Véghseő Tamás: „Kitartásban a siker!” - A magyar görögkatolikusok útja a Hajdúdorogi Egyházmegye felállításáig

[Elhangzott a Hajdúdorogi Egyházmegye centenáriuma tiszteletére rendezett parlamenti emlékülésen, 2012. május 12-én]


 

Tisztelt Elnök úr! Alelnök úr, Államtitkár urak! Főtisztelendő Püspök Atyák! Képviselő urak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Kitartásban a siker! Miklósy Istvánnak, a Hajdúdorogi Egyházmegye első főpásztorának püspöki jelmondatát választottam rövid történeti előadásom címéül. A mai parlamenti emlékülésen és a centenáriumi év minden rendezvényén egy valóban nagy sikerre emlékezünk. A Hajdúdorogi Egyházmegye megalapításáról szóló uralkodói döntést 1912 májusában a magyar görögkatolikusok igazi sikerként élték meg, a Tisztelt Ház és a korabeli közvélemény többsége pedig a magyar nemzeti ügy diadalának tapsolt.

A magyar görögkatolikus püspökség felállításában megtestesülő sikerhez azonban rögös, sok-sok áldozattal terhelt és fájó kudarcokkal teli út vezetett. Olyan út, melyet őseink kitartás nélkül képtelenek lettek volna végigjárni. Makacsul, időnként szinte minden remény ellenére és szilárd meggyőződéssel ragaszkodtak ahhoz, hogy ügyük igaz ügy, kéréseik jogosak és meghallgatásra méltóak.

A magyar görögkatolikus lét három alappillérre épül: az ősöktől drága örökségként megkapott bizánci szertartásra, a katolikus egyházzal a 17. században helyreállított egységre és a 18. század végétől egyre fontosabbá váló magyar identitásra. A mindhárom alappillérhez való kitartó ragaszkodás tette a magyar görögkatolikus utat rögös és küzdelmes úttá, eleink értelmezése szerint kálvária-úttá.

A Hajdúdorogi Egyházmegye megalapítása előtt a magyar görögkatolikusok ószláv és román liturgikus nyelvű egyházmegyékben éltek. Az alapvetően nemzetiségi jellegű egyházmegyékben élő magyarok, illetve a hozzájuk csatlakozó, anyanyelvükben és önazonosságukban magyarrá váló rutének és románok leszármazottai a 18. század végétől kezdődően igényelték a magyar nyelv liturgikus használatát. Az iskolai oktatás ellenére ugyanis az ószláv és a román nyelvű szertartásokat számos településen már nem értették. A reformkor nemzeti érzelmektől fűtött légkörében, s a nyelvújítás mozgalmának izgalmas évtizedeiben őseink a liturgia nyelvének magyarításával keresték egyrészt a természetes lelki igények kiszolgálásának módját, másrészt a magyar nemzethez való tartozás erőteljes kifejezésének útját. Az egyéni kezdeményezésekre megszületett, s kéziratban egyre szélesebb körben terjedő magyar nyelvű liturgia-fordítások hivatalos használatát azonban az egyházi hatóságok tiltották, mivel a katolikus egyházban a népnyelv liturgikus alkalmazását szigorú szabályok korlátozták.

A tornyosuló akadályok elhárításában a magyar görögkatolikusok az országgyűlés segítségét kérték. Első alkalommal az 1843/44. évi országgyűléstől kérték a bizánci szertartású liturgikus könyvek hivatalos magyar fordításának és kiadásának finanszírozását. A magyar nyelvet államnyelvvé nyilvánító országgyűlés csak elvi támogatásáról biztosította őseinket. Az első magyar felelős kormány megalakulása 1848-ban ismét felcsillantotta a reményt, hogy a magyar görögkatolikusok ügye a legfelsőbb politikai szinten talál támogatásra. Erre utalt Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter Popovits Vazul munkácsi püspökhöz írt levele, melyben kijelentette, hogy a maga részéről minden támogatást kész megadni a magyarra fordított liturgikus könyvek kiadásához. A felcsillanó reményt a szabadságharc kitörése, majd pedig leverése oltotta ki. Az a szabadságharc, melyhez őseink a magyar szabadság ügyével azonosulva véráldozatokra is készen csatlakoztak.

