Terdik Szilveszter: Egyházmegyénk szíve: a hajdúdorogi székesegyház

  [A 2012. február 18-án Hajdúdorogon elhangzott előadás szövege]


Az egykor Szabolcs vármegyéhez tartozó Dorog népessége a 16. század végére a nehéz történelmi körülményeknek köszönhetően erősen megfogyatkozott, a község szinte teljesen elnéptelenedett. 1616-tól kezdve hajdúk telepedtek itt le, akik a szomszédos települések hajdúinak többségével szemben nem reformátusok, hanem ortodox keresztények voltak. A korabeli forrásokban gyakran rácoknak mondják őket, amely talán délvidéki eredetükre utal. Az első, név szerint ismert pap Marinics Radivoj, akit 1638-ban a munkácsi püspök már főesperesnek nevezett ki. Valószínűleg ez a közösség is hamar elfogadta az egyházi uniót 1646 után.

Feltételezhető, hogy az új betelepülők az elhagyottan álló, középkori eredetű templomot vették birtokba. A közösségben az ószláv liturgikus nyelvet használó többség mellett hamar megjelent a román liturgikus nyelvet használók tábora is, ezért 1667-ben megegyeztek a közös templom liturgikus nyelvhasználatáról. A helytörténeti irodalomban elterjedt nézet, miszerint a két közösség külön-külön fatemplomot épített volna magának, hiteles adatokkal nem támasztható alá.

A középkori eredetű templom építészeti formájáról nem tudunk semmit. Szinte biztos, hogy a jelenlegi templom helyén állt. Minden bizonnyal temető vette körül, melyet talán még a 17. században téglafallal öveztek, védelmi céllal, a fal egy szakasza még ma is áll a templomtól északra.

1744. május 30-án rakták le az új, monumentális templomtorony alapkövét, amelyet a régi templom nyugati falához építettek. A munkát egy évvel később, november 11-én fejezték be. Az 1751-es egyházlátogatás során a tornyot újnak mondták, de arra már nem emlékeztek, hogy ki áldotta meg. Följegyezték, hogy óra is volt benne. Lényegében ez a torony áll ma is, bár 1784-ben már újításra szorult, a 19. században többször statikai problémák is jelentkeztek, 1857-ben a magasságát öt öllel csökkentették.

1764. szeptember 2-án, Bacsinszky András parókus, későbbi munkácsi püspök, új templom alapkövét helyezte el, amelynek felszentelésére 1772 novemberében kerülhetett sor.

(Ha már az évfordulóknál tartunk, akkor az idei évben a templom fölszentelésének 240. évfordulójáról is meg lehet emlékezni!) A város jegyzőkönyve a templomot építő munkácsi mester nevét is említi, de sajnos a papírhordozó sérülései miatt a vezetékneve nem, csak keresztneve (Tamás) olvasható. Az 1774-es összeírásban már az egész templomot újnak mondhatták, amely a város, de nagyobb részt a hívek kegyes adományaiból épült. A felszerelés még hiányos volt: hiányzott az ikonosztázion, a festés, valamint a nőket és férfiakat elválasztó építmény a hajóból, ezek várható költségeit a templom arányait figyelembe véve, 3000 forintra becsülték. További költségeket igényelt még a falak meszelése, a padlózat elkészítése, valamint a korábban épített torony fölújítása is. A templom barokk-kori állapotáról a Vasárnapi Újságban, 1859-ben megjelent fametszet alapján alkothatunk fogalmat. A keletelt, egyhajós templom hajójának keleti végén két félköríves, a kántoroknak helyet biztosító tér, az ún. kliroszok emelkedtek. Ez forma a 18. század közepétől terjedt el a Munkácsi Egyházmegye új kőtemplomainak építése során. A templomnál két évtizeddel korábban épült, monumentális homlokzati tornyot nagy hagymaidomokból kombinált sisak fedte.

