Bodnár Béla (1906-1989)

Bodnár Béla

(1906-1989)

 

 Bodnár Béla (1906-1989) képgalériája

Rövid életrajzi adatok:

Sátoraljaújhelyen (Zemplén vm.) született 1906. augusztus 5-én.

Teológiai tanulmányait Budapesten végezte (1924-1929).

Miklósy István megyéspüspök Nyíregyházán szentelte a Hajdúdorogi Egyházmegye papjává 1930. december 14-én.

Kisvárdán hitoktató (1929-1962), majd Tokajban parókus (1962-1983). 1983-tól nyugdíjas.

Tb. esperes (1980). 1989. március 16-án hunyt el Nyíregyházán, Tokajban kísérték utolsó útjára.

Felesége: Remes Sarolta (†1983), gyermekeik: Edit (1932), Lóránt (1936), László (1939), István (1943).

 

 

 

 

Édesapám, Bodnár Béla (1906-1989)

Bodnár István újságíró visszamelékezése

 

 

 

 

 

Megilletődve veszek kézbe egy leckekönyvet, végbizonyítványt, amelyben a budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem rektora és dékánja bizonyítja, hogy Bodnár Béla úr, aki Sátoraljaújhelyen 1906. évi aug. hó 5-ik napján született, „a hittudománykari tanfolyamot bevégezte, s a fennálló szabályok követelményeinek mindenben eleget tett. Bodnár Béla úrnak  egyetemi magaviselete ellen az egyetemi hatóság előtt kifogás nem fordult elő. Melynek hiteléül ezen végbizonyítványt aláírtuk, és egyetemünk kisebb pecsétjével megerősítettük. Kiadatott Budapesten, 1929. évi június hó 8-án.”

Az egyetemi oktatás minőségét mi sem bizonyítja  jobban, mint  hogy ott tanított például Shütz Antal piarista szerzetes, a „XX. század egyik legjelesebb magyar teológusa” és Tóth Tihamér veszprémi püspök, a „XX. század egyik legjelentősebb katolikus alakja”. Apámat ők is évekig tanították, s a végbizonyítvány értékét a nevük is emeli.  (Egyébként mindkét teológus  könyvei ott sorakoztak könyvespolcunkon….)

 

Édesapám, néhai Bodnár Béla görög katolikus lelkész  végbizonyítványa ez, aki az egyetem elvégzése után 1929-től 1962-ig Kisvárdán mint  hittanár tevékenykedett, majd Tokajban lelkész volt 1983-ig.

Feleségével, Remes Saroltával öt gyermeknek adott életet.

Editnek, Lórántnak, Lászlónak és nekem, Istvánnak…

(És sajnos az ötödik  gyermek, a testvérek között a második a sorban, néhány hónapos korában meghalt.) 

 

 

 

 

Ha csak egy rövid életrajzot írnánk, az élete ennyi volna. Ennyi volna? (Történelmi tájékozódásul csak egy mondat: Ferenc József után aztán meg kellett tanulnia Kun Béla, Horthy, Szálasi, Rákosi és Kádár nevét. Sajnos, a rendszerváltozást nem érhette meg…)

 Próbáljuk meg felidézni apám és családja életét, a kisvárdai éveket, amelyekből úgy két évtized a vallásüldözés idejére esett… És engedtessék meg nekem, a Bodnár család legkisebbik gyermekének, hogy olykor a líra hangján szóljak...

 

A régi házból, a paplakból mára már csak az ódon kovácsolt vaskapu maradt. Ha Kisvárdán járok, mindig errefelé visz az utam. Mert ha a régi ház már nincs is meg, az emlékek még mindig élnek.  A hajdani hattagú családból már csak én maradtam életben.  A repkényes  ház ugyan leomlott (helyén új parókia épült), de a vaskapu itt áll száz éve talán. Segít felidézni a múltat.   Édesapám a harmincas évek elején fogta meg  először a kapu kilincsét, néhány hónappal azután,  hogy Kisvárdára helyezték. (Két-három évig más lakásban éltek.) Szüleim életében közel egy évtizednyi boldog, szerencsés évek következtek. Kisvárda akkoriban afféle iskolaváros volt, 8-10 alap- és középfokú  iskolával.  Apám természetesen a zárdában is tanított. A görögkatolikusoknak is volt egy iskolájuk, közvetlenül a templom mellett. Nagy szükség volt hittanárra. Apám ezekben az iskolákban szépre-jóra és hitre tanította a diákokat, nem egy tablón a gimnáziumokban is megtalálhatók az arcképei. Évekig engem is oktatott, az általánosban, majd a  Bessenyei gimnáziumban. Okos órákat tartott, elámultam rajtuk, és büszke voltam arra, hogy a katedrán áll, s mennyi mindent tud az apám.

 

Természetesen misézett is, vasárnap délelőttönként a nyolc órás mise volt az övé. Jól emlékszem a prédikációkra, amelyekre szorgalmasan készült. A kilencvenes években az egyik kisvárdai találkozómon egy hölgy felszólalt, hogy még emlékszik arra, apám milyen okos példabeszédeket, hasonlatokat  idézett a beszédeiben. A plébános Tóth János volt, majd az ötvenes években Bihari Bertalan jött a helyére.   Aztán múltak az évek, sok minden megváltozott.  Jöttek a szegénység évei. Semmiképp se hagyjuk ki édesanyámat az írásból. Anyám kezét mosószappan és foltok szentelték, arcát tekenő, tűzhely, sóhaj és félelem ráncolta. De türelme láttán megjuhászodott a tenger, és uralkodók tűntek le trónjukról. Három nemzedék ismerte boldognak. 

