Dr. Bába Miklós

Dr. Bába Miklós

(1893-1984)

 

Bába Miklós képgalériája

Rövid életrajzi adatok:

Hajdúdorogon (Hajdú vm.) született 1893. december 12-én.

Teológiai tanulmányait Ungváron és Budapesten végezte (1915-1920). A Szegedi Egyetemen doktori fokozatot szerzett (1934).

Miklósy István megyéspüspök Hajdúböszörményben szentelte a Hajdúdorogi Egyházmegye papjává 1923. június 24-én.

Piricsén h.lelkész, majd parókus (1923-1939), Hosszúpályiban (1939-1949), Nyíradonyban (1949-1955) és Nyírkarászon (1955-1969) parókus. 1969-től nyugdíjas.

Tb. esperes (1939), papi mellkereszttel kitüntetve (1980), tb. kanonok (1983).

1984. február 20-án hunyt el Debrecenben, sírja a Nagyerdei Temetőben található.

Felesége: Csernyánszky Margit (†1974), gyermekeik: Miklós (1924), Ottó (1927), Magdolna (1929), Kornélia (1932), Ágota (1934), Antónia (1937), Blanka (1938).

 

Bába Miklós nekrológja a Szolgálat című folyóiratban

Megjelent a 64. számban, 1984/Karácsony, 100-101. oldalon. Szerzője: Confrater

 

A magyar gör. kat. papság tisztelt és szeretett nagy öregje, az Egyházmegyének nevet adó Hajdúdorogon született régi hajdú földmíves családból. A helyi népiskola „felső“ tagozatának elvégzése után Ungvárott végezte a négyéves tanítóképzőt és ka­pott népiskolai tanítói oklevelet. Ezután két éven át gimnáziumi különbözeti vizsgákkal érettségit szerzett, hogy papnövendékül felvehessék: 1914-ben kezdte meg teológiai tanulmányait Ungvárott. Az utolsó két évet Budapesten a központi Papnevelőintézet­ben végezte el. Az összes növendékek között ő nyerte el a szentbeszédverseny első díját. Az első világháború végén a megerőltető tanulás és az akkori nélkülözések kö­vetkeztében súlyosan megbetegedett. Budapesten életveszélyben került szanatórium­ba, hosszú és gondos ápolás mentette meg. Hangját jóidőre suttogásig elvesztette. Gyógyulása évekig tartott. Ezért csak 1923. jún. 24-én szentelte pappá Miklósy István hajdúdorogi megyéspüspök.

 

A legszegényebb szabolcsi nép között, Piricsén lett lelkipásztor 12-éven át! Közben 1933-ban kánonjog-i doktorátust szerzett. A szegények atyja, a szűkölködők támogatója lett. Programmja ez volt: „Feladatunk: felkarolni azokat, akik a legelesettebbek!“ 1926-ban az OFB-földreformnál sok nincstelen neki köszön­hette telekhez és földhöz juttatását: segítségéért még a másvallásúak is szeretettel messziről üdvözölték. Személyes alamizsnáival is sok szegény szükségén enyhített. Nagy tudásával és gyakorlatiasságával hasznosította magát a népművelési előadás-sorozatokban, a katolikus ifjúsági egyesületek vezetésében, a kerületi papi gyűlése­ken. Hívei sokszor a templomban adorálva találták, az újságokban tanulságos cikkek­ben járult hozzá kora problémáinak megoldásához. Megírta a falusi ifjúság számára a „Tiszta férfiúság“-könyv önálló és lebilincselő stílusú változatát. (Sajnos ez a háború miatt kéziratban maradt.) Szívén viselte a népoktatást. Piricsén és Encsencsen iskolákat, tanítói lakásokat építtetett. Az elsőáldozókat különös gonddal és sikerrel készítette elő. Az elsőpénte­kekben a szentségekhez járulás a nép felének szokásává vált. Szerény, kedves modora szorgalommal és céltudatossággal párosult.

1939-ben került át a hosszúpályi parókiára. A háborús nehézségek között sem hagy­ta el községét és népét. Bölcs tudásáért, tanácsaiért, testi munkákban is tanúsított jó példaadásáért, szép családi életéért itt is nagyra becsülte mindenki. Tíz év múlva jutott nagyobb egyházközségbe, Nyíradonyba hat évre, majd 1955-1969-ig Nyírkarásznak volt lelkipásztora. Min­denütt nagy szeretettel vette körül a nép. Világos tartalmas beszédeit évek múlva is emlegették. Gyakran hívták meg Máriapócsra is búcsúi szónoknak. Főpásztora is meg­hívta lelkigyakorlatok vezetésére az egyházmegyei papsághoz.

 

 

 

1968-ban agyvérzés érte, nyugdíjba kényszerült, de ezután is Debrecenben lakva, ahogyan csak ereje engedte, segítséget nyújtott a lelkipásztori munkákban, mint ked­velt gyóntató és áhítatosan miséző. Lelkikönyveket fordított a papnövendékek számá­ra. Mint nyugdíjas autóbalesettel csonttörést szenvedett, de ekkor még sikeresen gyógyult.

Aranymiséjét Debrecenben, gyémántmiséjét 1983-ban Hajdúdorogon végezte, kézvezetője főpásztora volt. 1942-től tanügyi esperes, 1939-ben tb. esperes, 1983-ban tb. kanonok címmel tüntette ki püspöke. Újabb baleset okozta halálát, ötven pap se­gédletével temette Debrecenben febr. 27-én Dr. Timkó Imre hajdúdorogi püspök.

Méltó munkatárs volt a hívek közt felesége 51 éven át, sokat foglalkozva a leány­ifjúság erkölcsi és háztartási nevelésével. Kilenc gyermekük közül kettő járvány áldo­zata lett, a többiek, mint atomtudós, egyetemi tanár, pedagógus, gyógypedagógus építő tagjai a társadalomnak!

Derűs lélekkel készült a halálra.

 

 

Dr. Bába Miklós visszaemlékezései

Önéletrajz


 Emlékezés drága jó Édesanyámra


Született Hajdúdorogon 1867. aug. 15-én. Minden ősöm, ameddig nyomon követhettem, mind dorogi, mind földművelő, földes gazda és görög katolikus volt. A nagyapja már Dorogon született, de a szépapja a Szepességből jött le Dorogra, mint csendőr és itt mészáros volt a testvérével együtt, s evangélikus, vallásból lettek görög katolikusok.

Anyai nagyapja, Pajna András pár száz holdas parasztgazda volt, aki úgy gazdálkodott, hogy földjei felét parlagon hagyta, juhnyáját azon legeltette. Mint gyermek, én is oda jártam ki nyáron legeltetni. Egy füves pusztaság volt, rengeteg ürgével. Ott gyakoroltam be az ürgeöntést és fogást, torkolást.

Édesapja, Peschel Jákob egyik legmódosabb ember volt Dorogon, juhnyája, 20 db. szarvasmarhája, tenyészbikája volt és tanyája a Szállás-földön, kér országút kereszteződésénél, kocsmája, amit Pescheli csárdának neveztek. A cégéren nem kis hivalkodással ez állt: „Itt a világ közepe”. Sok zálogföldje volt, hirtelen halt, nem volt, aki a gazdálkodást tudja folytatni, jött a tagosítás, a zálogok megszűntek, sok pénze odaveszett, csak a tanya és a nagy telken lévő ház maradt meg.

Édesanyám. 20 éves korában, 1887-ben ment férjhez. Kortársai elmondása szerint nagyon szép volt. Magas, nyúlánk termetű, koromfekete haja, kék szeme, s csattanó piros arca volt. Munkássága felülmúlhatatlan volt. Faluhelyen minden asszonynak volt valami gúnyneve, az övé: „mindig dolgos Bába Imréné ” volt.

Alaptermészete: végtelenül türelmes, mélyen elgondolkozó, éles meglátású volt. Újhelyi Andor dorogi kanonok parochus úgy jellemezte, hogy szellemi képességében egyetlen örököse sem érte utol Tisztelete a városban páratlan. Esküvői komája Farkas Győző városi főjegyző, első gyermekének keresztszülője Dr. Loóg Béla ügyvéd és további gyermekeinek is a város vezető emberei.

A szegény tanyasi cselédeket, dohányosokat a legínségesebb időkben el tudta látni kenyérnek valóval, mert kamarája sosem volt üres. Ha a városban sehol nem kaptak búzát a szegények, mert a terményüket az adóssággal küzdő gazdák eladták, neki soha nem ürült ki egyik hombárja sem.

Pedig abban az időben 4 gyermeket taníttatni, kivált leánygyermekeket, nem volt könnyű feladat. Közben építeni házat, tanyát, gazdasági épületeket, bankba rakni aranykoronák ezreit, hogy a taníttatásnál ne legyen megszorultság soha, Dorog városában példa nélkül állott. S mikor hadikölcsönben odavész minden betét, kezdeni mindent újból előről. De nála a gyermek volt minden, ezért mindent a gyermekért: életet, egészséget, éjjelt- nappalt végső leheletig.

Ami az én személyes kapcsolatomat illeti, ami életem annyiszor való megmentését, fejlődését illeti, néhány emlékezetes esemény. Heten voltunk testvérek, de egy kislány, Teréz 1 éves korában meghalt, a többi felnőtt, önálló életbe jutott.

A hét közül 5 lány volt, s ketten voltunk fiuk. Előttem egymásután 3 lány született, s képzelhető szüleim öröme, amikor 4-ik gyermekük fiú lett.