A dorogi templom az ekkor elnyert formájában állt fenn az 1868/69 folyamán lezajlott átépítésig. Ekkor ugyanis – nyilván a közösség növekvő létszáma miatt –, a hajót bővítették: a két kliroszt lebontották, helyettük szélesebb mellékhajók épültek, belső karzatokkal. A templom nyugati végében, ősi keleti szokás szerint, természetesen eredetileg nem volt karzat, ekkoriban készült el az itt álló vas szerkezet is. Ettől kezdve a templom külső díszítésében a romantikus stílusjegyek dominálnak.

 

A hajdúdorogi ikonosztázion

 A dorogi templom formájában nem, csak méreteiben különbözött a Munkácsi Egyházmegye 18. században épült templomaitól. Mivel sokáig az egyházmegye legnagyobb lélekszámú egyházközsége volt, itt épülhetett meg a 19. század egyik legmonumentálisabb görögkatolikus ikonosztázionja, amelynek készítéséről egyházmegyei viszonylatban szinte egyedülállóan gazdag, nagyszámú írott forrás áll rendelkezésre.

 

Jankovics Miklós, az ikonosztázion faragója. Az állványzat elkészítésére 1799. augusztus 17-én szerződtek az Egerben élő Jankovics Miklós ortodox szobrásszal, aki korábban és még ekkor is, a korszak hatalmas méretű ortodox képfalait faragta (Pest, Eger, Miskolc). A szerződés szerint a munkát két év alatt kellett elkészítenie. Jankovics a helyszínre is kiszállt, ahol rögzítették, hogy az új ikonosztázion egyes részein a mester milyen mintákat fog követni: a faragványok és a szerkezet esetében a karlócai, a képek elosztásában az ungvári székesegyház, az ajtó kialakításánál a pesti görög templom ikonosztázionját választották előképnek. Az oromzatot kialakításánál „keverték” a mintákat: a keresztet a karlócai, a két szomorkodó képét viszont az ungvári formájára rendelték meg. A szerződésből az is kitűnik, hogy a karlócai ikonosztázion összképét ábrázoló rajz jelentette a tárgyalási alapot. Azt is kijelentik, hogy Jankovics a helyi igényekhez a legtökéletesebben fogja alkalmazni a fölkínált mintaanyagot. Az oltárok esetében az egri példákat vették alapul, amelyekről szintén mutatott rajzokat is.

Érdekes, hogy Jankovics egy karlócai ikonosztázion tervvel készítette elő a dorogi munkát. Valószínűleg az ottani székesegyház ikonosztázionjáról volt szó, amelyet nem ő, hanem újvidéki szobrászok, a Markovics testvérek faragtak 1776 és 1778 között. Jankovics egyébként 1789-ben tűnt föl Egerben, ahol legényeivel és inasaival elkezdte a rác templom berendezésének készítését. A helyi asztalosok be is panaszolták, Jankovics a válaszában azt állítja, hogy a Szerémség és Bács vármegye számos templomában dolgozott, bár azon a vidéken eddig még egyetlen együttest sem tudott a nevéhez kötni a kutatás.

A karlócai és a dorogi ikonosztázion tényleg mutat némi szerkezeti rokonságot: az alapképek közötti tagolás, az oszlopok és lizénák váltakozása egyezik, de a két ikonosztázion szerkezetének többi eleme, faragványaik nem mutatnak szoros kapcsolatot.

A dorogi ikonosztázion díszítő elemei rendszerint szimmetrikusan szerkesztett, naturalista megformálású növényi motívumukból (pálma-, tölgy-, olajfa levelek, illetve sok rózsa) állnak, amelyek között babérfüzérek, szalagok is föltűnnek. Az architektonikus részeken, képkereteken alkalmazott szalagdíszek, vázák, füzérek szerepeltetése azt mutatja, hogy Jankovics jól ismerte a Birodalomban, Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben, illetve II. József kormányzása alatt bevezetett rajzoktatásban tanított, a nyugat-európai bútorművészetben, belső építészetben alkalmazott díszítőelemeket.

