Előszó

Az elmult szent évnek reánk nézve legszentebb napján, 1900. évi márczius 9-én jelent meg először a gör. kath. magyarság, mint ilyen, Rómában a Szent Atya szine előtt. A XX. század küszöbén, melynek jubiláris ünnepsége összeesett a magyar kereszténység megalapitásának IX-százados évfordulójával, a keresztény katholikus világ összes népeiből milliókra menő nagy zarándokrajok sereglettek Rómába, de senki sem ment oly szorongó lélekkel, a nép számához és a távolsághoz viszonyítva oly tömeges, nagy számban, mint mi, gör. kath. magyarok. És ez természetes, mert mi nem csak fiúi hódolatunkat leróni, nem csak hálálkodni, hanem kérni is mentünk Rómába.

Oda mentünk, mint a II. Sylvester pápa által 900 év előtt a magyar szent koronával megajándékozott magyar nemzet legelhagyottabb ágának, a gör. kath. magyarságnak megbizottjai, esedezni a Szent Atyához: «hogy tekintettel a keleti egyház fegyelmére; a gör. kath. magyarság 200.000 lelket meghaladó számára és 900-ados folytonosságára; az ó-szláv nyelv miatt elszenvedett gyötrelmeinek hosszu sorozatára; az ó-szláv és a román egyházi nyelvnek a magyar vidékeken való használhatlanságára; a hitközöny és a rituselhagyás veszélyeinek elháritására; végül a gör. kath. magyarságnak külömbeni szétzüllésére és pusztulására:

Apostoli hatalmával áldja és szentelje meg magyar nyelvünket az oltáron, melyet mint a küzdő Anyaszentegyház tagjai, apáink hitünk védelmére és fentartására odavittek.»

Erről a zarándoklatról számol be a gör. kath. magyarok országos bizottságának elnöksége az őt megbizó hittestvéreknek a jelen diszes kiállitásu emlékhönyvben.

Beszámolónknak ily alakban való kiállítására az a meggyőződés ösztönzött bennünket, hogy a szent ügy érdekében kifejtett fáradozásaink méltók arra, miszerint azokat unokáink és azok unokái nem csupán szájról-szájra járó hagyományok alapján, hanem egy apáról fiura öröklendő diszes emlékkönyvből ismerjék meg, sőt méltók arra is, hogy az egész keresztény Magyarország tudomást vehessen rólok.

De van még egy másik, még ennél is fontosabb ok, a mely felette kivánatossá teszi, hogy minket, népünket, törekvéseinket, magasztos czélunkat és annak rugóit minél szélesebb körök megismerjék. Hiszszük és reméljük ugyanis, hogy minél jobban megismernek bennünket, annál biztosabban megszünnek végre azok a sajnos félreértések, a melyekkel évszázados mozgalmunk során lépten-nyomon találkoztunk.

Győződjék meg mindenki, hogy mi nem vagyunk ujitók, nem akarjuk felforgatni a régi hagyományokat, még kevésbbé akarunk hóditani: hanem csakis lelki kenyerünket védjük akkor, midőn ősi görög szertartásunk fegyelme szerint már hosszú idő óta oltárra vitt magyar nyelvünket, mint atyáink nehéz küzdelmek árán megszerzett drága örökségét oltalmazzuk; mint katholikusok és magyarok, csakis a hitközöny és ritus-elhagyás ellen küzdünk akkor, midőn védekezünk a vallásnak a nemzetiséggel való összekeverése ellen; és mint egyházmegyéink hű fiai, csakis azoknak a Szent Unio óta kifejlődött tiszta és hagyományos görög katolikus jellegét védjük, oltalmazzuk akkor, midőn magyar, ruthén és tót ajku hivőkből álló(1) egyházmegyéinknek a románok mintájára, ruthén egyházmegyékké való átalakitása ellen védekezünk.

A Szent Atyához intézett és beszámolónkhoz csatolt emlékiratból láthatja mindenki, hogy a gör. kath. magyarság létezése nem ujabb keletü, mint ezt némelyek elhitetni szeretnék; a hozzánlc csatlaltozott hitközségek és hivőknek az emlékirat mellett fekvő névsora pedig meggyőzhet mindenkit arról, hogy a mi ügyünk a nép valódi lelki szükségének szent ügye.

