Az országos bizottság megalakulása

1898. évi junius hó 20-a volt az a reánk nézve nevezetes nap, a melyen országos bizottságunk megalakult és átvette egy részét annak az örökségnek, melyet hajdu-doroghi hittestvéreink több mint egy évszázadon át elévülhetlen érdemekkel, pénzben és fáradozásokban kimondhatlan áldozatokkal kezeltek.
 

Előzmények

 

Ismeretes tény, hogy a Szent Uniotól kezdve, egészen az ötvenes évek abszolutisztikus kormányzatáig, hazánkban külömböző ajku hittestvéreink közt sem az egyházi, sem a közjogi téren nem ismertünk fajszerinti megkülömböztetéseket, hanem csakis görög katholikusokat, a kik egy és ugyanazon egyházmegyében az ó-szláv, a román és fejlődő gyakorlatunkhoz képest már a magyar istentiszteleti nyelv használata mellett is békében és szeretetben megéltek egymással elannyira, hogy különösen a vegyes ajku községekben mindenki természetesnek találta, ha egy és ugyanazon oltáron, sőt egy és ugyanazon istentiszteleti ténykedés alatt is két, esetleg három egyházi nyelv jött alkalmazásba. Az «orosz» vagy «oláh» vallás, csak mint a régi idők maradványa, a köznép ajkán, vagy éppen mint gunynév volt ismeretes. A külömböző anyanyelvü görög katholihusok egyházi nyugalmát csakis a balázsfalva-fogarasi rornán érseki tartománynak az abszolut kormány által keresztülvitt kihasitása zavarta meg, mert ebben az intézkedésben a nemzetiségi elveknek az egyházi térre való átvitelét először látjuk megvalósitva. Távol van tőlünk az Apostoli Szentszék idevonatkozó tényét birálgatás tárgyává tenni, sőt nem ismerjük félre annak a Szent Unio tovább terjesztésére irányuló ama czélzatát sem, hogy a nemzetiségi irányzat csábitó fegyvere kivétessék a schizmatikus románok kezéből. Az Apostoli Szentszék eme ténye előtt tehát tisztelettel meghajlunk és nem is ebben keressük mi a békezavaró körülményt, hanem egyfelől abban a szétválasztó szellemben, a mely eme rendelkezésben az abszolut kormányt vezette, másfelől pedig azokban a nemzeti ellentétekben, a melyeket ez az intézkedés hazánk külömböző ajku gör. hath. lakossága között támasztott és a melyek még a mai napig sincsenek kiegyenlitve.
A gör. katholihus magyarságnak az a része, mely vegyest lakott ruthén, tót és román hittestvéreinkkel, a magyar alkotmány visszaállitása után is megmaradt a régi hagyományos állásponton s magyarnyelvű istentiszteleti gyakorlatát az egyházmegyék beosztásának megbolygatása nélkül igyekezett megvalósitani. Ellenben a tiszta magyar vidékeken lakó másik rész, méltán nyugtalanltodva a román egyházi provinczia kihasitása miatt, annak példájára szintén a nemzeti egyház álláspontjára helyezkedett s az 1868-ik évi hajdu-doroghi kongressuson egy külön magyar püspökség kihasitása mellett foglalt állást. Tette ezt azért is, mert magyar nyelvü liturgikus gyakorlatának végleges szentesitését ezen az uton sikeresebben vélte elérhetni.
A kongressusból kiküldött országos végrehajtó bizottságnak egyelőre is sikerült egy külön vikariatus felállitását kieszközölni, ugy azonban, hogy a földrajzi viszonyokban rejlő nehézségek miatt ebbe a vikariatusba, még a kongressusban képviselt hitközségeknek is csak egy része volt beosztható.
Hajdu-doroghi hittestvéreink sem időt, sem fáradságot nem sajnálva, azóta is mindent elkövettek, hogy érvényt szerezzenek a kongressus határozatainak és az ettől kapott utasitásokból folyt, hogy most már nemcsak az egyházi, hanem a világi kormánynál is közben kellett járniok.
Igy 1896. év tavaszán, a honalapitás ezredik évének ünnepségei során Farkas Pál nagybirtokos, mint az országos végrehajtó bizottság elnökének vezetése alatt egy 100 tagból álló küldöttséget menesztettek egyfelől megyés püspökükhöz és az ország herczegprimásához, másfelől a kormányelnökhöz, a vallásügyi miniszterhez és a képviselőház elnökéhez, ujból is kérve és szorgalmazva ugy liturgikus gyakorlatuk szentesitésének, mint a külön püspökség felállitásának kieszközlését. A küldöttség kérelmeit Farkas Győző városi főjegyző, Révész Mihály takarékpénztári könyvelő és Nagy Miklós köz- és váltóügyvéd tolmácsolták, átnyujtva egyuttal a részletesen megokolt előterjesztést is, melyhez a már meglevő szerkönyvek mellékelve voltak.
Ugyanakkor Ujlteki Andor hajdu-doroghi lelkész a küldöttség részére a budapesti egyetemi templomban ünnepélyes magyar nyelvű szentmisét mondott, melyen a fővárosban lakó hittestvérek és más ájtatos hallgatók is tömegesen vettek részt.
Hajdu-doroghi hittestvéreinknek eme kitartó fáradozását azonban nemcsak a kivánt eredmény nem koronázta, hanem az 1896. év őszén egyszerre váratlanul mindnyájan arra a fájdalmas tudatra ébredtünk fel, hogy hosszu időn át mindenkori püspölceink tudtával és jóakaratu támogatása mellett, a görög szertartás ezredéves fegyelme szerint fejlődött liturgikus gyakorlatunk ellentétbe jutott az egyházi fegyelemmel. Sőt hogy az Apostoli Szentszék egyenesen megtiltotta magyar nyelvű szerkönyveink használatát.
Tudtuk és ez alkalommal igaz hálaérzettel konstatáljuk, hogy helyesszivü püspökeink mindent elkövettek az Apostoli Szentszék felvilágositására; de eredmény nélkül. Az eperjesi egyházmegye püspöki hivatala ennekfolytán nem késett az illető lelkészeknek tudomás és szoros alkalmazkodás végett kiadni az Apostoli Szék rendeletét, s még ez a körülmény az egyházmegye magyar ajku hivei közt nem okozott nagyobb nyugtalanságot, mert mindenki tudta, hogy e rendelet végrehajtása lehetetlen.
 
