Véghseő Tamás: Egy kálvária-út véget ér. A Hajdúdorogi Egyházmegye megalapítása és első évtizedei

[A 2012. február 18-án Hajdúdorogon elhangzott előadás szövege]

Főtisztelendő püspök urak, államtitkár úr, képviselő urak, polgármester urak!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

 Előadásom címének ezt adtam: Egy kálvária-út véget ér. A Hajdúdorogi Egyházmegye megalapítása és első évtizedei. A magyar görögkatolikus utat kálvária-útként értelmezni az eddig hallottak alapján egyáltalán nem túlzás. A következő mintegy harminc percben a történelmi események felelevenítésével azt szeretném érzékeltetni, hogy a Hajdúdorogi Egyházmegye felállítása valóban kivételes ünnepi pillanata egyházunk történetének, hiszen őseinket a kálvária megszűnésének felszabadító érzésével ajándékozta meg. Azt is látni fogjuk, hogy az ünnepi pillanat után igen hamar új kálvária-út/utak nyíltak. Ezek felidézése azonban nem azt szolgálja, hogy történelmünket búskomor siralomtörténetnek lássuk, s a sértett önsajnálat tévútjára kerüljünk. Éppen ellenkezőleg: őseink küzdelmei, nehéz, időnként keserves útkeresése jelenünk, felelősségünk és kötelességeink pontosabb megértésére fognak minket elvezetni.

Az Egyetemi templomban végzett magyar nyelvű liturgia után a magyar görögkatolikusok mozgalma holtpontra jutott. Egyértelművé vált, hogy túlságosan közel került a politika világához, s ennek a közelségnek a közvetlen hátrányát a szigorú szentszéki tiltások jól érzékeltették. A kialakult nagyon kedvezőtlen helyzet átgondolt cselekvésre és új utak keresésére ösztönözte a magyar görögkatolikusokat.  Új kezdeményezésként 1898 júniusában Budapesten megalakult a Görög Szertartású Katolikus Magyarok Országos Bizottsága, melynek elnöke Szabó Jenő nyugalmazott miniszteri tanácsos, főrendiházi tag lett. Hosszú minisztériumi pályafutása során alaposan kiismerte a politika útvesztőit, ezért vezetésével az Országos Bizottság  kísérletet tett arra, hogy a magyar görögkatolikusok ügyét kivezesse a politika ingoványos talajáról. Mivel az egyházmegye felállításának kérdése elsősorban politikai akarattól és egyeztetésektől függött, s könnyen kontrollálhatatlan játszmák martalékává válhatott, az Országos Bizottság arra az álláspontra jutott, hogy a magyar liturgikus nyelv szentesítését a meglévő egyházmegyei keretek között próbálja meg elérni. Ezen kívül célként fogalmazódott meg a liturgikus mozgalom nacionalista beütésektől való megtisztítása, valamint a Gergely-naptár bevezetése a magyar ajkú egyházközségekben. A programhoz 113 parókia, 568 fília és 134.527 hívő csatlakozott. Az Országos Bizottság egy bő évtized után – megtapasztalva a román egyházmegyék püspökeinek hajthatatlanságát és románosító törekvéseit – visszatért az önálló egyházmegye eszméjéhez, amit ez idő alatt a hajdúdorogi Állandó Végrehajtó Bizottság nem adott fel.

Az Országos Bizottság programjában szerepelt egy római zarándoklat megszervezése is, melynek célja a magyar görögkatolikusok létének demonstrálása volt. A zarándoklatra a jubileumi Szentévben, 1900-ban került sor március 6. és 9. között.  Ezen 461 zarándok (köztük 67 lelkész) vett részt. A zarándoklat vezetését Vályi János eperjesi püspök vállalta, míg Firczák Gyula munkácsi főpásztor Rómában csatlakozott hozzájuk.  Viszontagságos körülmények között jutottak el az Örök Városba, ahol az a nyugtalanító hír fogadta őket, hogy a XIII. Leó pápa (1878-1903) talán nem is fogadja őket.  A pápai kihallgatásra végül a római tartózkodás utolsó napján került sor. Vályi János püspök rövid köszöntő beszédében a magyar liturgia szentesítését kérte a pápától és átadta azt az Emlékiratot, melyben a magyar görögkatolikusok kérésüket összefoglalták. Az Államtitkárság előzetesen tájékoztatást kapott a szervezőktől a benyújtandó kérelem tartalmáról, s a nuncius útján jelezte, hogy arra azonnali választ a Szentatyától nyilvánvalóan nem kaphatnak. Az Emlékirat szentszéki tanulmányozásával kapcsolatos későbbi államtitkársági iratok kiemelik annak tiszteletteljes hangnemét és visszafogott stílusát. Mind a zarándokok magatartása, mind pedig az Emlékirat szövege jelentős mértékben javított azon a kedvezőtlen megítélésen, mely az addig beérkezett információk alapján Rómában a magyar görögkatolikusokkal kapcsolatban kialakult.

