KEDVES HITTESTVÉREK!

Nem fejezhetjük be jelentésünket anélkül, hogy záradékul még néhány szót ne intézzünk hozzátok.
Teljes tudatában vagyunk mi annak és tudjátok ti is, hogy a mi mozgalmunk és szent törekvésünk sok türelmet igénylő nehéz dolog, a mely könnyen adhat alkalmat félreértésekre. De meg vagyunk győződve arról is, hogy minél jobban megismernek bennünket, törekvéseink önzetlenségét és tisztaságát: a felismert igazság fénye annál inkább eloszlatja a félreértések és gyanusitások ködét.
Az örök Róma az igazság forrása, ott ahhoz sem a félreértések, sem a gyanusitások köde hozzá nem fér. Éreztük ezt már akkor, mikor még zarándoklatunk előtt azt a választ kaptuk az apostoli Szentszéktől, hogy kérelmünk alapos és beható megfontolás tárgyává fog tétetni. De különösen dobogó szivvel éreztük abban az ünnepélyes pillanatban, mikor a Szent Atya püspöki szószólónknak, a mi szent ügyünkre vonatkozó szóbeli előterjesztését atyai nyájassággal fogadta. Ezzel a boldogitó érzéssel tértünk vissza Rómából s ez az érzés, ez a meggyőződés azóta csak erősbödött lelkünkben.
Róma azonban joggal várhatja tőlünk, hogy legelső sorban idehaza és saját erőnkből igyekezzünk eloszlatni a félreértéseket és gyanusitásokat.
A magunk részéről igyekeztünk ezt már fentebbi jelentésünk során is megtenni, megvilágitva minden irányban indokainkat és czélzatainkat, a melyek senkinelt a szerzett jogait nem sértik és senkinek a kegyeletes érzületét nem érintik.
A jövőre különösen két irányban kell eloszlatnunk a még meglevő aggodalmakat. Abban a két irányban t. i., hogy a magyar liturgia engedélyezése sem a latin szertartásra, sem saját papságunk társadalmi helyzetére hátrányos visszahatással nem lehet.
Az első főfontosságu momentumról már szóltunk. Hallottuk, hogy a szent mise kánoni részének a magyar nyelven való kiszolgálásához a latin szertartásra való esetleges visszahatás szempontjából bizonyos aggályok füződnek, de bizton reméljük, hogy latin szertartásu egyházi fejedelmeink elfoglalt álláspontunkat nem fogják az általunk feltétlenül elitélt nemzetieskedő irány számlájára irni, mert kimutattuk, hogy ősi görög szertartásunkban a bilingvizmus oly ujitást képezne, melynek kérelmezésével mi esetleg azt koczháztattuk volna, hogy Róma alázatos előterjesztésünket a limine elutasitsa. Bizton reméljük továbbá, hogy latin szertartásu egyházi fejedelmeink abban a mértékben, a mint már meglevő liturgikus gyakorlatunkat jobban és jobban felismerik: meg fognak győződni arról, hogy a felmerült aggályok nem csak tulzottak, de egészen tárgytalanok. Éppen ezért budapesti egyháztanácsunk utján mindent elkövetünk, hogy a székes-fővárostól már kieszközölt patronátus alapján, budapesti templomunkat és parochiánkat mielőbb berendezhessük és ez által is próbakövét adjuk annak, hogy liturgikus gyakorlatunk a latin szertartásra semminemű visszahatással nincsen.
A mi pedig saját papságunk társadalmi helyzetét illeti, éppen az imént letárgyalt hirlapi polemia folyományakép mély sajnálattal vettük észre, hogy papságunk tekintélyes és a magyar liturgiával külömben rokonszenvező része országos bizottságunk müködésének irányáról azt a téves benyornást nyerte, mintha mi meg akarnánk bolygatni egyházmegyéinknek ama régi traditióit, a melyek szerint papjaink a közéletben - tekintet nélkül a liturgikus nyelvre - vallásukra nézve mindenkor mint görög katholikusok, nemzetiségükre nézve pedig mint magyarok szerepeltek, s mintha eszerint a mi mozgalmunk oda vezethetne, hogy a szláv vidékek papsága az ó-szláv liturgia révén ruténnal., orosznak vagy muszkának fogna neveztetni.