A munkácsi egyházmegyében azonban, hol a gör. kath. magyarság zöme lakik, nagyobb foku nyugtalanságtól lehetett tartani s azért Firczák Gyula munkácsi püspök ur - a szerkönyvek bevonására vonatkozó rendelet kiadását függőben tartva - a várható bonyodalmak kikerülése érdekében ujabb utasitást kért Rómától.
Mindenki aggodalommal várta az Apostoli Szék ujabb döntését és általános volt a fájdalmas megilletődés, a midőn hire terjedt, hogy az Apostoli Szentszék is belátta ugyan a régi liturgikus gyakorlat egyszerre, egy tollvonással való megszüntetésének lehetetlenségét, hanem utasitásul adta, hogy a megszüntetés lassan, feltünés nélkül és fokozatosan, de következetesen és szükségképpen végrehajtandó.
Most már mély szomorusággal láttuk, hogy az egyházi fegyelem megkötötte kegyesszivü püspökeink és mindazon buzgó lelkipásztoraink kezét, a kik ősi görög szertartásunk ezredéves gyakorlatát követve, megtörték a nép számára azt a kenyeret, a melyet az kérve-kért lelki szükségletének kielégitésére.
Szomoruságunk a tetőfokra hágott akkor, a midőn láttuk, hogy egyes hitközségeinkben a hivők által nem értett ó-szláv nyelvű liturgia visszahozatala tényleg kezdetét vette.
 