A római zarándoklat után az Országos Bizottság díszes kiállítású Emlékkönyvet adott ki két térképpel, számos fényképpel, a zarándoklat előzményeinek, lefolyásának történetével, a pápának átnyújtott Emlékirat szövegével, a résztvevők névsorával. Az Emlékirat címlapját Roskovics Ignác festőművész „Magyarok Nagyasszonya” című festménye díszítette. Történeti részét Hodinka Antal történész a görögkatolikusok történelmének legkiválóbb ismerője állította össze. A bizánci szertartású katolikus magyarok történetének bemutatásában felsorakoztatja azokat a történeti tényeket és érveket, melyek a 19. század második felétől kezdődően egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a magyar görögkatolikusok önértelmezésében. A többségi társadalom gondolkodásában a keleti szertartás a szláv és a román nemzetiségekhez kapcsolódott, míg a magyarság vallási jellemzőjeként a latin szertartás vagy a protestantizmus rögzült. Mindeközben a történeti kutatások eredményeként egyre inkább vitathatatlanná vált, hogy a magyarság elsőként a bizánci szertartású kereszténységgel ismerkedett meg, a 10. században egyes magyar előkelők Bizáncban lettek keresztények, s ennek következményeként Hierotheosz püspök személyében keleti szertartású térítő püspök működött Magyarországon. Szent István király ugyan a latin szertartású kereszténység mellett döntött, ám a bizánci szertartás képviselői – elsősorban a szerzetesek – még hosszú ideig működtek a magyarok között. A bizánci szertartás jelenléte az Árpád-kori magyarság körében, illetve az azt bizonyító történeti tények sora óriási szerepet játszott a 19-20. századi magyar görögkatolikusok önértelmezésének alakulásában. Különösen a millenniumi ünnepségek atmoszférájában volt nagy jelentősége annak, hogy rámutathattak: a magyar nemzet története a bizonyíték arra, hogy a „magyarság” és a „keleti szertartás” nem egymást kizáró fogalmak. Az önértelmezésük útja tehát az egészen távoli múltból indult. Annak elfogadtatása a többségi társadalommal viszont valódi kálvária-útnak bizonyult.

A római zarándoklat ugyan nem hozott teljes áttörést, s a Szentszék elvileg fenntartotta a szigorú tiltást, de a magyar görögkatolikusok ügyének kétségtelenül óriási szolgálatot tett. Az enyhülés jeleként értelmezhető az, hogy a római zarándoklat után Emidio Taliani bécsi nuncius a jeles jezsuita kánonjogásszal, Nikolaus Nilles-szel egyetértésben a kialakult nyelvhasználati gyakorlat hallgatólagos tűrését javasolta. Vaszary Kolos hercegprímás már a római zarándoklat előtt a liturgia lényegi részeiben az ógörög nyelv használatát javasolta, mivel tisztában volt azzal, hogy a Szentszék nem fogja engedélyezni a teljes magyar nyelvű liturgiát. A hercegprímás gondolkodásának megalapozottságát a budapesti események is igazolták.  Az 1905-ben megalapított budapesti parókia élére az a Melles Emil szatmári főesperes került, aki a magyar nyelvű liturgia elkötelezett híve volt. A főváros összes – tehát nem csak magyar ajkú – görögkatolikus hívője számára felállított parókián a magyar vidékeken kialakult gyakorlatot vezette be. Ez a gyakorlat belső konfliktushoz vezetett, melyben végül a Szentszék intézkedésére volt szükség. 1909-ben – a sorozatos Rómába érkezett feljelentések hatására – a Hitterjesztés Kongregációja a budapesti parókiát rutén szertartásúnak minősítette és a magyar nyelv liturgikus használatát betiltotta. A hercegprímás által javasolt ógörög liturgikus nyelv ugyanúgy idegen volt a magyar görögkatolikusok számára, mint az ószláv és a román. Alkalmazásával ugyanakkor el lehetett kerülni azt a széles körben elterjedt – s Rómában a nemzetiségek által különösen is propagált – vádat, mely szerint a magyar liturgikus mozgalom csupán a politika szolgálatában álló eszköz, mellyel a kormány a nemzetiségek elmagyarosítását kívánja elérni.