Jankovics persze a korábbi, vagy párhuzamosan készített ikonosztázionjain már jól bevált motívumok közül is alkalmazott néhányat Dorogon: a királyi kapu struktúrája erősen emlékeztet a pesti görög temploméra, ahogyan azt a szerződésben is rögzítették. Figyelmet érdemel az ajtó csúcsdísze, a koronára helyezett kereszt két oldalán megjelenő két madárral, amelyek valószínűleg nem sasok, és nem hollók, hanem galambok. Jankovics a pesti templom királyi kapuja fölött is készített egy faragványt, a császári koronát csőrével tartó két galambbal, amelynek szimbolikus jelentését egy kísérő felirat is magyarázta, arra emlékeztetve az olvasót, hogy a templomot a görög és macedovlach kereskedők együtt alapították, így a két galamb a két nációt jelképezte.  Különös módon ez a kis relief éppen az ellenkező előjellel vonult be a közösség történetébe, ugyanis a templomépítő két nemzet közötti viszálykodás kapcsán vált ismertté. A görögök kezdeményezték a galambok eltávolítását 1803-ban, amely ellen a vlachok tiltakoztak, végül az egyházi vezetők - a Helytartótanács ajánlása ellenére -, évekig tartó huzavonában kitartottak a faragvány eltávolítása mellett, s ezzel a szó szoros értemében vett „galambperrel” megindult a két nép közötti viták sorozata. Nem zárható ki, hogy Jankovics Dorogon is látott lehetőséget a galambok szimbolikus értelmezésre, mivel itt is két náció, az „orosz” és az „oláh” használta együtt ugyanazt a templomot már ősidők óta, egészen 1826-ig, az oláh parókia megszüntetéséig.

Hogy Jankovics mikorra készült el, nem ismert, de valószínűleg tartotta a határidőket, mert a késedelemmel járó perlekedésnek, veszekedésnek nincs nyoma.

A faragó az ikonosztázionnal együtt szerződött a fő-, és két kisebb, valószínűleg az előkészítő oltárok elkészítésére is. Az ő műhelyben készülhetett valamivel később a püspöki trón, a szószék és két kántorpad is, bár ezek a szerződésben nem szerepelnek, az utóbbiak ma már nem is léteznek.

 

A dorogi ikonosztázion festői

A beállított képállvány és a többi fa berendezésnek az aranyozására, festésére, és az ikonok elkészítésére, valamint a szentély, és a hajó keleti felének falfestésére kilenc évvel később, 1808. augusztus 18-án szerződtek Hittner Mátyás és Szűts János festőkkel, miskolci lakosokkal. Az egész munkát 12000 rajnai forintért vállalták föl. Rögzítették, hogy a képek a „mi rítusunk szerint” lesznek felosztva, a „mai világnak legjobb ízlése” szerint készítve, úgy ahogyan az már az elkészült Születés és Keresztelés képen is látszik. Kiemelik, hogy a szentek képeit „a maga eredeti valóságában, a legtermészetesebb színekkel és vonásokkal” fogják kidolgozni. Egy másik szerződésben a kifizetések ütemezését is szabályozták, ami szerint 1811-ben kapták volna az utolsó részletet.

A festészeti munkák teljesítése a dorogiak bánatára, de a mai kutató nagy örömére már nem ment olyan zökkenőmentesen, mint a faragás esetében. A város fizetési, a mesterek teljesítési kötelezettségükben küzdöttek szinte állandóan kisebb-nagyobb elmaradásokkal. A zavaros pénzügyek miatt a város a mestereket, a mesterek a várost, végül pedig a két festő egymást is hibáztatta, Szűts teljesen Hittner ellen fordult, olyannyira, hogy ez utóbbi nem is fejezte be a munkát.