 

Intelligencziánk sorakozása

 

A munkácsi és eperjesi egyházmegyék világi intelligencziájának zöme eddig távol állott a mozgalomtól, mert lassan fejlődő liturgikus gyakorlatunkban, - miután az még mindeddig nélkülözte a végleges szentesités teljes zománczát - nem találhatott teljes lelki kielégitést. Ezáltal intelligencziánk nehéz helyzetbe jutott s részint a szertartás változtatása, részint pedig a protestáns hitre való áttérés nem csak megtizedelte, hanem teljesen megritkitotta sorainkat. Most azonban, látva azt,. hogy még ez a szerény, de legalább a köznép lelki szükségét többé-kevésbé kielégitő liturgikus gyakorlat is kérdésessé vált: szertartásánál megmaradt csekély számu intelligencziánk tudatára jött kötelességének. Jogosan azt kérdezhettük ugyanis magunktól, hogy a megindult visszafejlesztési folyamatban nem a mi eddigi hitközönyösségünk méltó büntetését kell-e keresnünk? Hiszen nekünk módunkban lett volna, a néppel egyesülve, hithűséggel és buzgósággal küzdeni szent ügyünkért s ezen az uton haladva, Isten segitségével talán már rég a czélnál volnánk, vagy legalább el tudtuk volna kerülni azokat a szirteket, a melyeken atyáink eddigi mozgalma csaknem hajótörést szenvedett.
Teljes tudatára jutván ilyként kötelességünknek és a minket terhelő nagy felelősségnek: számot vetettünk a helyzettel. Tudtuk és tudjuk ugyanis egyfelől, hogy kegyes szivü püspökeink részéről és egyáltalában a munkácsi és eperjesi egyházmegyék irányadó köreiben több mint 100 év óta soha egyetlen egy komoly, számbavehető szó sem esett a magyar liturgia jogosultsága ellen és ennélfogva semmi legkisebb kétségünk sem volt és nem is lehetett a tekintetben, hogy a kérvényezés utjára lépve, nem csak feltétlenül megmaradunk az egyházi fegyelem korlátai között, de közvetlen egyházi előljáróságainknak még szivesen fogadott segédeszközt is nyujtunk annak a döntő körülménynek a kideritésére, hogy a magyar liturgia csakugyan elutasithatlan lelki szükséget képez.
Jól tudtuk és tudjuk másfelől, hogy az Anyaszentegyház sohasem nyomja el a valódi lelki szükséget, ha az kellően ki van deritve. De tudtuk és tudjuk azt is hogy rendkivüli körülmények között az egyház nem zárja ki az egyszerű hivők sorakozását sem és az egyházi történelem nem kis szárnban ismer oly eseteket, a melyekben az Apostoli Szentszék világi férfiak kezdeményezésére hozott fontos határozatokat.
Ezekből bátorságot meritve, érintkezésbe léptünk tehát egymással, hogy megalakitsuk az országos bizottságot. Előbb azonban a gör. kath. magyarság már emlitett két csoportját egy közös alapon kellett egyesitenünk s e végből a magyar liturgia törvényesitésének ügyét el kellett választanunk a hajdu-doroghi kongressusból kiküldött országos végrehajtó bizottság által sürgetett külön püspökség ügyétől.
Mindnyájan abban a meggyőződésben voltunk és vagyunk, hogy ha idővel a munkácsi egyházmegye nagy terjedelme miatt egy uj egyházmegye kihasitása szükségesnek fog bizonyulni: ennek az uj egyházmegyének első sorban a gör. kath. magyar vidékeket kellend felkarolnia. Az azonban, hogy ebbe az uj egyházmegyébe valamennyi magyar ajku hitközség besoroztassék, vagy hogy abból külömben területileg összefüggő más ajku hitközségek kihagyassanak: a geographiai helyzet miatt teljes lehetetlenség.
Belátta ezt a hajdu-doroghi országos végrehajtó-bizottság is s azért a hajdu-doroghi székhelylyel tervezett külön püspökség szorgalmazását magának fentartva, készséggel adta beleegyezését ahhoz, hogy a gör. kath. magyarság mindkét csoportjának egyesitése érdekében a magyar liturgia szentesitésének ügye, a külön püspökség ügyétől elválasztassék. Megalakulásunk előtt azonban még teljes bizonyosságot kellett szereznünk arra nézve is, hogy oly uton fogunk haladni, a mely sem a latin szertartásu, sem a saját szertartásbeli, de más ajku hittestvéreink érzékenységét nem érinti.
 