Hogy miért örültek abban az időben a szülők a fiúnak, adódik abból, hogy a lánynak a sorsa soha nem került le a szülő válláról. Ha kitaníttatja is, ha jó hozománnyal férjhez adja is, hogy válik be a férj, milyen jellemre bontakozik ki, milyen szenvedély kapja el magával a házas életben? Nem lesz-e belőle válás? Hány gyermek, illetve unoka sorsa nehezedik az anya és a nagyszülők vállára? A Julián-naptár szerint akkor Miklós-nap közeledett, azért ezt a nevet kaptam. Amely nap megszülettem, 1893. december 12-én, aznap meg is kereszteltek. Jzay Antal segédlelkész, keresztszüleim: Görög Miklós és Papp Teréz.

 

Amire visszaemlékszem, a legelső emlékem az, amikor Édesanyám lelkes szeretettel magához szorított, úgy 3 év körüli koromban, azt mondta valaki ismerősnek, hogy ebből pap lesz, annak nevelem. Valami halvány sejtelmem volt róla, hogy a pap valami különb ember, mint a többi. Becézett is túlontúl.. Azt mondták, hogy okos vagyok, pedig egy árva szót se szóltam. Foghattak rám, amit akartak.

Édesanyám be is adott a „dedóv”-ba úgy 5 éves koromban. Az óvoda a templom mellett volt, a gyepszéli lakásunktól másfél kilométerre lehetett. Oda-vissza 3 kilométer elég út egy 5 éves gyereknek naponta. Akkor nem sokan járatták óvodába gyermeküket. Egy 10 - 11,000 lelkes helységből alig 30 - 40 gyermeket gondozott 2 óvónő. Az aránylag hosszú úttal csak akkor volt baj, amikor vagy nagy sár, vagy nagy meleg volt. Az út egyik oldalán deszkapalló, már ahol megvolt. Ahol nem, ott beleragadtam a sárba, se té, se tova. Látva küszködésemet egy arra vetődött keresztény lélek, s kihúzott a sárból. De csak az „embert”, mert a csizma ott maradt, azt külön húzgálta ki, s fogta hóna alá, a másik hóna alá pedig a csizma tulajdonosát. Édesanyám mindig alaposan megszolgálta a jótettet kis fiával szemben. Nyárban más volt a probléma. A házak előtt az utcán voltak kis lócák. Elfáradtam, lefeküdtem a kislócára, ha oda erősen sütött a nap, a lóca alá a hűvösre. Jöttek házaló cigányasszonyok és hazacipeltek, természetesen illő jutalomért. Már akkor tudtam költséget csinálni szüleimnek.

Óvodás koromban voltam hólyagos himlőben. Hogy ne kapargassam a viszkető hólyagot, mindkét kézfejemet körül pólyálta Édesanyám, de egyet bal halántékomon mégis lekaptam. A helye máig is látható emlékeztetőül, hogy Anyám jóvoltából nem lettem ragyás. Ugyancsak ilyenféle koromban az életemet mentette meg. Szekéren ültünk én a szekéroldalon, háttal kifelé. Döccent a szekér és kifelé kezdtem bukni a hátsó kerék alá, s ő villámgyorsan utánam kapott, visszarántott. Később is sokszor múlt az életem ilyen hajszálon.

Az elemi iskola 6 osztályát a dorogi Görög katolikus iskolában jártam ki. Jól tanultam, a II. osztálytól mindig felvigyázó voltam. Temérdek pitykét (gombot) kaptam, hogy ne írjam fel a lármázókat. De a pityke-börzén is szereztem. Külön árfolyama volt a gyöngyháznak, vasnak,* stb. felfűzve cérnára.

Tankönyveink voltak, de én a magyarázatokat, meghatározásokat jegyzetbe foglaltam. Egy-egy jó meghatározással még középiskolás koromban is megleptem tanáraimat. Nagyon jó tanítóm volt az V-VI. vegyes osztályban, Fejér György, aki ugyanabban a teremben tanította az Édesapámat  is és mint jó tanulóról emlékezett meg.

Ő javasolta is Édesapámat tovább tanulásra, Ungváron, de nagyapám nem akarta nélkülözni a gazdálkodásban. Engem szüleim taníttatni akartak, bár akkor már a gazdálkodásban komoly segítség voltam, de nem mertek gimnáziumba adni, hogy nem fogom bírni, s ők nem fogják „dátom”-mal győzni.

A Tanítóképzőbe már jobban mertek, mert ott 18 éves korra végeztek és mehettek állásba. De ezzel az iskolával nem mehetek papnak, ez akkor szakiskola volt, 2 felső népiskola jött a 6 osztályra, aztán 4 tanítójelölt osztály, képesítővizsga és egy kántortanítói oklevél.

 

Bevonulásom a képzőbe

1906-ban, 13 éves koromban adtak be a szüleim az ungvári Tanítóképzőbe. A felvételnél két meglepetés várt, korábban érkeztünk, mint kellett.. A tanévkezdés eltolódott építkezés befejezetlensége miatt Az előző lapról kimaradt egy nagyon emlékezetes történet legelső megjelenésemről Ungváron. Mindig szeptember 1-én kezdődött a tanév, de 1906-ban az ungvári Tanítóképzőben 2-3 héttel eltolódott az intézetben folyó építési munkák elhúzódása miatt.

Akkor toppantunk be az igazgatói irodába, amikor Kaminszky Géza pápai kamarás igazgató éppen nagy csetepatéban volt a kőművesekkel. Édesanyám átadta az igazgatónak bizonyítványomat, kérelmünket, s ajánlólevelünket Lengyel Endre dorogi vikáriustól aki Édesapámat igen tisztelte. Az igazgató kérelmünket és az ajánló levelet dühösen eldobta és minket kizavart. De Édesanyám csak visszament délután, mert tudta, hogy a mérges embert meg kell várni, míg lehiggad. Így is történt. Felvett az iskolába, felvett az internátusba, megengedte, hogy az intézetben maradjak, ott legyen a szállásom, kosztom a tanév megnyitásáig is.

Így indultam meg a kántortanítói pályán, de hogy milyen úton lesz ebből papság, amit a karonülő gyermeknek megjósolt?

Jött a karácsony, az első vakáció, a Julián-naptárt használtuk, január 7-én volt az első nap. A diákság repült boldogan haza, de én nem mehettem, mert hastífuszba és skarlátba estem, s eszméletlenül vittek a járvány kórházba. Egy 12 éves kis osztálytársam, Bodnár Béla kerített fiákert és kísért ki.

A fiákerben csak akkor tértem magamhoz, amikor az Ung-folyó hídján átmenve a téli hideg szél az arcomba csapott. Azután ismét nem eszméltem. Akkor tértem újra magamhoz, amikor Édesanyám ott állt az ágyamnál a fertőző osztályon. Csak akkor engedték be, amikor azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen gyermeke. Elhallgatta, hogy otthon még 5 van. Mindjárt kínált friss kolbásszal. Egy falatot csak forgattam a számban, nem mertem kiköpni, nehogy megsértsem anyámat, titokban kivettem a számból és a párna alá rejtettem. Ha véletlenül lenyelem, azonnal végem lett volna, mert a tífuszos belek ilyen ételtől kilyukadnak, és az Édesanyám karjai közt halok meg. Ismét őrangyalom fogta torkom, hogy ne nyeljem le. A skarláttól pedig csomóstól jött le a haj a fejemről és darabokban a bőr a kezemről.

Nyakamban a mirigyek megduzzadtak, lenmagliszt-főzettel borogatták, de a szoba téli szellőztetésénél leesett a borogatás és a nyakam még inkább gyulladásba jött. Édesapám írt egy levelet Lendvai osztályos orvosnak, hogy engedjen engem haza Dorogra. Saját lábamon haza is mentem. Otthon az orvos lápiszolta a nyakamat, borzasztó fájdalmat okozott a pokolkő égető hatása. Végre Nánásra vittek Khvár Dezső szigorú orvoshoz, aki csukamájolajat rendelt, s attól pár hét alatt meggyógyultam, s mentem vissza Ungvárra, de a hangom a betegség következtében elveszett.

(Addig a székesegyházi énekkarban a kispapok közt szoprán-énekes voltam osztálytársammal, Bodnár Bélával együtt. Mikor kispap lettem, akkor visszajött a hangom és ott voltam ismét az énekkarban, mint szekund-tenor, házi elnevezésben „cibere”.)

208 órát mulasztottam, s hajszálon, pár órán múlt, hogy az évet teljesen elveszítsem. Év végén fel is jött mindkét szülő Ungvárra kérni a tanárokat, hogy ha lehet, javítóra buktassanak és szeptemberben javítóvizsgával ne kelljen évet ismételnem. Megnyugtatták őket, hogy átmegyek. 44-en voltunk, ezek közül 3 jeles rendű, s az egyik jeles bizonyítvány az enyém volt, jutalmat is kaptam. A többi év már ment.

Ösztöndíjat kaptam, tandíjmentes lettem, már csak a koszt javítására kellett a zsebpénz otthonról. Kosztunk nagyon rossz volt. Érthető, mert a teljes ellátásért az internátusban 10 korona volt az ellátási díj. Ezért kaptunk lakást, fűtést, világítást, háromszori étkezést, mosást. Igaz, hogy a fehérneműnk nagy része az év folyamán elveszett, mindenki maga válogatta ki a batyuból a sajátját, esetleg a másét is. Ahogy jött. Évvégére ingeinket stb. „elvitte az Ung”.

De olcsó volt a pótennivaló, 3 zsemle és jóllakásig való tepertő 10 fillérbe került. Egy özvegy öreg papné 3 fogásos jó ebédet adott 30 fillérért. Kosztunk igazi spártai volt.