Az újabb szentszéki tiltás hatására az Országos Bizottság is visszatért az önálló püspökség eszméjéhez és 1910 végén a hajdúdorogi Állandó Végrehajtó Bizottsággal közösen kezdeményezte a kormánynál elvi döntés meghozatalát egy magyar görögkatolikus egyházmegye létesítéséről. Ez az indítvány látszólag eredménytelen maradt. 1911. június 30-án Szabó Jenő a főrendiházban nagyhatású beszédben ismételte meg az alapításra vonatkozó kérést, utalva arra, hogy a magyar görögkatolikus püspökségtől remélik a magyar liturgikus nyelv kialakult gyakorlatának törvényesítését.  A kormány nevében válaszoló Zichy János vallás- és közoktatási miniszter jóindulatáról biztosította a magyar görögkatolikusok törekvéseit, de azt az álláspontot hangoztatta, hogy először a magyar nyelv szentszéki elismerésének kell megtörténnie, s csak utána lehet szó az egyházmegye alapításáról.  Talán maga a miniszter sem tudott arról, hogy Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök Ferenc József király megbízásából már áprilisban titkos tárgyalásokat kezdeményezett a Szentszékkel a magyar görögkatolikus egyházmegye felállításáról. Az első kedvező szentszéki reakciók után, Szabó Jenő főrendiházi beszéde idején a magyar kormány már azt kívánta elérni a Szentszéknél, hogy annak hozzájárulását minél előbb a közvélemény elé tárhassa. Az Országos Bizottság és az Állandó Végrehajtó Bizottság indítványa ugyanis akkor érkezett meg a kormányhoz, amikor az az uralkodóval együtt nagy horderejű törvények parlamenti vitájára készült. Ezek közül kiemelkedett az új véderőtörvény, melynek parlamenti elfogadása kétségesnek tűnt. A politikai pártok támogatásának megnyerése érdekében az uralkodónak szüksége volt egy olyan gesztusra, mellyel a magyar nemzet iránti figyelmét kifejezhette. A magyar görögkatolikusok régi vágyának teljesítésével, melynek nemzeti jellege vitathatatlan volt, az uralkodó megnyerhette a parlament támogatását. Mivel azonban a Szentszék hozzájárulására is szükség volt, az uralkodó először a diplomáciai utak mellőzésével, Lippay Bertalan festőművész, pápai gróf és kamarás közvetítésével érdeklődött a Szentszéknél, majd pedig hivatalosan, de még mindig titokban a miniszterelnök útján indította meg a szükséges egyeztetéseket. A miniszterelnök teljes nyíltsággal feltárta a Szentszék előtt, hogy a magyar görögkatolikus egyházmegye felállításának milyen fontos belpolitikai vonzata van, s az uralkodó mennyire értékelné, ha a Szentszék segítséget nyújtana neki tervei megvalósításában. A Szentszék készen állt teljesíteni az uralkodó kérését, de a kormánytól biztosítékokat várt nem csak az egyházmegye finanszírozása, hanem a magyar liturgikus nyelv tilalma tekintetében is.

Ferenc József király felterjesztését az újonnan kinevezett kalocsai érsek, Csernoch János juttatta el a Szentszékhez, melyben az új egyházmegye liturgikus nyelveként az ógörög szerepelt.  A püspökkari tanácskozáson jelen voltak a román görögkatolikus metropólia főpásztorai, Victor Mihályi érsek, Demetriu Radu nagyváradi és Vasile Hossu szamosújvári püspök is, akik szintén megszavazták az új egyházmegye alapítását. Ugyanakkor azt is kérték, hogy az átsorolandó egyházközségek pontos kijelölése ne történjen meg a megkérdezésük nélkül. A következő hónapokban megtartott üléseik után azonban közösen léptek fel érdekeik képviseletében és elérték, hogy a már kijelölt új egyházmegyei határokat megváltoztassák, s az általuk igényelt egyházközségeiket visszasorolják. Ezzel egyidejűleg minden lehetséges módon felhívták a Szentszék figyelmét arra, hogy bár az új egyházmegye hivatalos liturgikus nyelve az ógörög lesz, az mindenképpen a magyarosítás célját fogja szolgálni.  Radu püspök Ferenc Ferdinánd trónörökössel is felvette a kapcsolatot és kérte közbenjárását. Ugyanezt tették a Román Nemzeti Párt képviselői is. A trónörökös teljes mértékben a románok mellé állt és a római osztrák történeti intézet igazgatóját, Ludwig von Pastort utasította arra, hogy a Szentszéknél kísérelje meg megakadályozni az egyházmegye felállítását. Ez a meddő próbálkozás nagy visszatetszést keltett vatikáni körökben.