Mint a keleti egyház összes többi népeinél, ugy a mi népünknél is ez a lelki szükség fejlesztette ki hosszu időn át a saját, vagyis magyar nyelvü liturgikus gyakorlatot. Mihelyt ugyanis ez az egyszerü, évszázadokon át pásztoréletet folytató, vagy katonáskodó köznép rendezettebb társadalmi viszonyokba jutott és látta, hogy más ajku hittestvérei nem csupán néma tanui, hanem az áldozó papot megértő, vele közreműködő részesei az isteni tiszteletnek: ősi görög szertartása szellemében és a természet legszentebb törvényei alapján azon a nyelven kezdte dicsérni az Urat, a melyen szólnia egyedül adatott, t. i. magyar anyanyelvén.

Világi intelligentiánk immár szintén tudatára ébredt szent kötelességének; egészen a legujabb időkig azonban kizárólag papjainkat illeti meg a dicsőség, hogy nem zárkóztak el a nép valódi lelki szülcsége elől, hanem azt tőlök telhetőleg kielégitették és istápolták.

A Szent Atya elé terjesztett emlékiratunkban hálás megemlékezéssel hivatkoztunk arra, hogy az elmult hosszu évtizedek során a munkácsi és eperjesi egyházmegyék valamennyi püspöke atyai jóindulattal kisérte liturgikus mozgalmunk fejlődését. Ezt a főfontosságu tényt mindenki megerősitve és napnál fényesebben beigazolva láthatja Vályi János eperjesi püspök urnak, mint zarándoklatunk fővezetőjének, a Szentséges Atya előtt elmondott rövid beszédéből és még inkább ama hosszabb előterjesztéséből, melyet e nagylelkü püspök, Ő Szentsége által való fogadtatásunk előtt illetékes helyre benyujtott, de a melynek élőszóval való elmondását a Szent Atya egészségi állapota meggátolta.

Ezt az előterjesztést, mint örök emlékezetre méltó oltmányt csatoljuk beszámolónkhoz.

A gör. kath. magyarság zömét magában foglaló munkácsi egyházmegye nagynevü főpásztora, Firczák Gyula püspök ur, papságának nagy számával szintén velünk jött a Szent Atya elé és jelenlétével e döntő pillanatban is tanuskodott szent ügyünk igazsága mellett. Áldott legyen rnindenkor a két püspök neve és emlékezete!

Mindenekfelett pedig áldott legyen XIII. Leó pápa Szent Atyánk, ki a legnagyobb szomoruság után, mely liturgikus gyakorlatunk eltiltásával éppen pogány őseink honfoglaló tényénelc ezredik évében borult reánk - mint igazi Atya, nem csak felbátoritott bennünket: atyai szine elé léphetnünk a magyar oltári nyelv engedélyezését kérelmező emlékiratunkkal, már előre is megigérvén annak alapos beható megfontolását; hanem a magyar kereszténység IX-százados évfordulójának ama nagy napján, azt is megengedte, hogy, mint egykor Szt. Cyrill és Method a szláv népeknek, ugy most nekünl. gör. hath. magyaroknak is, magok Püspökeink lehessenek szószólóink!

Megértettük a Szent Atya áldó szavát; mintha csak azt mondotta volna hűséges gör. kath. magyarjainak: «Nagy dolog az, fiaim, a mit ti kértek, Róma ily fontos ügyek felett nem szokott könnyen és gyorsan határozni, térjetek tehát vissza békével és áldásommal szép hazátokba, menjetek és küzdjetek mint a küzdő Anyaszentegyház tagjai, küzdjetek oly fegyverekkel, melyeket az egyház megáld és szentesit, - védekezzetek, de ne támadjatok, - oszlassátok el a felreértéseket és aggályokat, - deritsétek ki napnál világosabban lelki szükségeteket, - és várjátok be türelemmel, Istenbe vetett bizalommal az Apostoli Szék döntését!» Megértettük, hogy ez az ut vezet el bennünket szent Igazunkhoz.

És most, mint az országos bizottság elnöke, utnak bocsátom emlékkönyvünket, azzal a szivből fakadó fohászszal: vajha az eloszlatná a félreértéseket, megerősitené jóakaróinkat és meggyőzné a más felfogásuakat!

Budapest 1901. évi junius hó.

Szabó Jenő

 

Jegyzet

1. Lásd mélt. Firczák Gyula munkácsi püspök úrnak 1900. évi november 20-án 8268. sz. a. kiadott pásztorlevelét. »