Főduktor voltam, rendes adagot kaptam, de majdnem állandóan ilyen mellékkoszton éltem. Ha hazulról csomag érkezett, egy 5-6 kilós csomag tartalma néhány perc alatt a diáktársak között teljesen elfogyott, a tulajdonos is alig evett belőle.

Rájöttem, hogy hamar összerezzenek, a torkomba szalad egy görcs, nem jutok szóhoz, azt a benyomást keltem, hogy nem készültem. Hogy ezt leküzdjem, az Önképzőkörben mindig önként jelentkeztem szavalni. Ott megbíráltak mindent: értelmes kiejtést, hanghordozást, hanglejtést, s ha érdemelte, jegyzőkönyvi dicséretet kapott.

Mikor II. éves tanítójelölt lettem, évvégén jutalmazták a legjobb szavalókat. Szász Demeter III. éves lett az első, ő kapott 3 koronát és én lettem a második, s kaptam 2 korona jutalmat. Hogy hány verset kellett ezért megtanulnom este, lefekvés után, a hideg folyosón égő silány villanykörte világánál, mivel csak akkor volt rá lehetőségem, azt mai ésszel felfogni is bajos. De sikerült bátor fellépésre szert tennem, mert IV. éves koromban az iskolai ünnepélyeken mindig ünnepi szónok lettem. Kisebb termetű voltam, tornán mindig a sor végére kerültem, mint legalacsonyabb.

Mikor a Képzőt elvégeztem, egy nyáron úgy nekiiramodtam a növésnek, hogy a gimnáziumban, a VIII. osztályban a legmagasabb voltam, a sor elejére léphettem, s mivel akkor már sor alá kerültem, 175 cm-t mutatott a katonai mérce. Be is vettek, egyedül a diákok közül.

Képzői pályámon megtanultam az ószláv liturgiát, s mikor a fokántor, Mahnics József megbetegedett, a Székesegyházban a főkántori tisztet kellett ellátnom, a székeskáptalan kanonokjainak jelenlétében, kritikájuknak kitéve, ószláv nyelven kellett végigénekelnem utrenyét, vecsernyét, szentmisét. A szövegből mit sem értettem, de a hangsúly hamar rám ragadt.

Évvégén megkaptam II. évtől kezdve a ritus Tipik díját a Turjai-alapítványból. Talán az is közrejátszott, hogy egy alföldi magyar tanuló mutatta fel ezt az eredményt.

1912-ben megkaptam a tanítói és az ószláv liturgiára képesített kántori oklevelet, és jutalmul egy körmöci aranyat, amit átadtam Édesanyámnak, s bejelentettem, hogy nem szeretnék állásba menni, hanem továbbtanulni, gimnáziumot végezni és papnak menni. A család könnyen belement, minden költséget vállalt.

Magántanulónak beiratkoztam a nánási Református Gimnáziumba és teljesen egyedül, tanító nélkül kezdtem tanulni a gimnázium I. osztályától a VlI-ig latin, görög, fizika, matematika, filozófiából különbözetire készülni. Néha bementem egyes órákra, megfigyelni a kiejtést, hangsúlyt stb. Jelesre sikerült. A VIII. osztályt mint rendes, mindennapos bejáró diák végeztem és mint egyedüli jeles érettségiztem 1914. júniusban. Akkor volt az újonnan megalakult haidúdorogi egyházmegyének első papnövendék felvétele, s Ungvárra kerültem theologiára.

Ugyanakkor kitört az I. Világháború. A gimnáziumból egy kis kirándulócsoport indult el Kassa, Hernád-völgy, Tátra, Liptószentmiklós, Zsolna, Rutka, Trencsény, Pozsony útvonalon Bécsbe, s onnan a Dunán hajón Budapestre. A 8 napos út belekerült személyenként 31 koronába, amit bőven tudtam fedezni irodalmi pályadíjakból, amiket nyertem.

Hazafelé jövet a vonatban kaptuk a hírt, hogy Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét, Chotek Zsófiát Szarajevóban meggyilkolták!

Mindenki tudta, hogy ebből háború lesz Szerbiával. Ugyanakkor Prohászka Prizren városi konzult embertelen módon megcsonkítva hazaküldték. Június 28-án volt a merénylet, s 4 hét múlva hadüzenet, mozgósítás. Nekem is be kellett vonulnom, mert márciusban besoroztak katonának, de mint papjelöltet hazaküldtek.

Ungvárra kerültem theologiára. A várban volt a szeminárium. Hideg épület volt és 2 m vastag kőfalai között sokat szenvedtünk a hidegtől, reggelre a mosdóvíz befagyott, ököllel kellett betörni. A koszt is nagyon gyenge volt.

A kárpáti orosz betörések miatt gyakran kiürítették a szemináriumot. Nekünk, mint besorozott katonáknak elsőként kellett elmenekülni. Otthon tanultunk jegyzetekből, alig volt tankönyv, ősszel vizsgáztunk és folytattuk a következő tanévet. Újból betörések, újból menekülések, a theologiai tanéveink 3 éve talán 10 hónapot ha kitett.

1915.  őszén megbetegedett Édesanyám, ágynak-esett, s engem nagyon nehezen várt haza Ungvárról. Örült, hogy reverendában megláthatott. Utolsó leheletéig mellette voltam, s vettem ajkáról utolérhetetlenül okos mondásait, tanácsait, míg csak ajkai örökre le nem zárultak.

1. Egyik mondása: „ Ki miben igyekszik, abban segíti az Isten.” Később értettem meg, hogy Isten a rosszban törekvőt sem gátolja meg, engedi, hogy a mértéket betöltse a bosszúnapjára. Míg a kitartó akarat előbb - utóbb diadalt arat.

2 „Kinek milyen a vagyona, olyan az esze.” Vagyis gondolkozása és felelősségérzete is. A háború után tapasztaltuk, mit végzett a nincstelen felelőtlenség a mások vagyonában, jószágában.

3. „Csak megnősülni, úgy boldog az ember.”

Már 1916 elején megmondta, hogy a háborút el fogjuk veszíteni, s lesz egy nagy forradalom. Amikor a visszatérő katonák feltámadnak: „Hát én miért harcoltam? Hát én miért lettem nyomorék?” Valóban, már 1916-ban is voltak félkezű, féllábú rokkantak. 1918-ban beteljesedett.

Egyszer azt kérdeztem tőle, hogy mire kell vigyázni legjobban az életben? Azt felelte: „A becsületre! Ha az megvan, minden ajtó kinyílik előtted, s ha elveszted, minden ajtó bezárul előtted!”

Ez lett a mérték minden kérdés elbírálásánál, ez lett a döntő ok minden ügy elrendezésénél. Ezt vették át gyermekei, s gyermekeitől az unokák. A család vérébe ment át, öröklődött.

1916.   júliusában állapota súlyosbodott, hamarosan eszméletét elvesztve, a feje kezdett a párnába süllyedni lefelé, s mi akkor nagy sírással, szólongatással „visszahoztuk” útjáról. Kezdődött egy hétig tartó, nagyon kínos haldoklása. Fel is panaszolta, hogy „minek hívtatok vissza?”

Hangja se volt már, eszmélete sem, de egy reggel fennhangon énekelte a „Feltámadt Krisztus”-t és egy másik esetben: „Dicsőség a magasságban Istennek.” Július 15-én reggel nagyot sóhajtott és elnémult örökre.

Imre öcsém a Doberdón harcolt, ment a távirat, de 16-án már eltemettük. 17-én érkezett haza, s teljes úti felszereléssel rohant ki a temetőbe. Édesanyám mindössze 50 éves volt. Nem érhettem meg jóváhagyását házasságomhoz, az csak 1923-ban érkezett el.

1917 szeptemberében 4 évre felkerültem a budapesti Központi Szemináriumba, ahol 10 hónapos tanévek voltak, minden tankönyvvel ellátva, az akkori nagy-magyarországi legkiválóbb hittudós professzorok vezetése mellett, akik külföldön is hírnevek voltak, mint Székely István biblikus, Kiss János bölcselet, Schütz Antal dogmatikus, Trikál József bölcselet, Jehlicska Ferenc császárgyűrűs doktor, mert Bécsben végzett, Pataky Arnold biblikus, Mihályfi Ákos liturgikus, Wolkenberg Alajos katecheta.

Az ország 24 egyházmegyéjéből 120 kispap volt együtt, nemes verseny volt, ki hoz több dicsőséget egyházmegyéjének. A hajdúdorogi egyháznak csak 2 volt: Bihon István és én. Volt 3 görög egyházmegye északról, Eperjes, Ungvár, Hajdúdorog és 4 erdélyi román. Az Ungváron nem tanított tárgyakat pótolni kellett, egyszerre mind az 5 évfolyamon volt pótolni valóm. Kemény küzdelem volt. Társaim úgy beszéltek latinul, mint magyarul. Ágyaink el voltak függönyözve. Kora hajnalban kilopóztam és 5 órai ébresztőig tanultam, a hideg ablakhoz tapasztva homlokom, jól esett. 5 órai ébresztőre visszaosontam. Évvégére csak eminens lettem, mint a többi.

A kispap-társak nagyon segítőkészek, kedvesek voltak, különösen Lajos Balázs csiktapolcai székely fiú. Mint görögöt is nagyon becsültek Infirmarius duktor lettem, a magyar egyházi irodalmi iskolában osztályvezető és szónoklatomért (Gondviselés) titkos szavazással az első díjat nekem adták. A 80 korona utazási utalványt addig a dorogi egyházmegyések nem kapták, most én is, Bihon is megkaptuk.