 

Bilinguizmus

 

A mi a latin szertartáshoz való viszonyunkat illeti, több oldalról azt hallottuk, hogy talán inkább számithatnánk a latin szertartásu egyházi férfiak támogatására akkor, ha a latin szertartás analogiájára az istenitiszteletben a nép nyelvének csak részben való érvényesülését kérelmeznénk. Kötelességünknek tartottuk tehát ezt a kérdést még megalakulásunk előtt alaposan és behatóan megfontolni. Arra az eredrnényre jutottunk azonban, hogy habár a keleti szertartásban engedélyezett liturgikus nyelveknek vegyesajku vidékeken vegyesen való allcalmazása nem tartozik is a ritkaságok közé, mégis a nyugati szertartásban szentesitett bilinguizmusnak a keleti szertartásba való átvitele oly egyházi ujitást képezne, a melynek kezdeményezésére mi nem érezhetjük magunkat sem hivatva, sem jogositva.
Ily ujitás kérelmével annak a félremagyarázásnak tehetnénk ki ügyünket, hogy gyakorlatunk még nem eléggé érett a görög szertartás fegyelmének megfelelő teljes engedélyezésre, sőt esetleg magát az alapkérelmet is koczkáztatnánk akkor, ha nem számolnánk az Apostoli Szentszéknek minden elvi ujitástól való idegenkedésével. Megfontoltuk továbbá, hogy ha az ujitás czélja abban kerestetnék, hogy a meglévő egyházmegyék nyelvi egysége legalább a kánoni részben biztosittassék: ez a czél a «quod uni justum, alteri aequum» elve szerint csak ugy volna igazságosan keresztülvihető, ha a már emlitett s a magyar vidékek zömét magában foglaló uj püspökség egyidejü felállitásával az a szabály jutna érvényre, hogy a liturgikus nyelv minden egyházmegyében az illető hitközség anyanyelve szerint alakuljon ugyan, ugy azonban, hogy a kánoni részben mindegyik egyházmegyében az egyházmegyei többség liturgikus nyelve alkalmaztassék.
Ha végre az ujitásnak az volna a czélja, hogy mozgalmunk elharapódzásának a latin szertartás hivei közt ezáltal is eleje vétessék: ugy a czél érdekében készséggel viselnénk ugyan áldozatokat, de a viszonyok teljes ismeretében ezt az aggályt nem tekinthetjük másnak, mint teljesen fölöslegesnek. A mi, a Krisztus utáni 4-ik századból eredő szertartásunknak nagy egyszerüsége és hosszadalmassága, bőjtjeink szigorusága stb. teljesen kizárja azt az áramlatot, hogy latin szertartásu hivek a mi szertartásunkra akarjanak áttérni. Attól pedig még kevésbé lehet komolyan tartani, hogy magának a latin szertartásnak keretében foglaljon tért az a nemzetieskedő irány, melyet az alábbiak szerint saját mozgalmunkból is teljesen kiküszöböltünk. Hiszen a latin szertartás a lelki szükség kielégitésére nem csak teljesen elegendő tért enged a nép nyelvének, hanem éppen e lelki szükség kielégitését az egyes nyelvterületeken kivül, a közlekedési eszközök mai leifejlettsége mellett a világ minden részeibe elszéledő intelligens hivők számára is biztositja az ő nagyszerü egyetemlegességével és bizonyára csak sajnálni lehet, hogy ez az egyetemlegesség a mi görög szertartásunkban is nem jutott érvényre. Az Apostoli Szék mély bölcsesége örök időkre Isten által sugalt oly előrelátással rendezte be a latin szertartást, hogy a mi parányi gör. kath. magyar népünk törekvései annak szilárd alkotását távolról sem érinthetik.
Ezek szerint azt határoztuk ugyan és programmunk I. szakaszát ugy állapitottuk meg, hogy liturgikus gyakorlatunk szentesitését általánosságban, tehát az egynyelvüség alapján fogjuk kérni, de határozatunk indokai olyanok, a melyek méltatására teljes bizalommal vélünk számithatni a latin szertartásu főpapság és más egyházi férfiak részéről is.
 