1811 februárjában, tehát a szerződés kelte után három évvel, a festők még közösen készítettek egy beadványt a városi magisztrátusnak, amelyben részletesen elmagyarázták, hogy miért nem sikerült a munkával a megadott határidőkre elkészülniük. Érvelésük szerint a város nem teljesítette vállalásait, ezért ők sem tudtak megfelelően dolgozni, pedig feleségestül, családostul Dorogra telepedtek. A munkát különösen hátráltatta az arany árának 1810-ben bekövetkezet drasztikus emelkedése – a napóleoni háború miatt -, a pesti aranyverőnél rendelt aranylapokat nem is tudták kifizetni, mivel a város állandóan késlekedett a pénz átadásával. A 22. pontban azt is leírják, hogy egy alkalommal „Főtisztelendő Tarkovics úr” azt parancsolta: a képek festéséhez addig ne is fogjanak, amíg más templomi munkákat meg nem néztek. Tarkovics kiváltképpen a nagyváradi „orosz” templomot ajánlotta figyelmükbe, hogy a keleti képeknek a nyugatiaktól való megkülönböztetésében nehogy valami hiba essen. Tarkovics Gergely korábban dorogi parókus volt, ebben az időben pedig Budán dolgozott a szláv nyelvű könyvek cenzoraként (később ő lett az első eperjesi püspök). Utasításából jól látszik, hogy a kortársak számára fontos volt a bizánci rítus képeinek megkülönböztetése a latin rítusétól, nagy kár, hogy részletesebben nem fejtették ki, így nem tudni, vajon milyen fogalmak segítségével írták körül az elvárt különbségeket. A Tarkovics által ajánlott ikonosztázion ma már nincs meg, így nehéz meghatározni, pontosan mire gondolt.

            A festők beadványuk végén kifejtik, hogy komoly veszteségeik miatt létbizonytalanságban vannak, ezért a várostól anyagi kárpótlást kérnek, máskülönben a Törvény elé viszik az ügyet.

            A város viszont ügyesen szembesítette a festőket egy általuk még 1808-ban írt levéllel, amelyből kitűnt, hogy a szerződésben megszabott határidőt ők nem tartották be először. Így aztán a mesterek követeléseiktől el is álltak, egyedül az arany többletköltségeitől nem tudtak eltekinteni. A város erre azt kérte, hogy az aranyozást hagyják abba, inkább sürgősen fogjanak a festéshez, s ha azzal végeztek, kezdjék el az aranyozást is. A festők és a város tehát újra megegyeztek, szabályozták az arany fizetési módját, s vállalták, hogy egy év múlva készen lesznek. Persze ebből sem lett semmi.

Az egyezség megkötése előtt már a két festő között is mutatkoztak a feszültség jelei, 1812-ben aztán nyílt ellenségeskedésbe csapott át. Februárban a helyi és a böszörményi parókus jelenlétében össze is verekedtek, a város vizsgáltatta ki az ügyet.

Két hónappal később Szüts és gyerekei ellen folytattak nyomozást, ugyanis a városban több helyen gúnyversek (pasquillusok) jelentek meg, amelyekben az ikonosztázion Istenszülő alapképe, és a többi festménye ellen írtak. A vers mellékelve volt az ügyirathoz, de mára sajnos elveszett. Az első tanú, Kohut István szabó azt állította, hogy pénteken a templomból kijövén hallotta, amint egyesek azt mondták, hogy az nem is olyan, mint Szűz Mária, hanem inkább egy pesti dáma. A kézírás arra mutatott, hogy Szüts gyermekei is részt vehettek a gúnyvers írásában, másolásában. Először a kisebbik fiát, Józsit hallgatták ki, aki 12 éves volt. Ő tagadta, hogy bármi köze lenne a dologhoz, de miután verset összevették a saját írásával, illetve írattak is vele néhány sort, kezdett megtörni. Valószínűleg akkor tört meg teljesen, amikor azt állították, hogy a bátyja már mindent bevallott (klasszikus nyomozási módszer, a felek egymás elleni kijátszása, mivel a báty ekkor még mindent tagadott). Józsika erre beismerte, hogy a szöveget az apjával ketten készíttették, de ő másolta. Arra is rákérdeztek, hogy a piszkozat hol van, mire Józsi szinte kikérte magának, hogy ő már szintaxista (vagyis gimnáziumba járt) és egyből a tisztázatot írta, különben is a szöveg nagy részét tudta fejből (!). A szöveget négy példányban, az éjszaka leple alatt, a bátyjával együtt hordták szét és tűzték ki a város forgalmas pontjain, mindezt az apjuk bíztatására. Az indoklásban megvallja, hogy azért csinálták, mert Hittner az apját megütötte (korábbi ügy), még az ujját is eltörte. A báty, Alexi ekkor 14 éves volt, ő mindent tagadott, majd miután szembesítették az öccsével, végül mindent bevallott. Kikérdezték Szüts Jánost is, aki persze mindent tagadott, a gyermekeivel való szembesítés után is. A városi tanács súlyosnak ítélte Szüts bűnét, a kiskorú gyermekeire való tekintettel viszont a büntetés alól felmentették.