1918-ban kitört a forradalom, megalakult a Tanácsköztársaság. Hogy az Egyetemről ki ne zárjanak bennünket, mint papokat, átiratkoztunk más karokra: ki jogász, ki orvos, ki bölcsész lett, én a német-francia nyelvet választottam. De prefektusunk, Dr Saly László együtt tartott bennünket, akik nem léptünk ki a papságból, főleg görögök, és így bevégeztük a theologia utolsó évét, jelesen

Egyszóval minden jól indult. Megmenekültünk az 1919 június 24-iki ellenforradalmi tűzharcból, amikor a Dunaföldvárról felvonult monitorok a Hungaria-szállót, a tanács­kormány székhelyét a Dunáról lőtték, az utcán puskaropogás volt, s aközben mentünk Hanuy egyházjogi tanár lakására vizsgázni. Ekkor a románok már a Tiszánál voltak. Augusztus 2-án bevonultak Pestre, és teljes hadi felszerelésüket szemléltetni akarván, egész nap keresztül-kasul járván a fő utcákat, minden felkelési próbálkozásnak elejét vették. Ők adtak útlevelet, hogy a Tiszán át haza mehessünk.

Saly László első prefektus az összes fehér bankómat becserélte kékpénzre.. mivel az előbbi már akkor nem ért semmit és azt elrejtettem a nadrágszár alsó felhajtójába, hogy a fosztogató román katonáktól megmentsem.

Szolnoknál a felrobbantott híd a folyóban hevert, csónakokra szerelt pontonhídon mentünk át a Tiszán, és gyalogoltunk Szajolig, közben az én kékpénzem kicsúszott és mind elveszett. A túlsó parton a vasút-vonalat őrző román katonák fosztogatták az utasokat, órát, pénzt elszedve tőlük. így értünk a szajoli állomásra, ahonnan megindult a vonat Debrecen felé. Jellemző a közlekedésre. Egy terméskővel megrakott tehervagon tetején jutottunk el Dorogra.

Édesapámék nem vártak, mert holt hírünket hallották, hogy a forradalom áldozatai lettünk. Az a rémhír járta, hogy a papokat mind kivégezték.

Nemsokára nálunk is beköszöntött a krach. Imre öcsémet, aki már lehúzott egy évet a pesti orvosegyetemen, a románok elvitték egy levele miatt, amit egy barátjának írt, közölvén, hogy nemsokára mehetnek Pestre, az egyetemre, mert a románok kezdenek innen kifelé vonulni. Ezt a cenzúra elfogta, őt letartóztatták hamis hírek terjesztése címén. Debrecenben a román hadbíróság 3 hónapi börtönre és 5000 lei (10,000 korona) pénzbírságra ítélte. A börtönbüntetést a besztercei katonai fogházban le is töltötte. Közben megbetegedett és katonai kórházba került. Ott Mária román királyné látogatást tett, ajándékokat osztott, így levelezőlapra nyomott képmását is. Ilyet kapott Imre öcsém is, aki ezen felbátorodva amnesztiát kért. A királyné azt felelte, hogy írja meg kérvényét és adja át az őt kísérő segédtisztnek De amikor kérvénye elintézését sürgette, azt felelték neki, hogy náluk az uralkodó kegyelmi jogokat csak az Igazságügyi miniszter ellenjegyzése mellett gyakorolhat.

Mikor büntetése letelt, egy román fegyőr hazakísérte Dorogra a büntetési összeg felvételére. Azonban Imre a nagyváradi állomáson a nagy tömegben megszökött, átvetette magát a nagyváradi káptalan kertjébe. Gyepi Imre vice rektor fogadta be, takaríttatta az udvart, később az utcát is, és kapott teljes ellátást. Mikor onnan is kimentek a románok, Imre öcsém január végén gyalog elindult Dorogra, cca 95km. Útközben figyelte a házakat, hogy hol van szentkép, oda betért, elmondta, hogy menekülő, mindenki segítette.

Egy napon Imre öcsém ennivalóval ellátva, egy hátizsákkal, egy nyári kiskabátban, január végén elindult gyalog haza Nagyváradról Dorogra., mintegy 100 kilométeres útra. Csak a falvakon, nem forgalmas utakon indult el, ahol szentképet látott a házban, ott megmondta, hogy honnan menekül és kérdezte, hogy merre tartson. Segítették. Azonban a hosszúpályi szőlőknél a román őrök elfogták, egy magyar ember pedig elárulta, hogy szökevény. Kékre-zöldre verték, kémnek nevezték, mert térképet is találtak nála, hiába bizonygatta, hogy orvos, nem hittek neki és ennek bizonyítására a katonák receptet kértek tőle, abból látták, hogy tényleg az. Kiszabadulván kezeikből, február 1-je körül megérkezett haza, silány ruhában, lesoványodva, de akkor én már betegen feküdtem.

Mikor Imre öcsémet először elfogták, utána mentem Illés Viktor dorogi káplán barátommal, hogy kiszabadítsam, de utazni csak a román Térparancsnokság engedélyével lehetett, hetek múlva. Amikor beesteledett, a vasúti síneken, ahol senki sem járt, bementem Debrecenbe, 40 kilométer egy éjszaka. Másik éjszaka vissza, ugyancsak gyalog, de akkor már rám virradt 30 kilométer út után, amikor elfogott egy havas eső és a vagy 15 kilométeres úton bőrig áztam.

Mikor haza érkeztem, leányvendégeket találtam a húgoméknál, és hogy meg ne tudják a vendégek, hol, s merre jártam, leültem, nagyon átfáztam, és hamarosan kitört rajtam a tüdővész.

 A kísérő fogolyőr kijött Dorogra, hogy Édesapám menjen vele a 10,000 korona (5,000 lei) váltságdíjjal a rabot kiváltani. Debrecenben a Fogházban szálltak meg. Reggel betöltve a puskát azt mondta az őr: „Ide a pénzt!” Édesapám kénytelen volt odaadni, akkor mondta az őr, hogy a fogoly megszökött. Így kifosztva jött haza Édesapám, kétségek közt, hogy nem lőtte-e agyon az őr a fiát. „Se pénzem, se fiam!” - ezzel állított be odahaza

Kórházba kerültem, megállapították, hogy a tüdőm mellett a hangszálam is meg van támadva, teljesen elvesztettem a hangomat. Később mellhártyagyulladás lépett fel. Nagy lázam volt, nem tudtam semmit lenyelni a hányinger miatt, egyedül a hideg nyerstojást, azon éltem 3-4 hónapig. 3 évig egyfolytában kórházban feküdtem.

Tanulmányaimnak is, betegségemnek is 1922-ben lett vége. Végre gyógyultan hazakerültem. Hangszalag-fekélyem magától múlt el és visszajött a hangom.

Ezután egy évig erősödnöm kellett. Egy évig nem aludtam szobában, hanem kint egy fészer eresze alatt, 18-20 fokos hidegben, hóviharban egyaránt

Csak 1923-ban tudtam házasságkötéshez, felszenteléshez és áldáshoz jutni, amikor is Piricsére kaptam helyettes lelkészi kinevezést. Olyan helyre kerültem, amelyik az utóbbi 20 év folyamán több mint 10 év alatt betöltetlen volt. Olyan rossz állapotok uralkodtak, hogy egy-egy kinevezett lelkész alig másfél évet töltött itt, amíg kivárta, hogy valahol üresedik egy másik hely.

Rácz Viktor volt az első, aztán Dobránszky Sándor, Molnár Pál, Seregi Pál, Verdon János, ismét Molnár Pál és én egymagam töltöttem itt 16 évet. Itt született 9 gyermekem, itt sikerült két egyházközséget (Encsencsen filiát) a romokból felépíteni, a legsúlyosabb gazdasági válságot átvészelni és egy jól sikerült gazdaságot megalapítani.

Itt már megkezdődött a taníttatás feladata, ezért kellett Debrecen közelébe férkőzni, hogy hazulról vonaton bejárással hozzájussak minden gyermek számára iskolához. Így jött alkalmas hely gyanánt Hosszúpályi, ahol 10 évet töltöttem, amíg a földeket el nem vették és jövedelmünk meg nem szűnt.

Akkor üresedett meg Nyíradony, ahol csak 6 évet tölthettem és ahonnan az ávósok hajszája távozni nem kényszerített Nyírkarászba. Itt 14 évet töltöttem, amikor 1964-ben agyvérzés folytán teljesen munkaképtelen lettem, a nyugdíjba kellett mennem, Debrecenbe véglegesen beköltözve. Itt halt meg a feleségem 1974. szeptember 18-án.

Emlékezés drága jó Édesapámra

Született Hajdúdorogon 1861. május 9-én, Bába János és Papp Mária szülőktől. Bába János született 1822-ben Bába György és Suhajda Anna szülőktől, Papp Mária pedig Papp Mihály és Görög Mária szülőktől. Görög Mária szülei Görög Demeter városhadnagy és Tóth Sára. Testvérei Görög Mihály, Görög Márton és Görög Demeter, aranykulcsos kamarás, udvari főnevelő, aki 1779-ben született Dorogon és meghalt Bécsben 1836-ban.

Édesapám felmenő ősei mind kisnemesek, földes gazdák és görög katolikus vallásúak voltak. A krimi tatárok betörésekor, akik a török megsegítésére Erdélybe betörtek, a Székelyföldről, Szászrégenből és Marosvásárhelyről az ősök mindenükből kifosztva Magyarország felé menekültek. Az iparosok megtelepedtek Szegeden, Nagykárolyban és Nagyváradon.