Apám  aztán a vallásüldözés éveiben is szorgalmasan tanított tovább. Csak tájékozódásul: abban a középiskolában is, ahol az osztályfőnöki órán felvett jegyzőkönyvek egyikébe például ezt a veretes szöveget írták 1949.  dec. 15-én : „Igen fontos a harci kérdés. Le kell leplezni a papok befolyása alatt álló egyéneket. Rá kell világítani, hogy nincs langyos középút, vagy velünk, vagy ellenünk. Egész évben az osztályban is történtek reakciós kijelentések, de lehet, hogy ezek  nem tudatosok voltak, és ezért őket meg kell győzni….”.   Ilyen körülmények között kellett apámnak a hittant tanítani. A gimnáziumban aztán a földszint egyik kis termében taníthatott, a tanáriba az ötvenes években már nem járhatott fel a kollégáival beszélgetni. (Megjegyzendő, hogy a tanári karnak legalább a fele istenhívő volt, apám barátai. Néhányan lopva templomba is jártak. Az utcán viszont egyik-másik ki is kerülte jó apámat...) 

És a félelem. A régi otthonunkat felidézve olykor-olykor valami az eszembe jut! Anyám a padlástérben megmutatta  nekem azt a helyet, ahová jól el lehet rejtőzni.

– „Fiam, ha elvisznek minket, oda bújjatok"

 

Ezt azután mondta, amikor összeszedték Kisvárdán az apácákat. Az ötvenes években Magyarországon is papok százait zárták börtönbe, tették lehetetlenné. Apám görögkatolikus pap, hittanár volt, és békés ember. Nehéz volt belekötni.  Ő szerencsére megúszta. Méltósággal élte meg ezeket az éveket is.  De a félelem nem volt ok nélküli. A szorongás viszont meggyökeredzett  bennem.  Megjegyzendő, amikor összeszedték, kizsuppolták  az apácákat, a bútoraikat hozzánk, a Császy László utcába hozták. Az udvarunkban lévő, lepusztult üres nagyterem megtelt a bútoraikkal….

Édesapám jellemzéséül hadd idézem dr. Kriveczky Béla középiskolai tanár néhány sorát az „Emlékezés a mesterre” című írásából: „Boldog emlékezetű, angyalszelídségű papunkat, Bodnár Bélát említem, aki görögkatolikus hitoktató volt. Négy gyermeket nevelve méltósággal tűrte a ma már elképzelhetetlen szegénységet, amiben élni volt kénytelen, s közben törődött velünk, olyan magasztos elveket hirdetett, melyekkel egy életre  megalapozta diákjai lelki erejét – erre igen nagy szükségünk volt azokban az időkben…”.

De térjünk vissza az egyház életéhez. Apám a korai órákban misézett, ahol gyakorta én is ministráltam.  Még emlékszem az átváltoztatás ógörög szövegére is. „ Labete, fagete, tuotó mou esztin to szoma mou…”  (valahogy így. ) Szép élmény maradt, hogy néha, amikor apám a szomszéd faluba, Ajakra, Kékcsére ment helyettesíteni, minket is magával vitt. Szekéren utaztunk… Aztán a nagy ünnepek! Napokig készültünk a „Fel nagy örömre”, a karácsonyra, egyszer még mi is készítettünk betlehemet a gyerekek számára rendezett ünnep előtti betlehemezésre.

Húsvét!  Hozsannás tavasz. Csodálatos virágillatban  úszik a templom környéke. Mindenki szép ruhában. Szerettem a húsvétot, a tavasz első nagy egyházi ünnepét.  A vallásos emberek emlékezetében szépen marad meg az első áldozás emléke. A mi családunkban kétszeresen is, hisz apám készítette fel az elsősöket életük nagy eseményére,  az első áldozásra. A mi családunkban pedig  – ugye – négy gyerek volt, s három-négy évenként „érdekeltek” voltunk ebben a szép egyházi eseményben.

Nem kell tagadni, mint a legtöbb ember, az ötvenes években a mi családunk is gyakorta fázott, éhezett. És szorongatta a politika, az elvtársak…

Mégis, a szüleim, az apám a tőlük telhető legtöbbet adták nekünk. Mind a négy gyerek szorgalmasan  tanult, jó bizonyítványt szerzett, és  felsőfokú iskolát is végzett: Edit tanítónő lett, Lóránt orvos, Laci mérnök, én újságíró. (Megjegyzendő, hogy Kisvárdán szüleim néhány évre magukhoz fogadták Bodnár Pált, apám öccsét , akit a jogi pályán  indítottak el,  és később a kisvárdai járásbíróság elnöke lett. És néhány évre a négy gyerek mellett befogadták  Remes Zoltán nagybátyámat is, anyám testvérét, aki szintén jogász lett. Apám segített Gyula öccse kisvárdai elhelyezkedésében is. Bodnár Gyula éppen a görögkatolikus iskolában volt néhány évig igazgató és kántortanító.)

Apámra aztán 1962-től több mint húsz boldog év várt. Hivatása  kiteljesedett. A tokaji plébániára került, ahol még egy kis egyházi szőlő is akadt. Még hetvenévesen is szorgalmasan művelte… És az ottani omladozó templomot és parókiát is rendbe hozta.  Szívesen látták ott  – a Bodrog-part melletti tágas parókián – vendégül hétvégeken, nyári napokon a népes család minden tagját, köztük az unokák egyre gyarapodó csapatát. Kegyelettel emlékeznek a nagyszülőkre: Péter, Zsuzsa, Mónika, Attila, Ágnes, Judit és Zoltán.

Édesapám 1989.  március 16-án távozott közülünk. Küzdelmes, de eredményes életet élt. A rendszerváltozást nem érhette meg…