Ennek éppen az ellenkezője az igaz, mert mi oda törekszünk, hogy az ilynemü indokolatlan elnevezések lehetőleg még a népies használatból is kiküszöböltessenek. Épen mi vagyunk azok, kik epedve várjuk azt az időt, a midőn a gör. kath. magyar nép lelki szükségének kielégitése után a görög kath. szertartás hivei vallásuk révén nyelvi és fajkülömbség nélkül nem fognak máskép neveztetni, mint görög katholikosoknak. Épen mi vagyunk azok, a kik szigoruan meg akarjuk tartani egyházmegyéink régi hagyományait, ugy az egyházi, mint a világi téren. Azt valljuk ugyanis, hogy más dolog a vallás és megint más a nemzetiség, sőt maga a nemzetiség is nem azonos sem a faji leszármazással, sem az anyanyelvvel; a vallás kizárólag a lelki szükség kérdése, a faji leszármazás a tudományé, az anyanyelv a nevelés és a statistika kérdése, a nemzetiségi hovatartozásra pedig a közös mult által megszentelt hagyományokon kivül egyes-egyedül a politikai meggyőződés és a hazafiui érzelem lehet döntő és irányadó. Szóról-szóra aláirjuk tehát azokat a fenkölt szavakat, a melyekkel főtiszt. Deskó János, a mozgalmunktól távol álló ősz beregi főesperes, egyházmegyéink régi traditiót ecsetelve, az ungvári «Kelet» czimü hirlap mult évi november 1-éről szóló számában kifejezést adott a velünk szemben ok nélkül aggódó papság érzelmeinek.
«A magyar nemzet alatt - igy szól az ősz főpap - nem csak azok a magyarok értetnek, kik Ázsiából kiköltözve, Kievnél az oroszokkal frigyesülve, testvériesülve és számban növekedve, ezer év előtt Árpád alatt e szép hazát elfoglalták, hanem értetnek a magyar honnak mindazon lakosai, kik a magyar alkotmány védpaizsa alatt magyar törvényekben keresik és találják az élet-, vagyon- és személybiztonságot.
Hogy·is lehetne az, hogy a kinek magyar törvény ad földet, hogy abból kenyerét egye; kinek magyar törvény védi életét, hogy mindezek magyarok nem volnának? Igaz, hogy politikai szempontból a magyar nemzet alatt csak az ország négy rendei értettek; de miután 1848-ban a nem nemesek is az alkotmány sánczaiba egyenlő joggal bevétettek és beillesztettek a magyar szent koronába: mondhatni-e, hogy a magyar hazában született és itt lakó pórnak nincs hazája és nem tartozik a magyar nemzethez?
Magyarok vagyunk tehát koronás jó királyunktól kezdve a legszegényebb alattvalóig mindannyian; ez oly igazság, mint az, hogy a tűz éget és a ki ezt tagadná, tüzes vassal kell hozzá nyulni.
A Kárpátok bérczeit, völgyeit lakó több százezernyi orosz ajku, de szivben, lélekben hazafias érzelmű nép egyházi és világi vezetői, a tettek helyes irányát minden időben ebben a hazafias szellemben jelölték ki. Éppen a megpróbáltatások legnehezebb korszakaiban magyar hazája iránti tántorithatatlan hüségének tettekben való nyilvánitása által soha egy népfaj által sem engedte magát megelőzni. E népfaj a magyar állami eszmének és a haza törvényeinek hódolva, mint dönthetetlen szikla ellenállt és áll nemzetiségek decomponáló befolyásának. Valóban megérdemli tehát e nép, hogy ugy az egyházi, valamint a világi hatalom kezei által felkaroltassék és ugy szellemi, mint anyagi helyzetének jobbra fordulása eszközöltessék.»
Vessétek össze, kedves Hittestvérek, ezeket a fenkölt szavakat a mi programmunkkal és annak fentebbi kifejtéseivel s látni fogjátok, hogy tőlünk mi sem áll távolabb, mint egyházmegyéink hagyományainak megbolygatása, sőt, hogy e hagyományok megőrzése éppen az által tétetnék koczkára, ha vagy az ó-szláv liturgia visszavitetnék a magyar vidékekre, vagy pedig az egyes liturgihus területek egymástól elkülönittetnének.