A földjüket vesztő menekülők beálltak zsoldos katonának Bocskai hajdú (gyalogos) ezredébe. Nagy győzelmeket vívtak ki és Bécsig nyomták vissza a császár zsoldosait. Bocskai a korponai országgyűlésen 1605-ben kiadta számukra az alapító levelet, amely szerint a hajdú városokat adta nekik, magát a várost emelvén nemesi rangra, a város polgárai pedig „hajdú" címen mind nemesek lettek.

Ugyanis régi, erdélyi nemességüket oklevéllel igazolni nem tudták, csak puszta életüket menthették, így nem kellett a nemesi oklevelek százait, ezreit gyártani, elég volt a városé, mert az a benne települt, vagy született hajdúé is lett. Ezért a Görög Demeter bécsi végrendeletén így szerepel: Demetrius Edlen von Görög. De a mi dorogi őseink gyakorlati érzékűek lévén, a házassági hirdetéseknél nem használták, hogy „nemes X. Y, mondván, hogy „nemes a teli kamra.”

Ellenben ha a helység nevét meg kellett említeni, mindig elébe tették a „nemes” jelzőt. Katonai település jellegüket mindvégig megőrizték. Kör alakúak voltak 2 fő-úttal, amelyek egymást keresztezték, 4 egyenlő részre osztva tizedeknek nevezték, mert élükön a „tizedes”- nek nevezett elöljáró állt, az egész város felett pedig a „hadnagy”, aki különben olyan szántó­vető magyar volt, mint a többiek.

A 7 hajdúváros élén állt a „kerületi kapitány”, aki Böszörményben tartotta hivatalát. A község szolgái (altisztjei), a „hajdúk” mindig katonai egyenruhában jártak: világoskék, fehérzsinóros dolmány, katona-csákó szerű föveg, oldalukon hosszú kard, és így jártak kézbesíteni az idézéseket, adókirovásokat (pl. kutyaadót stb.) Külön hivatalos helyiségük volt a községházán és a nép „ csendkatonáknak" nevezte őket.

Dorogon minden húsvétkor mozsárágyú lövésekkel köszöntötték a Feltámadást, a templom a helység közepén állt.

Tornya lőporos torony volt, négyszögben téglából épült fallal körülvéve, amelyeken keskeny nyílások, lőrések voltak és ezek tövében voltak elhelyezve a mozsarak. Ezeket töltötték meg puskaporral, ledugaszolták egy fadugóval, amit kalapáccsal vertek bele és a mozsarak oldalán volt egy csatorna, amelyen keresztül egy megtüzesített hegyes vasrúddal robbantották fel a lőport.

Dörrenését meghallották még a 15 kilométerre levő református Böszörményben is. Csak annyit jegyeztek meg erre, hogy „ Dorogon már meglütték a pászkát.” Ezek a dörrenések olyan rezgést váltottak ki a templom kupolájában, hogy keresztbe húzott vaspántokkal kellett megbiztosítani.

A gyönyörű képek és freskók között ott állt a kórusok erkélyén a hajdú címer, egy urna fölött meztelen kard, hegyén egy turbános török fejjel.

Katonai hagyományokra utalnak az ún. „sírőrző katonák” is, akiknek igen fontos szerepük van Nagypéntektől húsvétig. Fiatal legények fekete ruhában, fehér ingben, fekete csizmában állnak őrt a sírnál, fejükön bocskai-süveg, rajta rozmaring ág, az örök élet szimbóluma és kezükben még a Bocskai-időkből származó kard. Ott vonulnak kivont karddal a pap előtt a Feltámadási körmenetben és állnak két sorban a nagymisén az ikonosztáz előtt. Érdekes katonai szokás az is, hogy a „kapitány” időnként sorba megy, megemeli a katonák süvegét és halkan odaszól: „nem alszol?”  így ellenőrizve az őrök éberségét.

Átváltozáskor a katonák hirtelen lekapják süvegüket és kardjukat összecsapják, egy különös diadalívet alkotva így.

A katonákat gondosan válogatják ki, nagy megtiszteltetésnek számít, ha valaki ide bekerülhet. Kemény kiképzésben részesülnek egy katonaviselt ember vezetésével, bár az én gyermekkoromban egy süket-néma ember készítette fel őket, csodálatra méltó pontossággal. Nem emlékszem pontosan, azt hiszem 1985-ben a húsvéti szokások keretében kis dokumentum-film is készült róluk. Az egész stábot lázba hozták, nem győztek lelkesedni!

„Hogy lehet az, hogy erről a különösen szép régi szokásról senki sem tud? - tette fel a kérdést a rendező- hisz hasonló biztosan nincs ebben az országban!”

A várost terjedelmes gyeplegelő vette körül. Ez is katonai védelmi célt szolgált, hogy ellenség semerről se lephesse meg. A módosabb gazdák mind a város peremén, a gyepszélen laktak. Háborús időkben lovas őrök vigyáztak és ha ellenség közeledtét vették észre, egy lovas őr körülnyargalta a gyepszéli portákat és szólította védekezésre a polgárokat. A terjedelmes porták pedig, amelyeknek közepén állt a lakóház, gyújtogatás esetén segítettek a tűz tovaterjedését megakadályozni.

Két körútja volt a városnak, egy belső, mely a közintézményeket fogta körbe, és egy külső, amit közönségesen csordajáró-köznek neveztek.

Mi is a Gyepszélen laktunk, a mi régi házunk is a kert közepén állt és hogy mikor épült, senki sem tudta. Az éveket úgy százakban lehetett számolni. Én még abban születtem, de a húgaim már a mostaniban.

Legrégibb emlékem Édesapámról úgy 3 éves koromig nyúlik vissza. Magas, szikár, egyenes tartású, katonás megjelenésű, roppant erejű férfi volt. Erejére jellemző, hogy a 100 kg-os zsákokat csak úgy dobta fel a vállára. Egyszer egy bitangoló sertést zavart ki az udvarról és egy száraz görönggyel megdobta. A sertés ott nyúlt ki az udvaron. Ezért ütésre nem emelte a kezét se marhára, se emberre, se gyerekre. Azt mondta, hogy „nehéz” keze, „szerencsétlen” keze van.

Ezért kocsmában egy életen keresztül soha se ivott. Ital mindig volt a háznál, a bort maga termelte, a pálinkát is mindig tartotta, hogy ha valamelyik gyerek elvágta a kezét, azonnal azzal mosta a sebet. Csípett is cudarul.

Soha egyetlen gyermekét (6 volt) meg nem ütötte. Rosszaságot nem is tapasztalt részükről, legfeljebb ügyetlenkedést, gondatlanságot, amit nem kellett veréssel büntetni.

Munkabírását nem örökölte egyetlen utóda sem. Egy éjjel 2-3 órát aludt, vagy nappal könyökére dőlve néhány percet szunnyadt.

Egy életveszélyes pillanat 1-2 éves koromból, amit szüleimtől hallottam. A régi ház tornácán a földön csúszkáltam. Juliska nővérem átment játszani a szomszéd gyerekekhez. Közben hazajött a nyájról a tenyész-kocánk, a fertőből, sárosán. Szájába fogta egyik karomat és úgy húzott maga után. Abban a pillanatban érkezett haza Édesapám és kivett a koca szájából.

Hogy élek-e még, a rám ragadt sok sártól nem látszott első pillanatra. Szerencsére sérülés nem volt rajtam. Hazakerült nővéremet behajította a konyhába, hogy elterült a földön, mint egy béka.

Ebben az időtájban kezdtem járni. Volt egy nagy komondor kutyánk, Vigyáznak hívták. Ennek a szőrébe kapaszkodtam és csendesen ment velem, ahogy bírtam követni. Nagyon okos kutya volt. Hazajött a tanyáról magában, máskor meg kiment egyedül. Egyszer eltűnt. Valószínűleg orv-vadászok lőtték agyon és rejtették el valahol, hogy ne legyen elárulójuk.

Házasságuk első 10 évét (1887 - 1897) vagyoni helyzetének megalapozására fordította. Arra gyűjtötte a pénzt, hogy új házat, új istállót, tanyát_ építsen. Ez idő alatt 5 gyermeke született.

Ez alatt ápolta Antal nevű öccsét, akit a katonaságnál a ló összetört, soha nem épült fel. Éjjel könyökére dőlve virrasztott felette, nappal a határban dolgozott. Mivel pár hold földjét Édesapámra hagyta ápolása és eltakarításáért, bátyja, János holtig haragudott rája, többé nem tárgyaltak egymással.

Építkezését maga tervezte meg, építőanyagát maga szerezte be és szállította helyére, minden idegen segítség nélkül. A Rákóczi-szőllőskerttel mezsgyésen volt a „Tag”-ja, amelyen égette a téglát. 4-5 éves lehettem, amikor a téglaégetést végig néztem.

A napon megszárított agyagtéglából egy-egy kemence alá 3 alagút szerű boltozatot szerkesztettek a tűznek, efölé rakták a többi téglát és a tetejét kb. 3 méter magasságban letapasztották sárral. Az éjszakában messze világítottak a kemencék felső peremei. Mikor kihűltek a kemencék, szétbontották és 3 osztályba sorolták a téglákat. A tűztér közelében levők elferdültek, vastéglák, amikből kutat csináltak. A csertéglák épek, de a vasas téglához hasonlítottak. Ezekből csinálták a földbe süllyesztett alapfalakat, a többi, a veres, vagy épület-téglák a felmenő falakhoz kerültek. Vagy 40,000 darabot mind egyedül szállította haza és kazalba rakta az udvaron. Ujjait rongyba burkolta, mert leette róla a bőrt a tégla.