A tárgyalások sikeres lezárását követően Ferenc József király, a magyar katolikus egyház főkegyuraként, a magyar közjog előírásainak megfelelően 1912. május 6-án megalapította a Hajdúdorogi Egyházmegyét, X. Szent Piusz pápa (1903-1914) pedig június 8-án kiadott  Christifideles graeci kezdetű bullájával kanonizálta azt. Az alapító bulla bevezető része kifejti, mi indokolta a Hajdúdorogi Egyházmegye felállítását. A magyarországi görög szertartású katolikusok mindenkor tanújelét adták hithűségüknek, valamint az Apostoli Székhez való ragaszkodásuknak. A pápák ugyanakkor egyházszervezetük kiépítésével előmozdították fejlődésüket és ha szükségessé vált, új egyházmegyéket létesítettek számukra. IX. Piusz pápa ezért alapította meg a román görögkatolikusok részére a lugosi és a szamosújvári püspökséget, illetve a gyulafehérvár-fogarasi érseki tartományt. A bulla megállapítja: a görög szertartású hívek között megsokasodott azok száma, akik a magyar nyelvet használják, és akik szüntelenül arra kérték a Szentszéket, hogy számukra egyházmegyét alapítson. Kérésük teljesítése két okból is sürgetővé vált: 1. Hogy az egyházmegye felállítása által megerősödjék a vallás, a béke és az egység a különböző nyelveken beszélő görög szertartású hívek között; 2. Hogy elháruljon a nemzeti nyelvek liturgikus alkalmazásának veszélye, amit a pápák már többször elítéltek. Ezt kihangsúlyozandó az alapító bulla leszögezi: a magyar nyelvet soha nem lesz szabad a liturgiában használni. Az új egyházmegye liturgikus nyelve az ógörög nyelv. A nemzeti nyelv a Szentszék által a nyugati egyház számára engedélyezett mértékben érvényesülhet. A hivatalos liturgikus nyelvet azonban csak három év múlva kell bevezetni; ez idő alatt minden lelkész köteles azt elsajátítani. Addig minden templomban azon a nyelven lehet végezni a szertartásokat, melyen jelenleg is végzik, kivéve a magyar nyelvet. A Szentszék álláspontja szerint tehát az új egyházmegyének éppen az a feladata, hogy a magyar nyelv liturgikus alkalmazását visszaszorítsa.

A Szentszék a Hajdúdorogi Egyházmegyébe 162 parókiát osztott be. Ezek közül 1 az Esztergomi, 8 az Eperjesi, 70 a Munkácsi, 4 a Szamosújvári, 44 a Nagyváradi és 35 a Fogarasi Egyházmegyéhez tartozott. Az új egyházmegyéhez az 1910. évi népszámlálási adatok alapján 215.000 hívő került. Közülük 183.000 magyar, 26.000 román, 1.600 szlovák, 1000 rutén és 2.500 egyéb anyanyelvű volt. A görögkatolikus magyarok 40%-a, vagyis 120.000 lélek, nem került a Hajdúdorogi Egyházmegyébe; kétharmaduk szláv, egyharmaduk pedig román püspökségek joghatósága alatt maradt. Mivel a Fogarasi Egyházmegyétől átcsatolt egyházközségek a központtól igen messze voltak, a pápa engedélyezte, hogy a hajdúdorogi püspök azokat külhelynök segítségével kormányozza. A pápa a hajdúdorogi templomot székesegyház rangjára emelte. A magyar kormánnyal történt megállapodás értelmében a püspök, a kanonokok és a központi tisztségviselők javadalmazásáról a magyar államnak kellett gondoskodnia. A parókiákat átengedő egyházmegyék javadalma sértetlen maradt. A bulla kihangsúlyozta, hogy az egyik legsürgetőbb feladat a papnevelő intézet felállítása, melyhez az anyagi feltételeket a kormánynak kellett biztosítania. A Hajdúdorogi Egyházmegye az esztergomi érseki tartományba nyert besorolást.