A magyar nyelv liturgikus használatának engedélyezését a magyar görögkatolikusok hamarosan egy saját egyházmegye felállítása révén vélték elérhetőnek. Ezt a célt tűzte ki maga elé az 1868-ban a legnagyobb magyar görögkatolikus városba, Hajdúdorogra összehívott kongresszus. A kongresszus által Farkas Lajos elnöklete alatt megválasztott Állandó Végrehajtó Bizottság, illetve 1898-tól a Szabó Jenő vezette Görög Szertartású Katholikus Magyarok Országos Bizottsága kitartó munkával három fontos eredményt ért el. 1873-ban Hajdúdorog székhellyel a Munkácsi Egyházmegyén belül külhelynökség jött létre a magyar ajkú egyházközségek számára. Bár a külhelynökség mint egyházkormányzati egység nem felelt meg a magyar görögkatolikusok elvárásainak, a Danilovics János külhelynök kezdeményezésére felállított liturgikus fordító-bizottság a legfontosabb szertartáskönyvek magyarra fordításával és kiadásával mégis óriási szolgálatot tett a magyar görögkatolikus ügynek. A harmadik kiemelkedő eredmény az 1900-ban Rómába szervezett szentévi zarándoklat, melynek alkalmával a magyar görögkatolikusok mintegy félezer fős csoportja a katolikus egyház központjában fogalmazhatta meg a saját egyházkormányzatra, illetve a magyar nyelv liturgikus használatára vonatkozó igényét és bizonyíthatta önnön létezésének tényét. Ez utóbbira azért volt szükség, mert a magyar görögkatolikusok mozgalma a 19. század végére aktuálpolitikai színezetet kapott, s a többségi magyar társadalom és a nemzetiségek közötti egyre fokozódó ellentét szövegkörnyezetébe került. A nemzetiségek egyes egyházi és politikai képviselői a magyar görögkatolikusok mozgalmában csupán a kormány elmagyarosító politikájának eszközét látták és láttatták, s aggályaiknak nemzetközi fórumokon, köztük a római Szentszék szerveinél is, hangot adtak. Ezzel szemben a magyar görögkatolikusok törekvéseik lelkipásztori megalapozottságát hangoztatták, s rámutattak, hogy ekkor Magyarországon már mintegy kétszázezer olyan bizánci szertartású katolikus élt, akik a román vagy ószláv szertartási nyelvet nem értették. Nem kértek többet maguknak, mint amit a Szentszék más nemzetiségű görögkatolikusoknak megadott.

A fontos eredmények mellett a magyar görögkatolikusokat súlyos kudarcok is érték. A magyar nyelv templomi használatának egyre szigorúbb tiltása, mely tetőfokát éppen a millenium évében az Egyetemi templomban bemutatott magyar nyelvű liturgiát követően érte el, vagy a magyar görögkatolikus egyházmegye alapításának egészen váratlan leszavazása 1881-ben, vagy a közjogi méltóságokhoz intézett és válasz nélkül maradt ismételt felterjesztések, kérvények konkrét dátumhoz kötethető kudarcok. Ezek mellett a korabeli társadalomban a magyar görögkatolikusokkal szembeni előítéletek, azok ismételt, az egyéni életsorsokra is negatív hatást gyakorló érvényesülése súlyos teherként, keresztként nehezedett őseink vállára.

A többségi társadalom gondolkodásában ugyanis a bizánci szertartás a szláv és a román nemzetiségekhez kapcsolódott, míg a magyarság vallási jellemzőjeként a latin rítus vagy a protestantizmus rögzült. Ugyanakkor a történeti kutatások eredményeként egyre inkább vitathatatlanná vált, hogy a magyarság elsőként a bizánci szertartású kereszténységgel ismerkedett meg, a 10. században egyes magyar előkelők Bizáncban lettek keresztények, s ennek következményeként Hierotheosz püspök személyében bizánci szertartású térítő püspök működött Magyarországon. Szent István király ugyan a latin szertartású kereszténység mellett döntött, ám a bizánci szertartás képviselői – elsősorban a szerzetesek – még hosszú ideig működtek a magyarok között. A bizánci szertartás jelenléte az Árpád-kori magyarság körében, illetve az azt bizonyító történeti tények sora óriási szerepet játszott a 19-20. századi magyar görögkatolikusok önértelmezésének alakulásában. Különösen a millenniumi ünnepségek atmoszférájában volt nagy jelentősége annak, hogy rámutathattak: a magyar nemzet története a bizonyíték arra, hogy „magyarság” és „bizánci szertartás” nem egymást kizáró fogalmak. Az önértelmezésük útja tehát az egészen távoli múltból indult. Annak elfogadtatása a többségi társadalommal viszont valódi kálvária-útnak bizonyult. Hivatalosan ki nem mondva, de hallgatólagosan az a gondolkodás érvényesült, hogy azok a görögkatolikusok, akik érzelmeikben és nyelvhasználatukban a magyarsággal kívánnak azonosulni, válasszák a rítus- vagy felekezetváltás útját. Ezzel a felkínált úttal szemben állt az elfogadtatásért folytatott küzdelem útja, a kálvária-út, melyen a bizánci szertartáshoz, a katolikus hithez és a magyarsághoz egyszerre és kitartóan ragaszkodó görögkatolikusok elindultak és végigmentek.