Téglavetőnk egy Drigán Sándor nevű cigány volt. A dűlőúton rengeteg ürge volt és azokat öntötték ki. Nagy fekete kondérban készült a káposztás ürgehús. Engem is erősen kínáltak, de hasztalan. „Tán úúútálod?” - pirított rám az öreg. Úgy éreztem, hogy más ételét nem szabad utálni, de csak nem tudtam rászánni magamat. Így nem tudtam megtapasztalni a káposztás ürgehús ízét.

A másik óriási munka volt az agyag kitermelése a házhoz, vagy 200 szekér föld az ún. Pénzes-gödörből. Valamikor temető volt, koponyák, embercsontok kerültek elő, régi pénzek is, talán innen ered a „Pénzes” - gödör neve.

A többi épületanyag, fa, bádog stb. szintén a saját egyetlen fogatán, minden segítség nélkül került a helyszínre, 30 - 40 kilométerről is. Tetőanyagért elmentek Édesanyámmal Tiszaeszlárra (40 km), ott dolgozták fel a Tiszán leúsztatott fenyőrönköket. A deszkák kazlakban összedobálva hevertek és ők szabadon válogathattak. Édesanyám állt a kazal egyik végén, Édesapám a másikon. Körmével megkaparta a deszka végét, ha a másik végén meghallatszott a kaparás, az jó volt. így válogattak ki mintegy 100 mázsa anyagot.

Szinte elképesztő munkabírására vall az az eset, mikor az ácsok felrakták a tetőt, a kb. 3 méter magas falakra, amint falun szokták. Ő a mezőn dolgozott nappal, éjszaka jött haza, nem ilyen házat akart.

Mit tegyen? 2 hévért hozott a cséplőgépesektől és egyedül képes volt fölemelni hévérrel a tetőt annyira, hogy egy téglát alá tudott csúsztatni. így egyesével körös-körül járva, fél méterrel magasabbra emelte a tetőt, csak alá kellett rakni a többi téglát.

1900 decemberében szentelte fel Újhelyi Andor parochus, akit nagyon meglepett az asztalra, az ünnepi ételek között odakerült kb. 16 kilós görögdinnye is. Akkor már nagy ritkaság volt.

Az építkezések befejezésével ismét gyűjtötte a pénzt és rakta a takarékba taníttatásunkra. Csak az előttem levő két leánytestvéremet nem taníttatta, akik a háztartásban és a kisebb testvérek nevelésében segítettek, de már négyen pályát tanultunk, én a papit, Imre öcsém orvosit, két kisebb leánytestvérem pedig a debreceni Svetits zárdában tanítóképzőt végzett.

Édesapám gyermekei segítségéről is lemondva, tovább és egyedül művelte földjét, gyűjtötte a pénzt az elveszett hadikölcsönök, a román hadbírósági büntetés helyre pótlására.

. Ha észrevette, hogy valamelyik gyermekének élelem-gondjai vannak, (Piricsén), napok múlva már jött is a csomag, szalonnával stb. hogy hiány ne legyen.

Néhány emlék katona-életéből, amiről sok tanulságos dolgot mondott el. 3 évig és 2 hónapig szolgált Komáromban, mint vártüzér, majd Bosznia és Hercegovina annektálása idején ezeken a helyeken.

Utinaplót vezetett Pesttől Triesztig, innen az Adrián le Záráig, szárazon: Banjaluka, Mostar, le Montenegro határáig. Megtanult németül. Ahol megfordult, annak a nyelvéről szótárt csinált. Gyűjtötte a katonadalokat, mint egy mai néprajzkutató. Foglalkozott kefekötéssel is. Éjszaka ügyeletes lévén, az eldobott kefefákat összeszedte, kifurkálta és a bosnyák fuvarosoktól dohányért vett lószőrt, kefének megkötötte, eladta és vett magának tiszti ruhaanyagot. Könyvet írt magának a hadsereg szervezetéről, rangokról, fizetésekről, műszaki leírásokat a tüzérségi fegyverekről.

Gyönyörűen írt németül gót-betükkel és magyarul is. Közhivatalt nem vállalt, mert dolgozni akart és a földből a legkeményebb munkával a legszebb termést kihozni. Nem csak a háza volt a legszebb a parasztgazdák között a 10,000 lelkes „városban” , de a gazdasága is a legrendezettebb. Abban az időben a gazdák el voltak adósodva, úgy hogy ún. moratóriumot rendeltek el a banki hitelt fizetni nem tudó gazdák megmentésére, hogy állami és községi adóikat tudják rendezni,

Neki akkor 10,000 aranykoronája hevert a bankban. Ilyen tőkések mindössze talán nyolcan voltak Dorogon, a többi között egy másik Bábának, Bába Mihály író nagyapjának, Bába Péternek.

Egyszer azon tanakodtak, hogy kellene Dorogon létesíteni egy 4 osztályú gimnáziumot, görög katolikus jelleggel, mert olyan még nincs Magyarországon. Ők összehoznának vagy 100,000 aranykoronát, de az egyházi vezetőség elvetette a tervet, mondván, hogy horribilis összeg kellene egy ilyen terv végrehajtásához. Pedig az állam akkor is segítette az egyházakat, mint ahogy abban az időben épültek a szebbnél szebb református gimnáziumok, pl. Hajdúnánáson.

Egy másik tervük volt, hogy ugyancsak százezer aranykoronás alappal csinálnának egy nép-takarékpénztárt. De a nagybankok látták el a kisbankokat hitelekkel, azok elvből nem segítették volna a keresztény célú alvállalkozókat, vagy bankokat.

Jött a háború, hadikölcsön, devalváció stb. - elveszett minden. És újból csak a földjéhez menekült éjjelt-nappalt eggyé-téve, senkire sem támaszkodva. Amikor özvegyen maradt, s amikor gyermekeire szorult volna, ő biztatta gyermekeit a továbbtanulásra, ő vállalt minden terhet egymagára, mindenki gondját magára vállalva, romlott egészségével is.

Se a rossz jószágot, se a rossz szerszámot nem tűrte. Olyan szép ökörfogata nem volt még egy a városban, 8 évig hajtotta őket. Minden gazdasági eszköze príma kivitelű volt. Úgy tartotta: Éhes munkás, rossz szerszám - átok!

Olyan jó felszerelt kis gazdaság sem volt még egy a városban. Az volt az elve, hogy bármilyen jó a föld, csak akkor terem, ha jó munkát kap. Jó munkához pedig jó szerszámok és jó jószág kell, akkor nem számít az időjárás.

Egyszer a száraz földből egy darázsfészket fordított ki az eke és a hamuszürke fészekből csak úgy ömlött ki a sok darázs, az ökrök is, mi is úgy elfutottunk a helyszínről, amíg csak egy darazsat hallottunk felettünk dongani. Volt eset, nem nálunk, hogy egy lovat úgy leptek el a darazsak, hogy a ló belepusztult.

Nyáron alkonyaikor egy olyan szúnyograj borított el bennünket, hogy nem tudtunk előle menekülni. Ilyenkor csak a füst segített, meggyújtottunk egy csóva szalmát, rá a többi nyirkosat, attól egy szálig eltakarodott a szúnyog és a közelben levő szarvasjószág is megnyugodott.

Az állatgyógyászatból korán egyet-mást megtanultam. Amikor körömfájás lépett fel, a körömház körül halványsárga csík jelezte a gyulladást. A jószág alig bírt állani. Rézgálic- oldattal kellett volna kenni, de közelíteni se lehetett hozzá, képes lett volna agyonrúgni. Csináltam bürökből vízipuskát, megszívtam gálic-oldattal és messziről spricceltem a beteg körmöket.

Szarvasmarhával egyszer kerültem életveszélybe. Volt egy nagyon rosszindulatú szolgánk, Kozák Gyurka. A kisborjú kötelét a derekamra kötötte, úgy 6-7 éves koromban, a borjú elrántott és úgy húzott maga után a tarlón.

Erre az anyja nekem jött és mert a szarvával nem tudott támadni, így a homlokával nyomott a földhöz. Féltem odahaza megmondani, de kitudódott és Édesapám többé nem is tartott cselédet. Csak maga dolgozott, mi meg segítettünk neki, amikor vakáció volt. Szerette, ha körülötte voltunk. Mindig magyarázta, hogy ha nagyok leszünk és munkásaink lesznek, be ne csapjanak rossz munkával ún. „zöldre feketét”, ki nem vágott gyomra ráteríteni a földet,. Napok múlva ismét gyomtenger lesz a föld. Egészen kicsiny voltam még, amikor már tudtam megkülönböztetni a gyomot a jó növénytől. Untam az egyedül-létet a cirok-ketrecben, leültem Édesapámmal szemben és figyeltem, hogy az egyik zöldet kivágja, a másikat nem.

Így ismertem meg a görögdinnye karéjos szürkészöld levelét és kikerültem. Megdicsérték a szaktudásomat! Büszke is voltam rá. Már 12 éves koromban 4 marhával egész nap szántottam, vetőgépet kezeltem, az aratásnak minden fajta munkáját végeztem.

Édesapám szakszerű gazdálkodására jellemző, hogy maga termelte ki magának a legnemesebb vetőmagokat. Például a dinnye-termelésben: az ajándékba adott sárgadinnye magját visszakérte. Vissza is kapta, Kanyuk Marcsa vissza is küldte „cserhajú Bába” megjelöléssel. Ugyanis vannak simahéjú sárgák, puliszka szerű belsővel. A másik kemény héjú volt, narancssárga béllel. Pántlikásnak is hívtuk mert gerezdjeit zöld csíkok választották el.