 

Nemzetieskiedő irány

 

Megemlékeztünk az imént egy bizonyos «nemzetieskedő irányról», mely alatt a világi czélzatoknak, a politikának és különösen a nemzetiségi politikának egyházi ügyekbe való belekeverését értjük. Főfontosságunak találtuk, hogy ezt az irányt, melynek az egyházban semmi jogosultsága nincsen, mozgalmunktól feltétlenül távol tartsuk. Ez az irány - mint már érintettük - csakis a román egyházi provinczia kihasitása következtében férkőzött mozgalmunkhoz, mert külömben a munkácsi és eperjesi egyházmegyékben, hol a gör. kath. magyarság zöme lakik, ennek az iránynak semmi gyökere nincsen és nem is volt soha. A Szent Unio következtében papjaink bejutottak a nemesi rendbe s azok fiai, kikből világi intelligencziánk is kikerült, szabadosokká lettek. Természetes következménye volt ennek az, hogy ez idő óta ugy papságunk, mint világi értelmiségünk, tekintet nélkül a faji leszármazásra, magyarnak vallotta magát s az idők folytában részint az apostoli királyoktól, részint az erdélyi fejedelmektől nyert nagyszámu megnemesitések következtében is ezer és ezer lánczszemmel füződött bele a magyar nemzeti társadalomba.
A nemzeti motivumokat e két egyházmegyében, egészen az abszolut kormány emlitett intézkedéseig, soha senki sem vitte át a vallás terére s köztudomásu, hogy a magyar liturgikus mozgalom, mint tisztán a lelki szükség követelménye, oly időben indult meg, a mikor még hazánkban hire sem volt a nemzetiségi kérdésnek. A midőn tehát egyfelől láttuk, hogy az egyházi békét csakis egy külön nemzetiségi jellegü egyházi provinczia kihasitása zavarta meg, másfelől pedig több mint száz éves tapasztalat megmutatta, hogy ugy a görög, mint a latin szertartásu egyházmegyékben vegyes nyelvü vidékeken a külömböző egyházi nyelvel; sokszor egy és ugyanazon templomban is békében hangzanak fel az egek urához: szükségképpen arra a követlteztetésre hellett jutnunk, hogy liturgikus gyakorlatunk végleges szabályozása érdekében az egyházmegyék kereteit bolygatni nem okvetlenül szükséges, sőt talán nem is tanácsos, mert a külömböző ajku hittestvéreknek ily elhatárolása, egymástól való elszakitása, ugy az egyházi, mint a nemzeti békére nézve ugyanazokat a hátrányos következményeket vonhatná maga után, mint a melyeket a román egyházi provinczia kihasitása körül tapasztaltunk.
Ily megoldás mellett egyfelől bajos volna a nemzetieskedő irányt távoltartani az egyháztól, másfelől pedig alig lehetne elkerülni, hogy oly kisebbségek ne keletkezzenek, a melyeknek lelki szükségük kielégitetlenül maradna.
Ellenben megfontoltuk és bizonyosra veszszük, hogy ha egyházmegyéinkben eddig nem zavarta a békét az, hogy fejlődő gyakorlatunkhoz képest 600 parochia közül 80-100-ban magyar nyelven végezték az isteni tiszteletet: ugy még kevésbbé lehet a béke megzavarásától tartani akkor, ha erre a gyakorlatra az Apostoli Szentszék is megadja áldó jóváhagyását. Megfontoltuk egyuttal, hogy ha a gör. kath. magyarság megnyugszik a mai vegyes egyházmegyei beosztásban, akkor méginkább megnyugodhatnak ebben más ajku hittestvéreink: mert a «beati possidentes» elve mellettök van, s mindenki tudja, hogy az egyház csak igen-igen nehezen határozza el magát a tényleges állapot megváltoztatására akár elvileg, akár a gyakorlati kivitelben.
Hogy pedig az egy és ugyanazon egyházmegyében lakó különböző ajku nép, egyszer s mindenkorra teljesen meg legyen nyugtatva a tekintetben, miszerint az egyes hitközségek liturgikus nyelvére nézve egyes egyedül az illető hithözség népének anyanyelve lehet a döntő és mérvadó: módot kerestünk arra nézve is, hogy a világi politika később se férkőzhessék szent ügyünkhöz. Ezt a módot pedig abban véltük feltalálhatni, hogy a csatlakozott hitközségek liturgikus nyelvének végleges megállapitása megelőző contradictorius eljárás alapján magának az Apostoli Szentszéknek tartassék fenn s ugyanez az eljárás követtessék akkor is, ha később bármikor egyes hitközségek liturgikus nyelvének megváltoztatása kérelmeztetnék.
 