A több évtizedes kitartó küzdelem után 1911 tavaszára alakultak a magyar belpolitikai viszonyok kedvezően a magyar görögkatolikus püspökség megalapítása szempontjából. 1911 júniusában Szabó Jenő, a főrendiház első magyar görögkatolikus világi tagja ebben a teremben kérte nagyhatású beszédében a magyar görögkatolikus püspökség felállítását. Mivel a magyar közjog szerint egyházmegyék létesítése az uralkodó főkegyúri jogai közé tartozott, elkerülhetetlen volt, hogy a magyar görögkatolikus püspökség kérdése a politika világában találjon megoldásra. A Szentszékkel folytatott hosszas egyeztetések után Ferenc József király, mint a magyar katolikus egyház főkegyúra, 1912. május 6-án alapította meg a Hajdúdorogi Egyházmegyét a magyar ajkú és identitású görögkatolikusok számára. Az alapítást egy hónappal később Szent X. Piusz pápa is jóváhagyta a Christifideles graeci kezdetű bullájával. A Hajdúdorogi Egyházmegyébe a Szentszék a munkácsi, az eperjesi, a nagyváradi, a gyulafehárvár-fogarasi, a szamosújvári és az esztergomi egyházmegyékből összesen 162 parókiát sorolt át. A római Szentszék csak azzal a feltétellel adta hozzájárulását az alapításhoz, hogy az új egyházmegye liturgikus nyelve az ógörög lesz, s a magyar nyelv csak oly mértékben érvényesül a liturgikus cselekményekben, ahogyan a római katolikus egyházban a latin mellett szerepet kap. A kitartó küzdelemhez szokott magyar görögkatolikusok ezt úgy értékelték, hogy majd az új egyházmegye feladata lesz a magyar nyelv szentszéki engedélyezésének kivívása.

Az újonnan felállított Hajdúdorogi Egyházmegye első püspökévé az uralkodó Miklósy István, sátoraljaújhelyi parókust nevezte ki, kinek felszentelésére 1913. október 5-én Hajdúdorogon került sor. Az új püspök ideiglenes székhelyéül Debrecent választotta, mert ekkor a magyar kormány még nem nyilatkozott arról, hogy a Szentszékkel való tárgyalások során tett vállalásait, vagyis az új egyházmegye központi intézményeinek kiépítését és anyagi alapjainak megteremtését milyen formában és hol kívánja teljesíteni. Az anyagi alapok megteremtése terén azért volt szükség a teljes körű állami szerepvállalásra, hogy a nemzetiségi jellegű anyaegyházmegyéket semmilyen anyagi veszteség se érje.

A Hajdúdorogi Egyházmegye megalapítására az első világháború előestéjén került sor. A nyugodt szervezőmunkára, az intézményrendszer kiépítésére se idő, se anyagi fedezett nem jutott. A világháborús összeomlás után a magyar görögkatolikusok hamar felismerték, hogy arra a kitartásra, mely az egyházmegye megalapításának sikeréhez vezette őket, talán még nagyobb szükségük lesz az egyházmegye és a közösség megtartása érdekében.

Kitartásban a siker! Az 1913-ban Miklósy püspök által megfogalmazott jelmondat történeti visszatekintésben igaz és érvényes nem csak a Hajdúdorogi Egyházmegye megalapításához vezető történeti útra, hanem az azt követő évszázadra is. A görögkatolikus lét küzdelmes lét: erre tanít minket nem csak a saját történelmünk, hanem román, ukrán, szlovák vagy akár közel-keleti görögkatolikus testvéreink múltja is.

A küzdelem, az áldozathozatal szükségessége nem hiányzik napjainkból sem és ott lesz a jövőnkben, gyermekeink jövőjében is. Legfontosabb küzdelmünkben, Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésében és a tanúságtételben a mai magyar társadalom előtt akkor leszünk sikeresek, ha őseink kitartásával járjuk a magunk történelmi útját és az ő hűségükkel ragaszkodunk közösségünk alappilléreihez: a bizánci szertartáshoz, a katolikus hithez és a magyar identitáshoz.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!