Néhány gyermekkori emlék a ruházatról és károkról. Édesapámnak volt egy aprófürtű gubája, bélése tüzéri ruhájából beleszerkesztve. Édesanyámnak pedig farkasbundája, széles szőrme szegéssel körül az alja és elől végig a két szárnya, nagy széles prémgallérral, főkötővel, amelynek díszeit elszedegettük, a hamvas szedret, mezei virágokat.

Volt még egy piros hímzéses kis bundája, amit Debrecenben egy úr meg akart venni tőle a Déri Múzeum számára, de azt válaszolta: „Dehogy adom, most is úgy fázik a könyököm.”

Nálunk a pénz sohasem volt elzárva, hanem a komód felső fiókjának jobb sarkában állt, és mindenki akkor vehetett belőle, amikor akart és amennyit akart, soha senkitől semmi számon kérve nem volt.

Én is vettem el belőle irkákra, mert minden tárgyból lejegyeztem a magyarázatot. Például fizikából az egyszerű gépekről olyan meghatározást írtam be, hogy még a képzőben is, a gimnáziumban is felfigyeltek rá és jó jegyet adtak.

A II. Világháború Édesapámat teljesen lerokkanva találta és 1944. február 5-én, 83 éves korában csendesen el is aludt.

Február 6-án temettük. A temetési szentbeszédben a főpap megemlítette, hogy ha Dorogon 50 olyan ember lett volna, most Dorog nem itt állana, ahol áll. Célzott a sok jó és bátor kezdeményezésére, mint az algimnázium görög katolikus jelleggel, majd mint a keresztény bankalapítás néhány pénzes kisgazda összeállításával stb.

A görög katolikus öntudat ébrentartásával, amikor Pogácsás Illés istállóját kibérelik és átalakítják olvasókörnek, ahová újságot járatnak, olvasnak és felolvasnak. De az akkori vezetők kigúnyolják.

Átvettük gondolatát, önzetlen családszeretetét, soha nem szűnő alkotni akarását, ősmagyar kisnemesi öntudatát. Nem élt hiába, nem halt utód nélkül, nem járt példa nélkül.

 

Emlékeim pályafutásomról, mikortól állásba kerültem

Mikortól felkerültem Pestre, Miklósy püspök számított az én aulai központi szolgálatomra. Azért javasolta, hogy ne nősüljek és halogatta felszentelésemet. Én határozottan kijelentettem nősülési szándékomat. Mikor 4 évig tartó súlyos betegségem után is, 3 évi kórházi ágy után is megmaradtam ezen elhatározásomnál, beletörődött elhatározásomba. De mert 4 évvel lemaradtam velem végzett társaimtól, a püspök kijelentette környezete előtt, hogy méltányosságból nem tesz káplánnak, hanem kezdő parochiára helyez. Ugyanakkor Újhelyi dorogi főpap kanonok engem Dorogra akart megszerezni hitoktatónak. Én féltem a túl nagy megterheléstől a sok kórházi fekvés után, az önállóság mellett döntöttem és magam kértem Piricsét, mint akkor üres helyet, gondolván, hogy ott majd több pihenésem lesz.

Nagyot tévedtem! Sokkal több munka várt rám, mint két káplánra. Igaz, hogy ezt a munkát én magam vettem önként magamra, ha élni, megélni és eredményes munkát felmutatni akartam, hogy ezen a réven jobb parochiát kaphassak.

Mert Piricse egy átutazási hely volt a legkevésbé értékelt papok számára. Volt olyan lelkész, aki körülnézett a papi-lakáson, templomon, iskolán, elment a kedve itt maradni. Becsomagolt bútorát berakta az ebédlőbe és megvárta egy másik kezdőparochia megüresedését 19o2 - 1923-ig 20 évi szolgálati idő alatt több,  mint 10 évi időtartam alatt hatszor cserélt gazdát.

Rácz Viktor, egy idegbeteg, rokkant ember, Dobránszky Sándor, Verdon János, Molnár Pál, Sereghy Pál és ismét Molnár Pál, valamennyi kényszer-nyugdíjazás, felfüggesztés stb. révén vált meg Piricsétől.

A hívek hozzá voltak szokva a gyakori változáshoz, nem látták kifizetőnek bármit is áldozni a parochiára. A földeket felesbérlők használták, nem trágyázták, nem tudva, hogy jövőre is ők fogják-e bevetni. A házat is kiadták bérbe a községnek, s egy írnok és egy csendőr költözött bele.

Mikor első misém után kiutaztam Piricsére, Nyírbátor állomásra, 8 km Piricsétől, irtó nyári hőségben gyalog és érdeklődtem Balogh Sándor jegyzőnél, hogy mikor költözhetek, a fejét vakarta, hogy most mit tegyen. Ő Nyírpilisen lakott.

A templom mellett lakott egy öreg házaspár, Gliba László, felajánlotta az utcai szobáját, amíg lakásügyem elintéződik. Ez pedig megjárta a minisztériumot, mert akkor még egy ilyen ügy odatartozott.

Azonban a 2 holdnyi kert terméséből mi semmit sem kaptunk. Egy szem gyümölcs, egy főzet krumpli nem jutott nekünk. Ugyanez volt a helyzet a föld termésével, a terményt eladták, az egyházközség pénztárába folyt be, s onnan elment iskolai és egyéb kiadásokra. Számunkra nem maradt más, mint néhány véka rozs párbér és a hívek adományai: tojás, gyümölcs, baromfi stb.

Első gondunk volt a lakás lakhatóvá tétele, 3 szobája volt és egy szabadkéményes konyhája, ahol a kéményből a korom belehullott a tejbe. így indultunk az első télnek, akkor már állapotos feleségemmel. Az ebédlőben a fal mentén kirohadt padló alól feljöttek a békák. Vendégünk volt Máriapócsról Vékey István földbirtokos, s mialatt beszélgettünk, a béka elkezdett vartyogni, s mi mesterségesen csináltunk valami zajt, hogy észre ne vegyék a vendégek.

1924. március 3-án megszületett első gyermekünk, Miklóska. A keresztelés március 12. táján volt, s olyan hideg volt, hogy a keresztanyát szánkó vitte Bátorba, s a szánkó alja a melegített téglától meggyulladt.

A lakásunk valamikor cselédház lehetett, mert a konyha a szabadkémény alatt 4 család számára is elég tágas volt Mikor gyermekünk megszületett és éjszaka fel-felsírt, akkor látta meg az anyja, hogy a kis testén poloskák futkároznak, csípéseik helyén piros foltok borították. Védekezésül petróleumot használtunk, de ettől bútoraink foltosak lettek Egy vesszőből font kosár szolgált bölcső gyanánt, az is tele lett poloskával. A mennyezet minden helyiségben deszkás és gerendás volt, s azok repedéseiben szaporodtak a poloskák. Flytox- szal permeteztünk, a padlásból lehullottak a poloskák, de a falakon a mészrétegek alatt is tenyésztek tovább. Az egyháznak semmi vagyona, a hívek nagy része nincstelen cseléd, napszámos, dohányos volt, az összes görög katolikus híveknek együtt véve cca 120 hold gyenge homokföldje volt, amit a néhány holdas törpebirtokosok Amerikába kivándorolva ottani keresetükből vettek, ha és amikor akadt eladó.

De megvolt a földbirtok-törvény, amit nem hajtottak végre, a községi és járási elöljárók nem tettek semmit, mert az érdekelt birtokosoknak le voltak kenyerezve.

1925 tavaszán megindultak a földreform-tárgyalások. Felutaztam Pestre, beszereztem az összes nyomtatványokat, amelyeket az igénylők adatainak begyűjtésére bocsátottak ki, de ezek sem a házhely-, sem a föld-, sem a legelőigénylőkhöz nem jutottak el. Ezeket magam töltöttem ki és kétségbeejtő adatok tárultak fel, az intéző szervek határtalan lelkiismeretlensége folytán, többé sem Piricsén, sem Encsencsen a tényeket sem elhallgatni, sem elsikkasztani nem lehetett.

Dr Lackner Géza kúriai bíró és Dr Ulain Ferenc budapesti ügyvéd vette kezébe ügyünket. Törvény volt arra is, hogy a bírót érdekelt birtokosoknál elszállásolni nem lehet. Csak egyedül maradtam a faluban mint független valaki, akinél szállásolni lehetett.

Elfogadtam, mert úgy az encsencsi /filiális), mint a piricsei (anya) egyházközségnek igényeltem földet. A törvény egyházak számára nem adott jogcímet földigénylésre, csak házhelynek a papnak.

Itt mégis becsúsztattak valami címen az igénylők sorába és meg is kaptam az encsencsi, mint a piricsei egyháznak. Magamnak nem kértem semmit, hogy az egész eljárásban semmi egyéni érdek, haszon szerepet ne játsszon.

Ez a tárgyalás tovább, mint egy hétig tartott, s teljes ellátást igényelt, ami a mi üres kamránk és üres pénztárcánk mellett nem kis gondot jelentett. Főképp nem akkor, amikor napközben jöttek a bíróhoz ügyvédek, gazdasági szakértők stb. és ott maradtak vacsorára. Este pedig a bíró hosszú beszélgetéseket kezdett Édesanyával, éjfélekig is. Anya hajnali 4 órakor talpon kellett, hogy legyen, ellátni kertet, gazdaságot stb. Piricséről  Encsencsre ment át a bíró, de kérte, hogy Piricsén  maradhasson szálláson továbbra is ...