 

Látszólagos ellentmondások

 

A két főkérdésre nézve az előadottakban hiven vázoltuk azt az eszmemenetet, a melyben még megalakulásunk előtt megállapodtunk és ennek az álláspontunknak programmunk első és ötödik czikkében kifejezést adtunk. Ezzel az álláspontunkkal, különösen pedig a nemzetieskedő iránynak mozgalmunkból való teljes kirekesztésével nem jöttünk ellenkezésbe azáltal, hogy magunkat «görög katholikus magyaroknak» neveztük, sem pedig azáltal, hogy országos bizottságunkba a munkácsi és eperjesi egyházmegyéknek úgyszólván összes világi intelligencziája - a fajbeli leszármazásra való tekintet nélkül - belépett.
A «gör. kath. magyar» elnevezést - a némelyek, által helyesebbnek vélt «magyar ajku görög katholikus» helyett - csak azért választottuk, mert tudomásunk van ugyan róla, hogy egy előfordult esetben - a graecomelchitáknál - az ősök nyelvének elfelejtését is elegendő jogczimnek vette az Apostoli Szentszék egy uj egyházi nyelv kanonizálására, de tudomásunkra jutott azon ellenünk sorompóba hozott érvelés is, hogy mi állitólag csak elmagyarosodott ruthének, illetve románok lévén, nem igényelhetjük, hogy az állandóságra szánt egyházi intézmények, a mi, talán nem is állandó nyelvcseréink szerint módosuljanak. Ezzel az igazságtalan állitással és érveléssel szemben nem térhettünk tehát ki az elől, hogy már megnevezésünkben is kifejezést adjunk annak, miszerint a görög katholikus magyarság zöme nem assimilatio utján jutott be a magyar fajba, hanem kezdettől fogva magyar volt. Egyébiránt ez az elnevezés csak átmenetes jellegű, mert hiszen a nemzetieskedő irány kiküszöbölésével éppen mi adtuk azt az irányt liturgikus mozgalmunknak, hogy ha a magyan liturgia egyszer engedélyezve lesz: szertartásunk hivei nyelvi és fajkülömbség. nélkül ne neveztethessenek máskép, mint görög katholikusoknak, ugy a mint ez a Szent Unio óta az egyházi és világi téren mindig gyakorlatban volt.
A mi pedig országos bizottságunknak einlitett összeállitását illeti, az nem csak hogy nincs ellentétben a nemzetieskedő irány kiküszöbölésével, hanem nézetünk szerint kiválóan alkalmas arra, hogy még csak az a gyanu se merülhessen fel, mintha mozgalmunk más ajku hittestvéreinknek törvényes liturgikus gyakorlata ellen irányulna. Mert igaz ugyan, hogy a belépettek belépésük által magukat görög katholikus magyaroknak declarálták, de ebben nem kereshet senki semmiféle ujitást, mert - mint már emlitettük - a szent Unio következtében egyházi és azoktól leszármazott világi intelligencziánk a magyar nemesi rendbe befogadtatván, magát mindenkor és minden időben magyarnak vallotta. Továbbá: igaz ugyan, hogy intelligencziánk egy része érti a szláv nyelvet és igy eme részre nézve a magyar liturgia nem képez pótolhatatlan lelki szükséget, de ősi görög szertartásunk szerint az egyházi nyelv tekintetében nem a magasabb képzettségű egyének, hanem egyedül a köznép tudása az irányadó. És éppen a már törvényesitett liturgikus nyelveket ismerő intelligens résznek országos bizottságunkba történt belépése képezi egyik legfőbb biztositékát annak, hogy a nem magyar ajku köznép az ő törvényes liturgikus gyakorlatában semminemü csorbitásnak kitéve ne legyen. Mert intelligencziánknak e; része jobbára az emlitett nem magyar ajku nép véréből származik, ahhoz nemcsak hittestvéri, hanem vérségi kötelékek is füzik, attól nem pártolt el azáltal, hogy nemzetiségére nézve magát magyarnak vallja, hiszen ez a nép ősi tradicziói szerint sohasem aspirált arra, hogy Magyarországban külön nemzetiséget képezzen, hanem anyanyelvéhez való kitartó hűsége mellett is szivben-lélekben mindig magyarnak érezte magát és igy minden joga és oka van arra, hogy az emlitett ősi tradicziók szellemében országos bizottságunknak legalább is ezen az ő véréből származott tagjait egyuttal az ő nyelvének, lelki szükségének és ősi liturgiájának is meg-annyi lelkes őrei gyanánt tekinthesse.
 