 A pápa az alapító bulla intézkedéseinek végrehajtásával Raffaele Scapinelli bécsi nunciust bízta meg, aki 1912. november 17-én adta ki a Christifideles bulla végrehajtási rendeletét. Az érintettek tudomására hozza, hogy az új egyházmegye apostoli kormányzójává Papp Antal munkácsi püspököt nevezte ki. A végrehajtási rendelet hangsúlyozza az alapító bulla intézkedését a magyar nyelv liturgikus használatának tilalmával kapcsolatban és jelzi, hogy az ógörög nyelvet nemcsak a lelkészeknek kell elsajátítaniuk, hanem gondoskodniuk kell arról is, hogy azt a liturgikus cselekményekben részt vevő hívek is legalább olvasni megtanulják. A magyar nyelvet kizárólag a liturgián kívüli ájtatosságokban, a magánimádságokban, a szentbeszédekben és a nép tanításában szabad használni.

A Hajdúdorogi Egyházmegye megalapításának híre hatalmas örömmel töltötte el a magyar görögkatolikusokat. Több évtizedes küzdelmük, csalódásokkal teli kálvária-útjuk ért véget. Új utak és új perspektívák nyíltak meg. Bár nyilvánvaló volt, hogy az új egyházmegye előtt komoly feladatok álltak, az alapítás pillanatában a magyar görögkatolikusok jogos reményekkel telve indultak meg az önállóság útján.

Már az ünnepi pillanatokat is beárnyékolták olyan események, melyek előre vetítették a jövőbeni súlyos problémákat. Közvetlenül az alapítás hírüladása után a román egyházmegyékből – elsősorban a Demetriu Radu vezette nagyváradiból – tiltakozó táviratok tucatjai érkeztek a bécsi nunciatúrára. Néhány hét elteltével pedig a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez csatolt egyházközségek a román püspök által előre elkészített román és olasz nyelvű formanyomtatványokon fejezhették ki tiltakozásukat. A szervezett tiltakozásba a román sajtó is bekapcsolódott. Az indulatoktól fűtött cikkek ellenállásra szólították fel mind a püspököket, mind pedig a papokat híveikkel együtt. A Szentszéket a „gyilkos bulla” visszavonására szólították fel, s a Rómától való elszakadással fenyegetőztek. Az egyházmegye szervezését több helyen az apostoli kormányzó első körlevelének visszaküldésével, a kiküldött lelkészek akadályozásával, sőt az egyházközségek átvételére kiküldött Jaczkovics Mihály, hajdúdorogi külhelynök bántalmazásával hátráltatták.

A feszült helyzet mihamarabbi megoldása és a kedélyek csillapítása érdekében szükségesnek mutatkozott az első hajdúdorogi püspök mielőbbi kinevezése, illetve az alapító bulla esetleges revíziója.

 Ferenc József király 1913. április 21-én nevezte ki az egyházmegye első püspökét, Miklósy István sátoraljaújhelyi parókus, zempléni főesperes személyében.  A választott püspök tagja volt az Országos Bizottság választmányának és részt vett a római zarándoklaton. Püspöki jelmondatául ezt választotta: „Kitartásban a siker”, amivel a magyar görögkatolikusok több évtizedes, végül sikerrel végződött küzdelmére utalt.  Felszentelésére Hajdúdorogon került sor 1913. október 5-én  A felszentelés és beiktatás szertartását Drohobeczky Gyula körösi püspök végezte Fischer Colbrie Ágoston kassai püspök és Lányi József tinini, felszentelt püspök, nagyváradi kanonok segédletével. Fischer Colbrie püspök az egyházmegyéjében élő nemzetiségek közötti megértés elismert munkálója, Lányi püspök pedig a görögkatolikus magyarokkal szemben ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd bizalmasa volt. A szentelésen 136 pap vett részt, köztük szép számmal románok is.

