Terdik Szilveszter: Távol az Araráttól. Örmény kultúra a Kárpát-medencében. Katalógusbemutató

Távol az Araráttól

Örmény kultúra a Kárpát-medencében

A Budapesti Történeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása

2013. április 5 – 2013. szeptember 15.

A kiállítást rendezte és a katalógust szerkesztette: Kovács Bálint, Pál Emese

 

A kiállítás katalógusát 2013. szeptember 16-án a Történeti Múzeumban Őze Sándor és Terdik Szilveszter mutatta be. Utóbbi szövege itt olvasható:

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Noha nem vagyok a hazai örmény történelem és művészet kutatója, mégis örömmel tettem eleget ennek a fölkérésnek, amit ezúton is köszönök.

Magyarországon úgy tűnik, hálás dolog örmény témákkal foglalkozni. Előbb vagy utóbb, kis túlzással élve, mindenkiről kiderül, hogy valamilyen örmény kötődése is van. A kiállítást megelőző konferencián hallottuk, hogy a magukat örménynek, vagy örménynek is vallók száma a legutóbbi népszámláláson növekedett. Néhány éve tudatosult családomban, hogy apai ágon mi is a Magyarországra került örmények kései leszármazottai vagyunk. Örültem, amikor ez kiderült, így azt is megértettem, miért is vonz már oly régóta az örmény templomok építészete, amelyet Tompos Erzsébet klasszikus építészettörténetéből ismerhettem meg. A fekete-fehér képek alapján jól ismert emlékek némelyikét egyszer aztán élőben, Örményországban is volt módom megszemlélni. Ekkor végleg elköteleződtem az örmény kultúra mellett, ha nem is tudományosan, de érzelmileg biztosan. Beigazolódott a mondás: Vér vízzé nem válik, – még a sokszori hígítás ellenére sem.

Jelen kiállítás az erdélyi és a magyarországi örmények történetét, kulturális-művészeti örökségét, illetve társadalomtörténetét mutatja be, a kényszerű együttélésre adott reakciókat, annak eredményeit feszegeti. A katalógus első részében tanulmányokat, a második részében pedig a kiállított tárgyak pontos ismertetését találjuk.

A tanulmányok többsége történeti, illetve művelődés- és társadalomtörténeti tematikát dolgoz föl, a művészettörténetet szorosabb értelemben csak két dolgozat képviseli. Végigolvastam a szövegeket, a kiállítást többször megnéztem, benyomásaimat, esetleges kérdéseimet most összegzem.

Az erdélyi örmények társadalomtörténete, korai története tárul föl Pál Judit tanulmányában. A szerző, aki a Kolozsvári Magyar Intézet igazgatója, már régóta foglalkozik az erdélyi örményekkel is. Tanulmányában kitűnően foglalja össze a kérdéshez kapcsolódó problémákat, stílusa a nem szakmai közönség számára is közérthető, olvasmányos, érződik, hogy a szerző mindent tud erről a kérdésről, ezért a kötet terjedelmi korlátaihoz igazodva megfelelő arányban, egyenletes minőségben adagolja mondandóját.

Nagy Kornél az erdélyi örmény egyház első meghatározó személyiségéről, Oxendio Virzirescóról írt tanulmányt. A szerző Schütz Ödön utolsó nagy tanítványa, nemcsak nevének, hanem tudományos munkásságának köszönhetően is, a hazai armenológia kiemelkedő, fiatal képviselője. Doktori dolgozatában már földolgozta az erdélyi örmény egyházi unió történetét, levéltári kutatásainak köszönhetően számos történeti legendát, régi beidegződést tudott új megvilágításba helyezni, ahogyan ez a kötetben olvasható tanulmányából is látszik. Persze a mítoszok lerombolása nem mindig kellemes. Kornél tanulmányát olvasva kitűnik, hogy a szóban forgó egyházi személy nem volt könnyű eset, aki persze nagyon következetesen ragaszkodott elveihez, elképzelései megvalósításához az erőszaktól sem riadt vissza, ami abban a korban teljesen normálisnak is számított. Megdöbbentett, hogy mennyire hasonló vonások jellemezték a néhány év múlva az 1720-as években kinevezett első fogarasi román görögkatolikus püspököt, Pataky Jánost és utódait is. Pataky, Virzirescóhoz hasonlóan, román léte ellenére latin rítusú volt, a kolozsvári jezsuitáknál nevelkedett, csak később vette fel a bizánci rítust. Persze így sebezhetővé is vált, hiszen a liturgiában elkövetett hibáit hívei rögtön észrevették, és ha tehették, arra hivatkozva, hogy püspökük megváltoztatja az ősi szertartásokat, visszatértek az ortodoxiába. Érdekes, hogy míg az erdélyi örmények az uniónak köszönhetően szinte maximálisan latinizálódtak a század végére, addig a román görögkatolikusok maximálisan igyekeztek a rítus tisztaságát megőrizni, ami egészen a 19. század végéig alapvetően sikerült is nekik. A két unitus közösség eltérő reakciójának oka különböző társadalmi, és egyházpolitikai helyzetükkel magyarázható: míg a románok viszonylag hamar megkapták az önálló egyházmegyét, addig az örményeknek sajnos ez nem sikerült.