1813-ban Bányay Antal lett az új dorogi parókus, aki a festők számára történt kifizetések összesítése során azt állapította meg, hogy a festőket ekkorra már túlfizették. Szüts egy hosszú beadványában ezt igyekezett cáfolni, s minden felelősséget Hittnerre hárítani. Hivatkozik egy dokumentumra is - sajnos ez nem maradt fönnt -, amelyben a városi képviselők időközben az ikonosztázion képeinek festésével egyedül Hittnert bízták meg, aki Szüts szerint, ezt nem véve komolyan más helyeken dolgozott. Az abbahagyott hajdúdorogi képek folytatása így Szűtsre hárult, aki vállalta is a munkát, de azt kérte, hogy fizessék meg ezért rendesen. A veszekedéseknek az lett az eredménye, hogy Hittner 1813 körül végleg eltávozhatott Dorogról, bár ekkor a képek többségével már készen lehettek.

Szüts ellen 1816-ban újabb kivizsgálás folyt, mivel fia és inasa meg akarta akadályozni, hogy a város hadnagya bizonyos Kálvária képeket magával vigyen a műhelyéből. Feltételezhető, hogy az ikonosztázion oromzatán lévő nagy képek kiadásáról lehetett szó. Ha ez igaz, akkor az ikonosztázion munkálatinak befejezési dátumának 1816-ot lehet tekinteni.

A bőséges forrásanyag ellenére sok kérdésre nem kapunk választ: nem tudni, mikor készültek el pontosan a templom festési munkálataival; azt sem lehet pontosan megállapítani, hogy a képek közül melyiket festette az egyik, melyiket a másik festő.

A hajdúdorogi ikonosztázion képei közül egyelőre egy olyan kép van, amelyet teljes biztonsággal Hittner Mátyás művének tarthatunk: az Istenszülőt ábrázoló alapkép, amelyet 1812-ben Szüts suttogó propagandájában csak „pesti dámaként” határozott meg. Most erre a képre tekintve kíséreljük meg föltárni, hogy Hittner milyen módon és mértékben teljesítette a szerződésben rögzített elvárásokat, hogy ti. képei a mostani világ ízlésének, és a rítus módjának is megfeleljenek.