 A Miklósy püspök kinevezése és felszentelése közötti időben a Szentszék és a magyar kormány megegyezett az alapító bulla részleges revíziójában. A Szentszéknél Oroszország, Szerbia és Románia is hivatalos úton tiltakozott a Hajdúdorogi Egyházmegye felállítása ellen. Tisza István miniszterelnök kül- és belpolitikai okokból a magyarországi románokkal való kiegyezésre törekedett. A Hajdúdorogi Egyházmegye felállítása napirendi pont lett a tárgyalásokon. Az 1914-re áthúzódó egyezkedések során mind a miniszterelnök, mind pedig Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi miniszter azt az álláspontot képviselte, hogy a revízióra a viszonosság elve alapján kerülhet sor. Vissza kell adni a román többségűnek bizonyuló egyházközségeket a román anyaegyházmegyéknek, viszont azokon a helyeken, ahol nagy számban élnek magyar görögkatolikusok a román egyházmegyékben, önálló parókiákat kell szervezni, s azokat a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez kell csatolni. Ezt azonban a román püspökök elutasították. Az első világháború kitörése miatt a revízió megakadt, a háborút lezáró trianoni békediktátum miatt pedig okafogyottá vált, hiszen az a revíziónál sokkal többet adott a románoknak.

Az egyházmegye megszervezésének első, sürgősen megoldandó kérdése a püspöki székhely kijelölése volt. Az alapító bulla Hajdúdorog városát jelölte ki székhelyként, s a város vitathatatlan érdemei és áldozatai miatt a közvélemény is arra számított, hogy Miklósy püspök ott telepedik le. Természetesen maguk a dorogiak is erre számítottak, a székhelyre vonatkozó igényüket 1911. szeptember 12-én bejelentették, s készen álltak újabb áldozatokat hozni. Ugyanakkor két másik város, Nyíregyháza és Nagykároly is támogatást ígért az egyházmegyei intézmények kiépítéséhez. Miklósy püspök úgy döntött, hogy a székhely-kérdést nem zárja le véglegesen, hanem ideiglenes megoldást választ. Ez a döntés azért is indokolt volt, mert az egyházmegyei intézmények kiépítését a kormány vállalta, s ennek részleteit még korántsem tisztázták. Az intézményrendszer kiépítését hosszas egyeztetéseknek kellett megelőzniük, amit egy elhamarkodott székhely-kijelöléssel a püspök nem akart befolyásolni. 1913 nyarán Miklósy püspök úgy döntött, hogy székhelyét ideiglenesen, háromévnyi időtartamra Debrecenben rendezi be. Erre a célra a városi kereskedelmi és iparkamara épületében bérelt helyiségeket és a hajdúdorogi püspökszentelés után október 15-én ünnepélyes körülmények között bevonult a városba.

A székhely-kérdés ideiglenes, ugyanakkor ésszerű megoldása után úgy tűnt, hogy az egyházmegye megszervezését már semmi sem hátráltathatja. Lassan a román egyházmegyékből átcsatolt parókiákon is helyreállt a rend és a nyugalom. Ez a békés időszak azonban csak néhány hónapig tartott.

1914. február 21-én Czernowitzból „Kovács Anna” álnévvel feladott levél érkezett a püspökségre. A levél írója azt közölte a püspökkel, hogy címére 100 koronát, egy aranyozott templomi csillárt és leopárdbőrt tartalmazó csomagot adott fel. A húsz kilogrammos küldemény február 23-án meg is érkezett. Slepkovszky János püspöki titkár baltával próbálta felbontani a csomagot, melynek tartalma ekkor felrobbant.  A mintegy 2000 atmoszféra nyomású robbanás kidöntötte a falakat, átszakította födémet és darabokra szaggatta  Jaczkovics Mihály helynököt, Slepkovszky János titkárt, halálosan megsebesítette dr. Csatth Sándor ügyvédet, az egyházmegye ügyészét, aki a merénylet után még egy órát élt. Dávid József joghallgató, Kriskó Elek és Bihon Miklós egyházmegyei írnokok súlyos, a ház lakói közül többen könnyebb sérülést szenvedtek. Miklósy István püspököt a csomag kibontása előtt egy másik szobába telefonhoz hívták, így ő csak kisebb sérüléseket szenvedett.