Ám gondolja át mindenki józanul: mi lenne ennek a következménye? Az első esetben egyházmegyéink a román egyházmegyék mintájára átalakulnának, rutén egyházmegyékké válnának; megszünnék ugyan papjaink közt a nemzetiségi megkülömböztetés, de mindnyájan rutén, orosz vagy muszka papok lennének. A másik esetben ugyanez a helyzet követheznék be azokra a papokra nézve, a kik az ó-szláv liturgia területkörében müködnek. Mindhét esetben halomra dőlnének egyházmegyéink ősi traditiói.
Ne vesse senki szemére hajdu-doroghi testvéreinknek sem, hogy ők még mindég ragaszkodnak a hajdu-doroghi püspökség eszméjéhez. Ők csatlakoztak programmunkhoz s velünk együtt az egyházmegyék mai beosztásának bolygatása nélkül kivánják megvalósitani a magyar liturgiát; viszont azonban, ha egyszer a magyar liturgia engedélyezve lesz, mi is pártoljuk, hogy a munkácsi egyházmegye mai nagy terjedelme miatt esetleg kihasitandó külön gör. kath. püspökség a magyar vidékek központján állittassék fel. Nem látjuk kizártnak, hogy e püspökség joghatósági körébe - eddigi ó-szláv liturgiájuk biztositása mellett - egyes nem magyar ajku hitközségek is bevonassanak, viszont azonban mi is hasonló biztositást óhajtunk a többi egyházmegyékben megmaradó magyar ajku hithözségek számára is. Ezen az uton idővel elérhetőnek tartjuk még azt is, hogy egyik vagy másik egyházmegyénk, az esztergomi egyházfejedelem herczegprimási jogainak érintése nélkül, érseki rangra emeltessék.
Nem, kedves hittestvérek ! Az az aggály tehát nem füződhetik a mi mozgalmunkhoz, hogy nemzetiségi megkülömböztetéseket teremtene az egyik vagy másik liturgikus nyelven szolgáló papjaink közt. Már eddig is főleg a mi liturgikus mozgalmunk volt az, mely kitüntette egyházmegyéink vegyesnyelvüségét s ezáltal a népies «orosz vallás» elnevezésnek helytelen voltát a köztudatba áthozta.
Ha liturgikus gyakorlatunk. eddigi fejlődése, - a melynek során előfordulhatott, hogy egyes papok ott is bevitték a magyar nyelvet a templomba, a hol erre égető szükség nem volt, mások viszont ott sem vitték be, ahol ezt a nép lelki szüksége követelte, - nem adott alkalmat ily nemzetiségi megkülömböztetésekre : még kevésbé lehet ettől tartani a magyar liturgia engedélyezése esetén, mert - mint már kifejtettük - az egyik vagy másik liturgikus nyelv érvényét a nép anyanyelve alapján és annak kivánságára egyes-egyedül a legfőbb egyházi hatóság lesz hivatva megállapitani, annak rendelkezéséből folyólag tehát az egyes lelkészkedő papoknak sem nemzetiségükre, sem fegyelmezettségükre nézve semminemü következtetés nem lesz vonható.
Egyházmegyéink régi hagyományai felett birálatot mondani nem a mi feladatunk. Ha vannak - a mint a multban voltak - egyesek, a kik ezeket a hagyományokat megváltoztatni óhajtják: ezzel a törekvéssel szemben - sem ellene, sem mellette - állást foglalni nem a mi feladatunk, mert ugy egyházunknak, mint hazánknak tartozunk azzal, hogy mozgalmunk a régi hagyományok megváltoztatására sem okot, de még ürügyet sem szolgáltasson. Viszont azonban, ha még most is volnának egyesek, akik e becses hagyományokat megváltoztatni óhajtják: gondolják meg, hogy ez a törekvés egyházmegyéink és különösen a munkácsi anya-egyházmegye integritása ellen irányulna.
És most, kedves hittestvérek, átadjuk nektek a római zarándoklatunk örök emlékér-e, lehetőleg diszes alakban kiadott jelen könyvünket. Fogadjátok meg abban adott jó tanácsainkat és tekintsetek mindenkor fiui bizalommal az igazság kútfeje: Róma felé.

 

Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Budapesten, 1901. junius havában.
Az országos bizottság elnöksége.