Az alapképek között, első ránézésre éppen a Szűz Mária kép tűnik a megszokott bizánci megoldásoktól egészen távol eső alkotásnak. Szűz Mária egy glóbuszon áll, kontraposztos beállítása, a háta mögött széltől lebbenő vörös köntöse, kecsességet és légiességet kölcsönöz alakjának, amit túlméretezett lábfeje kicsit visszafog. Az anya és gyermeke közötti érzelmet fokozza, hogy Mária szorosan magához vonja Jézust, tekintetét viszont merengően a távolba irányítja. A glóbusz, Mária alakjának megformálása, mozgalmas ruharedőzete, arra utalnak, hogy Hittner számára a korszak nyugati Mária képeinek álló változatai lehettek inspirálóak. Szokatlannak tűnik Mária kéztartása is - jobbjával fogja át bal kézfejét -, pedig ez a motívum, a számos metszett és festett másolatban közismertnek számító római Santa Maria Maggiore bazilikában őrzött, Szent Lukácsnak tulajdonított ősi ikon szinte egyedien speciális gesztusára tett utalásként is fölfogható. A festő talán ezzel a motívummal kívánt kapcsolatot teremteni saját műve, és az egyik „ős” Mária-kép között. A helyzetet bonyolítja, hogy a 19. század elején a római kegykép metszetei más kegyképre utaló aláírással is megjelenhettek: Széchényi Ferenc szentképalbumából ismert az a kis színezett rézmetszet, amelyen a római Lukács-ikont ábrázoló metszet alatt a következő felirat olvasható: A’ Pócsi boldogságos Szűz. Bizonyítani nem lehet, de teljesen kizárni sem, hogy Hittner hasonló előképek alapján kívánta meg a „rítus módja” szerint megformálni a rá bízott kompozíciót, ötvözve az „első” Mária-ikonok és a saját korában közkedvelt Mária-ábrázolások festői megoldásait, ikonográfiai hagyományait. 

A korabeli festői gyakorlatban bevett dolognak számított a metszetelőképek használata, ami egyszerre jelentette a jól bevált kompozíciós sémák továbbörökítését, másrészt lehetőséget is nyújthatott arra, hogy a „mai világ ízlésének” való megfelelési szándék is érvényesüljön. A két diakónusi kapu fölött elhelyezett ószövetségi jelenetek, mint Szűz Máriára, és Jézus Krisztusra utaló előképek, a „Jákob álma” és a „Mózes az égő csipkebokor előtt”, feltételezhetőn a 18. századi képes Bibliák metszetei, vagy önálló metszetlapok nyomán készültek. A Mózes-jelenet esetében egészen egyértelmű a metszet és a festmény közötti szoros kapcsolat, míg a Jákob-jelenet inkább csak kiindulási alap lehetett, a festő tovább variálta, módosította a kiválasztott sémákat. Feltételezhető, hogy az ünnep képek esetében is metszetelőképeket használtak: a Keresztelkedés előképe Guido Reni, Bécsben őrzött festménye, míg a Föltámadás egy 1785-ben már kiadott, ismeretlen metszőtől származó metszet fölhasználásával készült. 

A dorogi ikonosztázionon a különböző „mesterkezek” meghatározására egyelőre nem vállalkozhatunk, ehhez sokkal jobban kellene ismernünk a két festő további műveit is. Annyi azért jól látszik, hogy az egyes képek között komoly stílusbeli különbségek vannak, amelyek a két különböző mesterre, meg talán segédeikre utalhatnak. A négy alapkép, a diakónus kapu fölötti képek, illetve a középtengely Föltámadás képe, mindenképp a legjobb munkáknak számítanak ezen az együttesen belül, ezért megkockáztatható az a föltevést, hogy ezeket Hittner munkáinak tartsuk.

Nem tudni, melyikük alkothatta a szentélyben látható ószövetségi jeleneteket, vagy a szólea feletti csehsüvegboltozat Szentháromság falképét, amely még a 20. század elején is látható volt. A püspöki trón Jó pásztora, illetve a szószék Magvetőt ábrázoló képe, amelyek nagyon finom festői megoldásokat mutatnak, szintén nem köthető konkrét névhez. A szószék kosarát egyházatyák képei dísztik, amelyek közül Aranyszájú Szt. János azonosítható biztonsággal (szerzetesi ruhában ül, és olvas, mögötte Szt. Pál sugalmaz), meg talán Szt. Bazil, aki trónon ülve lábával egy eretneket tipor el.