A következő tanulmányok az örmény írásbeliséggel foglalkoznak. Armenuhi Drost-Abgarjan az örmény írás történetének kezdeteit villantja föl, míg Meliné Pehlivanian az örmény könyvnyomtatás korai fejlődését mutatja be. Bámulatos az az erőfeszítés, hogy egy alapvetően már diaszpóra létre kényszerült nép hogyan fedezi föl a kor technikai vívmányaiban rejlő lehetőséget, és hogyan alapozza meg ezzel azt az irodalmi keretet, amely a nyelv és kultúra továbbélésének záloga lesz a következő évszázadokban. Perger Péter külön tanulmányban foglalja össze az erdélyi Misztótfalusi Kiss Miklós szerepét az örmény tipográfia megteremtésében. A kiállítás egyik terme az örmény könyvnyomatás korai darabjait, illetve az erdélyi örmény írásbeliség kiemelkedően szép emlékeit mutatja be. Itt azért megjelennek még az örmény miniatúrák is, igaz nem túl nagy számban, de legalább nyújtanak némi ízelítőt arról a hihetetlenül pompás és finom miniatúrafestészetről, amely a 11. századtól kezdve úgy teremtett sajátos formavilágot, hogy a bizánci, a perzsa és más keleti népek művészétének legjavát is magába olvasztotta.

Ehhez az egységhez tartozik még Kovács Bálint tanulmánya is, amelyben az erdélyi örmény könyvkultúra sajátosságait mutatja be. A szerző a lipcsei Közép-Kelet-Európa Intézet munkatársa, évek óta foglalkozik az erdélyi örménységgel. Közreműködésével készült két alapvető jelentőségű kötet, amelyek nélkül az erdélyi örmény művelődéstörténet is nehezen írható meg: az erzsébetvárosi könyvtár, és a szamosújvári gyűjtőlevéltár repertóriuma. A korábbi örmény tematikájú konferenciák társszervezője, s nem utolsó sorban a jelen kiállítás egyik kurátora is.

A következő két tanulmány tekinthető szorosabb értelemben is művészettörténettel foglalkozónak. Tamáska Máté Szamosújvár építészeti fejlődését vázolja föl. Valóban lenyűgöző erdélyi viszonylatban ez a tervezett városszerkezet, amely még ma is sokat őriz egykori visszfényéből. A házak közül sok olyan áll még ma is, amely külön figyelmet érdemel. Itt jegyzem meg, hogy az erdélyi örmény szakrális építészet kutatásába a budapesti Műszaki Egyetem hallgatói is bekapcsolódtak néhány éve Veöres András vezetésével. Megtörtént a templomok fölmérése, ezek alapján az egyik résztvevő, Nagy Gergely Domonkos az erzsébetvárosi nagy templomról külön tanulmányt is írt a B. Nagy Margit-emlékkötetben.

Pál Emese, a kolozsvári egyetemen mostanában védi a témából írt doktori dolgozatát. Munkájával az erdélyi örmények művészetének kutatása új fázisába lépett, méltó módon folytatja a nagy elődök művét, eredményeire a kutatásokat komolyan megkezdő B. Nagy Margit is büszke lehetne. Tanulmányának első felében ő is fölteszi azt a kérdést, ami sokakban megfogalmazódik, akik az erdélyi örmény templomokban járnak: mitől is örmény ez, hiszen szinte semmiben nem különböznek egy átlagos római katolikus templomtól? Csak a feliratok, egy-két örmény ikonográfiájú kép tanúskodik a gyökerekről. Egyrészt valóban az egyházi uniónak köszönhető ez a nagyfokú latinizáció, másrészt látni kell, hogy a többségi társadalom normái erősen meghatározzák az adott kisebbség ideáit, elvárásait. Nekik is az kezd tetszeni, ami a többségnek. Az lesz az irányadó, amit a környezet annak tart. Néhány éve jártam a moldvai Suceava egyik örmény templomában, a Zamca-erődben. Erdélyhez képest ott hűen őrizték meg a hagyományos örmény liturgikus teret, bár az épület kívülről nem különbözik a korabeli ortodox templomoktól. Interneten rákerestem a többi moldvai örmény templomra is, és megdöbbenve láttam, hogy a 19. században divatba jött egy sajátos ikonosztázion is ezekben a templomokban. Függöny helyett egy olyan képfalat építettek a diadalívbe, amelynek nem három ajtaja van, mint a bizánciaknál, hanem csak egy nyílás középen, hogy az oltárt is látni lehessen. Hát, ez is egy helyi fejlődés, a többségi kultúrához való igazodás jele.

Pál Emese tanulmánya első felében a szamosújvári nagy templom eddig alig, vagy egyáltalán nem kutatott aspektusaival foglalkozik. Nagyon izgalmas új adatokat közöl az egykori főoltár építés- és bontástörténetéről. Ez az oltár Erdélyben az egyik utolsó példája volt annak a baldachinos oltártípusnak, amely a 18. század közepén a gyulafehérvári székesegyház mintájára az egész tartományban elterjedt. Külön szórakoztató az a levélrészlet, amelyben a közösség finoman kifejti egyik hittestvérének, miért is neki kellene állnia az oltár készítésének összes költségét.

