

Nemcsak Debrecenben, hanem Nyíregyházán, Berettyóújfaluban és Hajdúszoboszlón is tartott előadásokat.

Az újjáépítés és a kapcsolatteremtés éveiben (1946- 1948) három nevezetes esemény játszódott le egyházközsé­günkben.

Az első 1947. december 1-én történt. Ezen a napon lá­togatást tett templomunkban Mindszenti József bíboros eszter­gomi érsek-prímás. Egyházközségünk történetében ez volt az első eset, hogy a magyarországi görög katolikusok metropolitája látogatást tett templomunkban. A parókus köszöntő beszéde a híveknek a prímás iránti bizalmát tükrözte.

A második esemény a debreceni Mária-hét keretében tartott „görög nap” (1948. május 14.) volt.

A magyar katolikus püspöki kar az 1947/48-as évet „Mária-évnek” nyilvánította. Ebből az alkalomból országszerte ünnepségeket rendeztek. Debrecenben is „Mária-hetet” szer­veztek, melyet Árkosy István készített elő „Mária: Isten-anya” című előadásával, melyet a Svetits intézetben tartott.

A debreceni Mária-hét megrendezésére 1948. májusában került sor. A „görög napon” a piarista gimnázium udvarán délelőtt Dudás Miklós püspök főpásztori liturgiát végzett. A főpásztor délután a Svetits tornatermében ünnepi beszédet mondott. Este ugyanitt a görög katolikus fiatalok igen nagy sikerrel adták elő Tartallyné Stima Ilona: „Ékes virágszál” című regényéből készült színdarabot.

A harmadik esemény országos jelentőségű volt ugyan, de közvetlen közelről érintette egyházközségünket is. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat. Ezzel a parókusnak meg­szűnt a lehetősége arra, hogy a gyermekeken keresztül kapcso­latot tartson a szülőkkel.

Maga a lelkipásztori szolgálat is számos nehézségbe ütközött. A hívek igen nagy része állami alkalmazott volt. Sokan féltek nyíltan gyakorolni vallásukat: gyermekeiket nyíltan megkereszteltetni, betegeikhez papot hívni, stb. Árkosy István ilyen körülmények között is odaadó buzgósággal, bölcsességgel és tapintattal látta el papi szolgálatát. Ezt ismerte el és értékelte Dudás Miklós püspök, amikor tiszteletbeli kanonokká nevezte ki (1951. február 14.)

A főpásztor 1953. október 17-18-án hivatalos látogatást tett az egyházközségekben. A látogatás első napján a képviselőtestület a főpásztor részvételével ünnepi gyűlést tartott, melyen a parókus részletesen beszámolt az egyházközség hitéletéről. Feltárta mindazokat a nehézségeket, melyek a nagyvárosban szerteszét, sokszor a templomtól igen nagy távolságra lakó hívek lelkigondozásában előállnak.

A parókus az 50-es évek végén kísérletet tett a lelkipásztori szolgálat kiszélesítésére. A római katolikus plébánosokkal történt megállapodás alapján havonta egyszer görög szertartású liturgia volt a szabadságtelepi és a csapókerti római katolikus templomokban. Ez az ígéretesnek mutatkozó kezdeményezés azonban - személyi feltételek híján - nem lehetett tartós, fel kellett vele hagyni, mert a lelkészek száma oly csekély volt, hogy még a saját templomunkban is csak megfeszített erővel tudták ellátni a szolgálatot. A parókus elfoglaltsága még azzal is megnövekedett, hogy a főpásztor kerületi esperessé nevezte ki (1955).

Árkosy István nagy gondot fordított a templom állagának megőrzésére. A rendkívül súlyos anyagi körülmények ellenére megkezdte a templom korszerűsítését (az orgona, a harang villamosítását, stb.) és szépítését is. Kezdeményezésére Szegedi Molnár Géza festőművész olajfestményekkel és freskókkal díszítette a templomot. 1962-ben megtörtént a szószék és számos festmény kereteinek aranyoztatása is.

Árkosy István buzgóságára és munkabírására jellemző, hogy mint debreceni parókus 28 templomban tartott lelkigya­korlatot. Ezen kívül szentbeszédet mondott templombúcsúkon, templom- és haragszentelésen, primicián, ezüstmisén és ünnepi alkalmakkor.

Halála és temetése

Árkosy István súlyos betegség után 1964. február 8-án hunyt el életének 66. debreceni működésének 18. évében. Dudás Miklós püspök temette el Debrecenben 1964. február 13-án. Temetésén a rendkívül kemény hideg és igen nagy hóvihar ellenére több mint 110 áldozópap jelent meg, ami arra vall, hogy elköltözését az egész egyházmegye papsága gyászolta.

A főpásztor a debreceni hívekhez intézett, 1964. február 12-én kelt levelében is kifejezi nagyrabecsülését az elhunyt lelkiatya, Isten meghívott és hűséges szolgája iránt. Levelében ezeket írja:

Kedves hívek!

Igen érdemes és szeretett lelkipásztoruknak, egyházme­gyénk hű papjának halála nagy fájdalommal tölti el szívemet. Gyászukban főpásztori együttérzéssel osztozom, és arra kérem mindnyájukat, hogy emlékét azzal becsüljék meg, hogy mélyen szívükbe vésik tanítását és életének nemes példáját. Az ő szellemében éljék meg hitüket és teljesítsék vallási kötelességeiket. Isten vigasztaló kegyelméért imádkozva, küldöm mindnyájukra főpásztori áldásomat.

 

Dr. Dudás Miklós megyéspüspök