A két mesterre vonatkozó életrajzi adatok is csak elvétve fordulnak elő. Annyi megállapítható, hogy mind a ketten Miskolcról telepedtek át Dorogra családostul a több évre tervezett munka reményében, korábban vállalt munkáikat is félbe hagyták. Szüts, az egymásnak is ellentmondó adatok alapján 1760 körül születhetett. Nemesnek tartotta magát, s amire  „de Norko” előneve is utal. 1818-ban már a házát is összeírják Dorogon, ezek szerint végleg itt telepedett le. Szüts római katolikus volt. Hittner 1812-ben 30 éves lehetett, bajai születésű, nős, családos, római katolikus. Ennél több életrajzai adatot egyelőre nem tudunk, az 1820-as években már Kassán élt. Az sem derül ki, hogy hol és mikor kezdtek el közösen dolgozni, nem világos, hogy a mi állhatott a társulásuk mögött.

 

Felújítás az 19. század 2. felében

A dorogi templom hajója eredetileg nem kapott teljes festést. A karzat fölötti boltozatra Révész György sátoraljaújhelyi festő készítette el a Szent István ledönti a bálványokat című kompozícióját 1857-ben, amelyről szerencsére fönnmaradt még egy fénykép is. Nyilvánvaló, hogy ebben a képben már pontosan megfogalmazódott az az igény, amely aztán a hajdúdorogi mozgalom célja is lett, hogy ti. magyar és bizánci ne egymást kölcsönösen kizáró fogalmak legyenek, hiszen a bizánci kereszténység igenis már az államalapítás előtt és alatt is jelen volt a magyarság körében. A kompozíción a keresztet felállító Szent István társaságában bizánci püspökök is állnak.

Révész új oltárképet is festett, mely jelenleg is a templomban van. Ekkor az ikonosztáziont is megújították.

 

1901-es felújítás

1901-ben a budapesti Rétay és Benedek Műintézet közreműködésével jelentős felújításon esett keresztül a templom: megújították a falfestést, az ikonosztáziont és ekkor készültek a mellékoltárok is a mellékhajókba. Ez a felújítás nem volt teljesen botránymentes. A Görögkatolikus Szemle 1901. szeptember 8-i számában egy tudósítást közöltek, amelyet a Debreczeni Újságból vettek át. Ebből kiderül, hogy a hívek egy része elégedetlen volt Ujhelyi Andor parókussal. Azt különösen nehezen viselték, hogy a felújítás során jelentkező többletköltségek előteremtéséhez a parókus a híveket adakozásra kérte. Ekkor egyesek azt kezdték terjeszteni, hogy

„az újonnan festett templom egyik festményén, mely Jézust a keresztfára feszítve ábrázolja, a kereszt alatt csoportosuló nép közt felismerte volna a pap arczát is. Az elégedetlenség ekkor tört ki. A felizgatott tömeg hangosan követelte a festmény eltávolítását, vagy kijavítását. Ujhelyi Andort füle hallattára azzal fenyegették, hogy a legközelebbi bucsu alkalmával megkövezik.”

Ujhelyi okulva elődje példájából, akit a dorogiak kődobálással késztettek a parókia elhagyására, a búcsúra csendőri védelmet kért. A kődobálásból csak morgás lett. Tanúk szerint, a nagy tömegben nem egyszer lehetett hallani a karonülő gyermekek naiv szájából: - Édesanyám, mikor ütik már édesapámék a papot?

Szerencsére a dolgok nem fajultak később sem idáig. Ami különös, hogy ma már nem lehet azonosítani az ominózus Keresztrefeszítés képet, amelyen a parókust is felfedezni vélték, mivel az akkor vásárolt új Kálvária-képen összesen három szereplő van, és igazából a korabeli a források sem tudnak ilyen tematikájú képről.