Fontos új adatokat gyűjtött össze a templom Rózsafüzéres Mária-képével kapcsolatban is. A kegyképfunkcióra emlékeztet a kiállításon szereplő néhány fogadalmi kép, amelyek apró, de nagyon fontos kultúrtörténeti pillanatfelvételeit nyújtják a barokk város hétköznapjainak is.

Az erdélyi örmények Mária-tisztelete még sok izgalmas adatot tartogat a kutatás számára. Bizonyos kegyhelyek, kegyképek kultuszát ők közvetítették Erdélybe. Kovács Zsolt a dési ferences templom Mária-képeit vizsgálva jegyezte meg, hogy a częstochowai kép kultusza valószínűleg az ő galíciai kapcsolataiknak köszönhető Erdélyben. De a mariazelli kegyszobor másolatait is gyakran ők hozták be, a szamosújvári templomaikban is volt, sőt a kiállításon is szerepel egy másolat.

Pál Emese, tanulmánya második felében az erdélyi templomok szinte egyetlen tisztán örmény tematikájú csoportjának, a Világosító Szent Gergelyt ábrázoló, nem csak örmény templomokban található képeknek ikongráfiáját és előképeit mutatja be nagyon meggyőzően.

A kiállítás harmadik termében tárul föl az egyházi emlékek jelentős csoportja. Nekem az a kis fogadalmi kép a kedvencem, amelyen Szongott Meszrop térdel patrónusa, az örmény ábécét megalkotó Meszrop Mastoc előtt. Van valami elragadó bája ennek a kis kompozíciónak, amelyen a magyaros ruhában térdelő ifjú kilétét még az örmény írás magyarázza, tehát együtt van az ősi, és az új, fölvett kultúra. Talán valamelyik helyi örmény festő munkája lehet ez a kép, Kovács Zsolt a dési ferencesek adatai között talált is utalást pl. Zachariás örmény festőre. A térdelő fiú mögött föltűnik egy feliratokkal nem ismertetett szakállas alak, kezében olvasóval. A Hétszünyű Koponyáni Monyókot idéző figura nyilván nem az örmény-magyar folklór hasonulásának jele, hanem valamelyik pusztai aszkéta ábrázolása. Szerintem Szent Onufrius remete lehet, akinek testét 60 évnyi pusztai élet után már csak hosszúra nőtt szakálla és haja védte a sivatagi időjárástól. Tiszteletének több jelét láttam Lembergben is, míg Magyarországon és Erdélyben kevésbé volt ismert, talán ez a kép is az örmények galíciai kapcsolatainak halvány lenyomata.

Az utolsó két tanulmány társadalomtörténeti. Ifj. Bertényi Iván szemléletesen mutatja be, hogy a dualizmusban az örmények számarányukhoz képest milyen magasan voltak reprezentálva a politikai életben. Meggyőzően ismerteti és tárja föl az asszimilációs modellek működését, végeredményét. Kránitz Péter Pál pedig egy kevésbé ismert aspektust, a két háború közötti újabb diaszpóra történetét dolgozza föl, amely hiánypótló. A kiállítás utolsó termei kapcsolódnak ehhez a tematikához, ahol kitűnő portrék, karikatúrák, két nagyon szép szőnyeg és az örmény sajtótermékek villantják föl a hazai örmények társadalmi helyzetét, történelmi szerepét.

A kiállítás több hazai és erdélyi gyűjtemény együttműködésével jött létre, ami a kurátorok kitartatását dicséri, hiszen a bürokratikus korlátok leküzdése – Európai Unió ide vagy oda – , ma sem egyszerű. Nagyon fontos, hogy a hazai gyűjtemények föltérképezése is megtörtént, pl. az Iparművészeti Múzeum textiljei közül több most kerül először örmény kontextusban reflektorfénybe. Az 1950-es években ez a múzeum restaurálva adta vissza Romániának az összes, a háborúban ide menekített, a szamosújvári Örmény Múzeumból származó textilt. Ebből az anyagból mégis alig jött át valami, vagy talán semmi, hiszen régi-új hazájukban már nem mindig kerültek megfelelő körülmények közé.

Szép ez a katalógus, tetszetős kézbe venni. Mérete, formája ember- és olvasóbarát. A szépen szerkesztett kötet Lengyel János munkáját dicséri.

Ez a kiállítás és katalógus nem csupán történeti, nem csupán művészettörténeti, nem csupán művelődéstörténeti. Mindegyik szempont mindegyik egységben jelen van. A rendezők egymásba szőtték, jól összecsomózták a különböző erősségű szálakat, a különböző színű fonalakat. Az összkép olyan tarka lett, mint egy örmény szőnyeg. Geometrikusan rendezett ornamensek, önmagukban is szép formák, amelyek bizonyos távolságból nézve harmonikus egésszé állnak össze.

Köszönet érte.