 A merénylet az egész magyarországi közvéleményt megdöbbentette. Az áldozatok február 25-i temetésén harmincezer ember vett részt. A vértanúkat az egész nemzet sajátjainak tekintette. Az azonnal megindított és Romániára is kiterjesztett nyomozás kiderítette, hogy a csomagot két kalandor, a román Ilie Cătărău és az orosz Timoftei Kirilov adta fel. Mivel mindketten kötődtek a román és az orosz titkosszolgálatokhoz, nyilvánvaló volt, hogy megbízásból cselekedtek. Az első világháború kitörése megakadályozta letartóztatásukat, s az ügy szálainak teljes felgöngyölítését. 1937-ben Cătărău San Franciscóban, a halálos ágyán beismerte tettét. A merénylet célja a Monarchia belső békéjének feldúlása volt, ami különösen Oroszországnak állt érdekében. Ugyanezekben a hetekben zajlott a máramarosi „skizmaper” is, melynek szintén volt orosz titkosszolgálati háttere. Mivel a Hajdúdorogi Egyházmegye felállítása során felszított román-magyar ellentét csillapodni látszott, egy véres bombamerénylet, melynek szálai román elkövetőkhöz és Romániába vezetnek, alkalmas eszköznek tűnt nemzetiségi ellentétek kiélezésére, s következésképpen a Monarchia erejének meggyengítésére. Néhány hónappal később egy másik merénylet, Ferenc Ferdinánd és felesége szarajevói meggyilkolása az első világháborúhoz vezetett, mely végzetes következményekkel zárult mind Magyarország, mind pedig a magyar görögkatolikusok számára.

A debreceni bombamerénylet újra felvetette a püspöki székhely problémáját. Miklósy püspök március 21-én tárgyalt Tisza István miniszterelnökkel és Jankovich Béla kultuszminiszterrel. A megbeszélésen az a döntés született, hogy a püspöki székhely átkerül Nyíregyházára. A püspök hatalmas lelkierővel viselte a merénylet okozta megpróbáltatásokat. Miközben a közvélemény egyértelműen a románokat tette felelőssé, Miklósy püspök nyilatkozataival igyekezett csillapítani a kedélyeket. Kijelentette: „Néhány egzaltált gonosztevő tettéért nem lehet felelőssé tenni egy egész fajt.”  1914. szeptemberében átköltözött Nyíregyházára és minden figyelmét az egyházmegye szervezésére fordította. A Fogarasi Főegyházmegyéből átcsatolt székelyföldi parókiák kormányzására külhelynöknek Hubán Gyula szatmárnémeti lelkészt nevezte ki, aki Marosvásárhelyen építette ki székhelyét.

Az első világháború kitörése és elhúzódása, valamint az egyre súlyosbodó gazdasági helyzet rendkívül hátrányosan érintette az egyházmegye szervezését.  A háborús helyzetre való tekintettel a kormány nem tudta teljesíteni vállalásait. Különösen a püspöki székhely és a papnevelő intézet felépítésének elmaradása járt jelentős hátrányokkal. Nem történt meg az egyházmegye megfelelő javadalommal való ellátása sem. Ezen némileg Pásztory Árkád, kolostoron kívüli bazilita szerzetes hagyatéka segített, aki 1915-ben Szatmár vármegyében 2000 hold szántóföldet, 300 hold erdőt és szőlőt, illetve gazdasági épületeket adományozott a Hajdúdorogi Egyházmegyének.

Az egyházmegye papnövedékeinek nevelése Papp Antal munkácsi püspök hozzájárulásával az ungvári szemináriumban történt. Miklósy püspök kérésére az elöljárók külön figyelmet fordítottak arra, hogy a hajdúdorogi egyházmegyés kispapok az alapító bulla rendelkezéseinek megfelelően kellő jártasságra tegyenek szert az ógörög nyelv ismeretében. Arról is intézkedett, hogy az egyházi éneket a munkácsi és eperjesi kispapoktól eltérően ne ószlávul (hiszen erre nem lesz szükségük), hanem magyar nyelven a Danilovics-féle énekeskönyvből tanulják. A papnövendékek megfelelő oktatása egyre nagyobb problémákat okozott, hiszen a háború miatt a tanév jóval rövidebb volt a szokásosnál.

 A munkácsi és az eperjesi egyházmegyékkel való szoros kapcsolat jutott kifejeződésre a három főpásztor, Papp Antal, Novák István és Miklósy István  közös értekezletein, melyeket 1916-ban és 1918-ban tartottak Nyíregyházán. A három görögkatolikus püspökség szépen induló együttműködését az első világháborút követő változások zúzták szét.