 

Egyházi út

 

Főfontosággal birt még egy harmadik elvi kérdés is, melyet megalakulásunk előtt tisztába kellett hoznunk. Némelyek abban a véleményben voltak, hogy ügyünket Apostoli királyunk, mint legfőbb kegyurunk és az alkotmányos kormány védszárnyai alá kellene helyeznünk, ezuton Róma határozatának megváltoztatását, illetve a magyar liturgia törvényesitését Rómában diplomatiai uton kellene szorgalmaznunk; sőt voltak olyanok is, a kik még az önsegélyezés utját is megegyeztethetőnek állitották a katholikus felfogással, mondván, hogy a görög szertartás fegyelme nem csak megengedi, de egyenesen követeli az isteni tiszteletnek a nép által érthető nyelven végzését, a magyar liturgía tehát tisztán a görög katholikus egyház belügye, a melybe beleavatkozni Róma nem volna illetékes.
Az utóbbi kérdést nyomban eldöntöttük azzal a felelettel, hogy: menjünk Rómába. Nehezebb volt a másik kérdés.
Kétségtelen, hogy az államot nem csak a román egyházi provinczia kihasitása által megzavart egyházi béke helyreállitása, hanem - különösen a napjainkban már a köznép nyugalmát is megzavaró felforgató eszmékkel szemben - a nép lelki szükségének kielégitése is közelről érdekli. Tudomásunkra jutott azonban, hogy külömböző időkben maga alkotmányos kormányunk is más-más álláspontra helyezkedett ügyünkben. Egyfelől ugyanis érdekünkben már tétettek időről-időre lépések Rómában, de eredmény nélkül; másfelől pedig egyes irányadó kormányférfiaink nem kerestek abban egyebet, mint a nemzeti sovinizmusnak oly megnyilatkozását, a melyet, mint ilyet csakis látszólag rokonszenves taktikával igyekeztek elintézni.
Beláttuk ezekből, hogy mindaddig, mig különösen a nemzetieskedő irány odiumát le nem rázzuk magunkról és mig mozgalmunknak a latin szertartásra való átharapódzása tekintetében netán még meglevő aggályokat mi magunk meg nem szüntettük: a Rómában teendő diplomatiai lépések nem birhatnak azzal a sulylyal, mely a sikert biztosithatná, sőt mindaddig, mig minden irányban való loyalitásunkat magunk be nem bizonyitottuk: Apostoli Királyunk és alkotmányos kormányának támogatására jogosan nem számithatunk.
Elhatároztuk tehát - s ennek az álláspontunknak kifejezést is adtunk programmunk IV. czikkében - hogy egyesegyedül az egyházi uton fogunk járni, a mi azonban ki nem zárja, hogy a Pápa Ő Szentségéhez intézendő és zarándoklat utján előterjesztendő emlékiratunkat egyidejüleg a kormány utján Ő Felségének, mint legfőbb kegyurunknak is kötelességszerüen bemutassuk.
Az előadottak után sorakozásunk és megalakulásunk czélja világos és félreérthetetlen. Megalakultunk azért, hogy liturgukus gyakorlatunkat visszavezessük a gör. kath. magyar nép ama benső és tiszta hitéletének utjára, a melyen e mozgalom még oly időben indult meg, a midőn hazánkban a ma uralkodó nemzetieskedő irányt még senki nem ismerte. Megalakultunk, hogy kiküszöböljük vallásos mozgalmunkból ezt a világi irányt, a mely hol jóindulatu, hol ellenséges, de mindenesetre hivatlan beavatkozásokkal népünk liturgikus mozgalmát részint istápolni, részint megbénitani törekedett, főleg pedig megalakultunk, hogy bebizonyitsuk, miszerint népünk magyar nyelvü istentiszteleti gyakorlatának fentartása és szentesitése oly valódi lelki szükséget képez, a melyet «méltó és igazságos» összhangzásba hozni az egyházi fegyelemmel.
Ime ebben a szellemben, ezen irányelvek szerint hajtottuk végre megalakulásunkat, dolgoztuk ki programmunkat és a magyar hittestvérekhez intézett csatlakozási felhivásunkat és ebben a szellemben adtuk lti mindjárt alakuló ülésünkön a lelkes jelszót: Zarándokoljunk Rómába.