De lo-lo kát. holdat megkaptam a két egyház részére, jó helyen, mert jó kapcsolatot szereztem a földmérővel.

Az összes vendéglátásért soha senkitől egy fillér térítést nem kértem, se nem kaptam, se egy talpalatnyi földet. Pedig akkor voltam egy éves házas és megvolt az első gyermek, Miklóska pár hónapos.

A lakás javítása életveszélyessége miatt sürgős volt, az utcai oromfal már elvált a tetőtől, s ha ledől, az utcára zuhan.

A kapott föld jó termést hozott, több mint 2000 P tiszta bevétel volt. A gondnok, Bürszem Mihály nyugdíjas csendőr volt, a pénzt ő kezelte, s kiadta embereknek kamatra, tudtom nélkül. Lebontattam az oromfalat, az egész padlás nyitva az utcára, kellene a pénz, s a gondnok azt válaszolja, hogy csináltassa, aki elkezdte, már minthogy én.

Ez az égbekiáltó igazságtalanság felháborított, hogy a legutolsó cselédház, vagy pásztoriak is egészségesebb, mint az enyém, holott elég nagy áldozatok vállalásával (utazások Budapestre stb.) megszereztem a pénzt, amiben a híveknek egy fíllérje sem volt. Panaszt tettem a püspöknél. Azonnal felfüggesztette a gondnokot, s talán az egész vezetőséget, s felhatalmazott az önálló intézkedésre.

.Piricsén és Encsencsen se kivetést, se adószedést nem alkalmaztam soha, mert nem volt alap, vagyon, amire lehetett volna kivetni. Éppen emiatt az elöljáróság, mind kath. ellenes, megvonta tőlünk görögöktől a községi segélyt. Muszáj volt egy látszatos adókivetést bevezetni. Szerencsére mindig voltak adakozó hívek. Egyik hívem eladta a vásáron 5 malacát, s haza se ment a vásárról jövet, míg be nem adta egy malacnak az árát az egyház javára, mert azt oda szánta.

Egy karcolat írás se Piricsén, se Encsencsen nem volt. Irattár nem volt. Minden tudnivalót úgy kellett az idős hívektől kinyomozni.

És hogy milyen kára származott ebből az egyháznak, mutatja az ún. „Kereszt-per”, melynek lefolyásáról egy egész oldalt betöltő riport jelent meg a Nemzeti Újság-ban. Dőlt betűkkel nyomtatták a kritikus helyeket, hatósági és bírósági intézkedéseket, amelyeken az egész ország kath. társadalma háborgott, tapasztalva a nagy vallási ellentétet az egész vonalon. 3 évi pereskedés után sikerült felállítani a keresztet a bátori út mentén, felírása pedig ez volt: „Én népem, mit vétettem neked?” (Nagypénteki szöveg.)

Íme egy példa a hátrányos megkülönböztetésre: vegyes vallású helyen, mint pl Piricsén az iskola segélyezése olyan volt, hogy míg egy ref. tanulóra 1 pengő 20 fillér esett, addig a gör.kath-ra csak 40 fillér.

Sajnos, ezeknek a régi dolgoknak ma már semmi nyoma, Piricsén az egész irattár, aminek az első darabját én tettem le és minden anyakönyv megsemmisült, mert amikor Révész Dezső utódom elmenekült, a parochiát úgy hagyta el, hogy onnan mindent elhurcoltak. Mielőtt eljöttem volna onnan, gyermekeim születési anyakönyvét, illetve keresztlevelét kiállítottam, ez maradt meg máig is.

1934-ben summa cum laude doktoráltam Szegeden.

Néhány családi történet

1924 november 24-én operálták gyomromat a debreceni Sebészeti klinikán. Édesanya valami asszonyhangra ébredt fel, s nem tudta, hogy álmában hallotta-e? Azt mondta neki a hang: „Kelj fel, uradat megint meg akarják operálni!” Éjfél után 1 vagy 2 óra lehetett, a vonat hajnali 4-kor indul Bátorból, már fogatot sem tud szerezni, bevárta hát a másnapot. Reggel bemegy a rendelőbe, s kérdi hogy „az uramat csakugyan meg akarják ismét műteni?” - „Ki találta ki ezt a butaságot?” - kérdik tőle, de nem vallotta be az éjszakai intést. - „Mindjárt visszajön a röntgenről!” mondták. És a lelet azt mutatta, hogy csakugyan úgy áll a dolog. Kezdték faggatni, hogy kitől hallotta? Nem vallotta be, szégyellte.

A műtétet Dr. Schmidt Lajos tanársegéd végezte. Egy kora reggel rohan fel Anya a 6-os kórterembe, s találkozik egy fehér köpenyes valakivel, aki kérdi tőle: „Hova megy?” - Az uramhoz a 6-os szobába!” - „Ki engedte meg?” - „A professzor!” - „A professzor? Hát akkor csak menjen!”

Jön a vizit, bevonul egy csomó orvos, ápolónő, s legelöl a professzor, Hüttl Tivadar! Majd elsüllyedt szégyenében, hogy a professzornak így hazudott. A professzor azért volt ilyen elnéző, egy szót se szólt rá, mert már akkor látta, hogy egy 9-ik hónapos állapotos anyával van dolga.

1924. december 31. Megtudja Édesanya, hogy haza engednek a klinikáról, siet haza kocsit készíteni, hogy operált gyomromat minden szekér-rázástól megkímélje. A nyírbátori állomás előtt a váltóknál kiállt a kocsi ajtajába, hamar akart leszállni.

Háta mögött állt egy ittas ember, aki a vonat döccenésénél hátulról meglökte, s ő a sín mellé esett és sapkáját a vonat kereke a tetejénél levágta. A vonat berobogott az állomásra, s ő a pályaudvar hátsó kijáratánál gyorsa eltűnt.

Nagy riadalom támadt! Hogy egy nő kiesett a vonatból, mi lett vele?! Keresték, de nem volt kíváncsi a jegyzőkönyvezésre. És január 8-án, tehát egy hét múlva megszületett második gyermekünk, egy egészséges, gyönyörű kislány, Margit, akit Maninak becéztünk. I. osztályos korában meghalt.

Kanyaró-járvány lépett fel a faluban, s beleestek a mieink is. Nyírbátorból hozattuk ki a járási gyermekorvost, Dr Balogh Istvánt, aki vizes lepedőt rendelt mindenkinek. Miklós és Magdus nem kapott borogatást, de Otti, Mani és Ágnes igen. Irtóztak szegények a hidegvizes-ruhától, s Otti a takaró alatt levetette, de a két kis ártatlanság tűrte. Elkapták a septikus tüdőgyulladást (tb. miliaris).

Vittük a klinikára, Édesanya ereiből egyenest a gyerekbe vezették a vért, de hiába. Sietve küldték haza, hogy otthon érje el a vég. Besütött a téli nap a kis ágyra. Kérte Anyát, hogy a kis magyar ruháját, amiben le is vannak fényképezve, hozza be neki. Megnézi, s azt mondja: „Ezt tessék majd rám adni, ha elmegyek.” - „Kislányom, nézd, milyen szépen süt a nap!” - „Énrám már nem süt! - felelte.

A kis ágyával szemben állt egy szekrény. Felriadt, s a szekrény tetejére mutatott: „Ni, a Jézuska ott!” Aztán lemondóan: „Elment!” - felelte.

Még egy csodálatos esemény, ami a vele való terhesség idején, fent leírt betegségem alatt történt. Édesanya látogatásom után hazautazva, este nem talált fogatot az állomáson, elindult haza gyalog (8 km).

Mikor elhagyta a községet, egy kis akácosból előjön egy hatalmas nagy kutya. Hívja magához, valami ennivalót dobál feléje, s a kutya mellé szegődik. Lábához simul és kíséri be Piricséig. Ott kezdik megugatni a többi kutyák, s akkor eltűnik. Próbálták megnézni az utcán, de többé nem látták. Addig érezhette: „ne félj, veled vagyok.”

Mikor kiderült, hogy a két kislány halálát a vizes borogatás idézte elő, Édesanya majd megzavarodott, mondogatván: „Én öltem meg őket!” Szinte vigasztalhatatlan volt. Egy éjjel álmában megjelent előtte a kis Mani, s ujjával figyelmeztetve mondta: „A jó Isten kegyelmes intézkedésébe földi ember könnyel se szóljon bele!” A kis márvány síremlékére ezt vésettük rá, amely ma is áll a piricsei régi temetőben. (Az 1980-as években felszámolták.)

Juliska nővérem nálunk volt, a tornácon ült betegen. A kis Ági oda ült mellé, és simogatta a lábát. Mikor nővérem megkapta a gyászjelentést a két gyermek haláláról, annyira szívére vette, hogy nem kelt fel többé, utánuk ment. 6 hét leforgása alatt 3 halottat temettem el, a két kislány halála közt alig egy hét telt el.

Ezen a nyáron, 2 és fél hónap múlva, az újonnan épült dohánypajtámba belecsapott a villám és porig égett. A pajta északi oldalán volt a napraforgó-kóróból készült kerítés, abból egy szál sem égett meg, míg a túlsó oldalon a zöld lucerna is tövig égett. Az ereszébe csapott és egy gólyát is halálra sújtott. Déli 12 órakor járt le a biztosítás és 6 órával ezután csapott le a villám. E 6 óra azt jelentette, hogy ezért az egész évi biztosítási díjat meg kellett fizetni, vagyis levonták az évi díjból.