Az 1918-as háborús összeomlást követő zűrzavar azonnal éreztette hatását a Hajdúdorogi Egyházmegyében. A korábban Nagyváradhoz tartozó egyházközségek egy része önkényesen kimondta a Hajdúdorogi Egyházmegyétől való elszakadásukat. Az 1919 tavaszán a Nyíregyházát elfoglaló román csapatok Miklósy püspököt Debrecenbe hurcolták és arra próbálták kényszeríteni, hogy önként mondjon le a negyvennégy parókiáról. Mivel az érintett egyházközségek területe ténylegesen a román hadsereg ellenőrzése alá került, a Szentszék azokat a nagyváradi püspök joghatósága alá rendelte. Néhány hónappal később a fogaras-gyulafehérvári főegyházmegye is elérte a székelyföldi külhelynökség harmincöt parókiájának visszasorolását.

A trianoni békeszerződés következményeként a Hajdúdorogi Egyházmegye parókiáinak száma a felére csökkent. Romániához 75, Csehszlovákiához pedig 4 egyházközség került. Magyarországon maradt a 82 hajdúdorogi mellett 20 eperjesi és egy munkácsi.  Ez utóbbiak számára XI. Piusz pápa felállította a Miskolci Apostoli Exarchátus, melynek élére a Csehszlovákiából kiutasított egykori munkácsi püspök Papp Antal került. A súlyos területi veszteségeken túl a magyar görögkatolikusoknak viselniük kellett társadalmi súlyuk és megítélésük további látványos csökkenésének következményeit is. Az első világháború előtt Magyarország lakosainak 9,8 százaléka volt görögkatolikus. Ez 1920-ban 2,2 százalékra csökkent. Teljesen feledésbe merült a magyar görögkatolikusok hosszú küzdelme, melyre az egyházmegye alapításakor már szinte az egész közvélemény igazi nemzeti ügyként tekintett. A húszas-harmincas évek Magyarországán a görögkatolikusok azt érezhették, hogy útjuk ismét kálvária-úttá vált.

Ebben a nehéz időszakban a görögkatolikusok érdekeinek képviseletére 1921-ben alakult meg a  Magyar Görögkatolikusok Országos Szövetsége (MAGOSZ), mely jeles személyiségeket, világiakat és papokat fogott össze  Illés József professzor, parlamenti képviselő vezetése alatt. A MAGOSZ sajtóvállalatának gondozásában jelent meg a Máriapócsi Naptár és Kozma János kezdeményezésére a Görögkatholikus Tudósító majd pedig 1929-től – Gróh István az Iparművészeti Főiskola rektorának szerkesztésében – a Görögkatolikus Szemle, mely összekötő kapocsként kívánt szolgálni az országban élő görögkatolikusok között.  A Miskolci Apostoli Exarchátus helynöke, Szántay-Szémán István és munkatársai a Keleti Egyház című tudományos folyóirat és liturgikus könyvek kiadásával szolgálták görögkatolikus tudományosság és liturgiafejlődés ügyét. A megmaradás érdekében mozgósítható belső erők közé felsorakoztak a máriapócsi bazilita atyák. 1932-től vezetőjük az a Dudás Miklós lett, aki nem csak a rend megerősítésének feladatát vállalta fel  – többek között a hajdúdorogi megtelepedéssel is – hanem készen állt arra is, hogy Miklósy püspök  1937-ben bekövetkezett halála után egyházunkat egy minden korábbinak nehezebb kálvária-úton vezesse.

 

Főtisztelendő Püspök atyák, tisztelt hölgyeim és uraim!

 

A történeti áttekintés itt szükségszerűen megáll. Láthattuk: a Hajdúdorogi Egyházmegye felállításával egy kálvária-út véget ért, de a rövid örömteli időszak után újabb megpróbáltatások következtek. Amikor a centenáriumi évben őseink örömei és sikerei mellett felidézzük azokat a néha szélsőségesen kedvezőtlen külső körülményeket is, melyek közepette éltek, ragaszkodtak szertartásukhoz, katolikus hitükhöz és magyarságukhoz, szinte kötelességünk összevetni azokat napjaink lehetőségeivel és külső körülményeivel. Nehéz az összehasonlítás, hiszen ami lehetőségben és adottságban nekünk ma megadatik, arról őseink hosszú évtizedeken át álmodni sem mertek. Görögkatolikus egyházunk építésében, az evangélium hirdetésében, bizánci hagyományaink megélésében olyan utak nyílnak meg előttünk, melyek a kálváriát járó őseink számára tiltott ösvények voltak. Adja Isten, hogy a centenáriumi esztendőben lehetőségeink mellett felismerjük felelősségünket is.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.