 

Főpásztoraink előtt

 
E jelszavunk első visszhangja gyanánt ide iktatjuk ama táviratilag küldött áldó szavakat, a melyekkel bennünket megalakulásunknak sürgönyi uton történt bejelentésére Püspökeink utnak eresztettek.
Országos bizottságunk elnökéhez ugyanis az alakulás napján a következő táviratok érkeztek a munkácsi, illetve az eperjesi püspöktől «Méltóságodat, mint az alakuló országos bizottság elnökét, a legmelegebben üdvözlöm s megkezdett munkálkodásukhoz Istentől áldást s legjobb sikereket kivánok. Vályi püpök.» és a «Jóra irányuló nemes törekvésükre örömmel kérem Isten áldását. Firczák püspök.»·
De még nagyobb volt megnyugtatásunk és elégtételünk, midőn püspökeinknél tisztelkedtünk, mert ugy Firczák Gyula munkácsi, mint Vályi János eperjesi püspök urak, már programmunk és annak a hittestvérekhez szóló felhívásban kifejtett indoklásának ismerete alapján, nemcsak teljesen elismerték ügyünk igazságos voltát, hanem arról is megnyugtattak bennünket, hogy a nemes czél megvalósitására a legjobb utat választottuk. Sőt ennek méltánylásával még azt is megengedték, hogy az országos bizottság választmányába egyházmegyéikből egyes kiváló egyházi férfiak is beléphessenek. Különösen Firczák Gyula munkácsi püspök ez alkalommal is szivünkre kötötte, hogy tartózkodjunk a nemzetieskedő iránytól és ne vigyük oltárra a politikát.
 
Tisztelkedtünk és hasonló megnyugtatást találtunk Drohobeczky Gyula kőrösi püspök urnál is, mint a kiről tudtuk, hogy még püspökké való felszentelése előtt az irodalmi téren is sorompóba lépett szent ügyünk mellett.
Vaszary Kolos, biboros Herczegprimásunk Firczák Gyula püspök urral együtt külön kihallgatáson és igen kitüntető módon fogadta országos bizottságunk elnökét. Ő eminencziája is nem csak elismerte, de maga hangsulyozta, hogy a gör. kath. magyar népnek a román népnél semmivel sincs kevesebb igénye arra, hogy lelki szükségét saját anyanyelvén lássa kielégitve.
Tisztelkedtünk és kegyes fogadtatásban részesültünk még Schlauch Lőrincz biboros püspök, ugy szintén Császka György és Samassa József érsek uraknál is.
 

 

Hivők csatlakozása

 
1898, évi junius hó utolsó napjaiban adtuk ki a csatlakozás iránti felhivásokat magyar hittestvéreinkhez. Ezek a felhivások népünket éppen a nagy mezei munkában találták és mégis az ugyanazon évi szeptember hó közepére kitüzött zárlat időpontjáig a világi politikától teljesen távol álló köznépünk seregestől tódult zászlónk alá. Talán nem lett volna kifogásolható, ha bizonyos, tisztán az egyházi és vallási téren mozgó agitátiót is kifejtettünk volna a csatlakozások érdekében; mi azonban még ezt sem tettük, hanem csak egyszerüen kiadtuk a felhivásoltat és jegyzékbe vettük a csatlakozottakat. Nem kutattuk ez alkalommal a jelentkezések jogosultságát sem, hanem csakis azok jegyzékbe vételére szoritkoztunk, mert a jelentkezések jogosultsága felett nem mi vagyunk hivatva dönteni, hanem egyes-egyedül az egyházi hatóság, a mely viszont bizonyára azt is meg fogja állapitani, hogy vajjon a jelentkezetteken kivül nincsenek-e még más hitközségek is, a melyekre nézve engedélyezés esetén a magyar liturgia szintén lelki szükséget képez.