1905-ben szintén a Gör. Kat. Szemlében írták, hogy „Hajdu-Dorogh hitközség tevékeny lelkésze, Ujhelyi Andor a hitközséggel egyetértve, a  napokban igen értékes adománnyal örvendeztette meg Püspök Urunk ő nagyméltóságát. Ugyanis egy művésziesen kidolgozott régi és a műemlékek sorában is ritka Mária-képpel lepte meg, mely régebben a templom díszítésére szolgált, de újabb időkben a hívek műértő figyelmének hiányában a lomtárban hevert.” Most viszont az Ungváron felállított egyházmegyei múzeumba, szinte elsőként érkezett! Sajnos a múzeum viszontagságos története miatt a szóban forgó kép azonosítására ma már igen kicsi esély mutatkozik.

 

1912-ben a dorogi templomot székesegyházi rangra emelte az egyházmegyét is megalapító X. Piusz pápa. A templom belsejét ekkor nem, hanem az 1938-ban rendezett Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére, 1937 és 1939 között, újra átalakították, az előző festéseket, a szentély kivételével eltűntették. Ekkor új oltárkép készült, amely Petrasovszky Manó munkája, jelenleg a főhajó nyugati falán található.

 

A 20. század végén

  Én éppen 25 évvel ezelőtt jártam a dorogi templomban, amikor az egyházmegye fennállásának 75. évfordulóját ünnepeltük, s ennek tiszteletére Timkó Imre püspök itt végezte a papszentelést. Meg kell mondanom, nagy várakozással érkeztem, de csalódtam: a templom belül kopott, elhanyagolt volt, az ikonosztáz képei bebarnulva, az állványzatot az orvosi rendelők, iskolák folyosó-lábazataira emlékeztető, zöld olajfesték borította. Amikor viszont 20 évvel később újra itt jártam, már rá sem lehetett ismerni a templomra.

            1989-90-ben, Puskás László görögkatolikus művész és felesége, a hajót új falképekkel borította. A teológiailag nagyon alaposan végiggondolt festéssel szerencsésen ültette át a bizánci templomok képi programját a barokk térbe. A bizánci ikonográfiai hagyományokból építkező, a modern festészet formai újításaitól megérintett festői megoldásoknak köszönhetően ezek a falképek a 20. század hazai görögkatolikus művészetében mindenképp kiemelkedő helyet foglalnak el. Igazából ekkor is teljesültek a dorogiak által még a 19. század elején, az ikonosztázion festésénél megfogalmazott elvárások, hogy ti. a mai világ ízlése és a rítus módja egyaránt érvényesüljön.

            A berendezés az ezredfordulótól kezdve, nagy állami támogatással nyerte vissza eredeti pompáját. Az ikonosztázion újra színekbe és aranyba öltözött, képei, ornamentikája megelevenedtek, hatásuk messze fölülmúlja a korábbi, elhanyagolt időszakét.

            A templom persze új műalkotásokkal is gazdagodik. Még a nyolcvanas években készült Kárpáti László szép, körmeneti ikonja. 2009-ben a pócsi kegykép vendégeskedett itt néhány hónapig, amire Monostory Viktória másolata emlékeztet. Az egyházmegye védőszentjét 2010 óta, a bécsi érsek jóvoltából ereklyéjén keresztül is tisztelhetjük a templomban, a fölötte elhelyezett új ikon Seres Tamás munkája.

 

            Összegzés

  A katolikus terminológiában egy nagyon kedves és találó metaforával a székesegyházat a püspök jegyesének szokták nevezni. Bizony, a dorogi Ecclesia cathedralis gyakorta érezhette magát elhanyagolt menyasszonynak, hiszen jegyese egy másik, bár nem túl távoli városban tartja a székhelyét, gondoskodó figyelmét sokféle feladat tereli el hosszabb-rövidebb időre. Mindenesetre az utóbbi évtizedekben püspökeink mégis kitüntető gondoskodással és figyelemmel igyekeztek székesegyházuk mennyegzős pompáját megőrizni, lehetőleg fokozni. Kívánom, hogy ez a kapcsolat az elkövetkező századokban is minél harmonikusabb legyen, mindannyiunk nagyobb örömére és üdvösségére! Szatmáriasan szólva: „Sok, számos éven át!”