Melles Emil

Pirigyi István

 

Melles Emil

budapesti apát-parókus

(1857-1932)

 

A főváros első görög katolikus papja Napkoron született 1857. március 16-án. A középiskolát Ungváron és Szatmárnémetiben, a teológiát Ungváron és Esztergomban végezte. Pászthélyi Kovács János püspök szentelte pappá 1879. december 3-án. Már felszentelése előtt, 1878. augusztus 1. óta a püspök titkára volt. E tisztességet felszentelése után is megtartotta 1881. április végéig. Ekkor a Zemplén megyei Kisdobra lelkésze, 1890-ben pedig egyben a bodrogközi kerület esperese lett. 1899. január 1.-ig működött Kisdobrán. Firczák Gyula munkácsi püspök Szatmárnémeti parókusává, a következő évben, 1900-ban pedig Szatmár megye főesperesévé nevezte ki.

Vaszary Kolos bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek, 1905. január 8-án megalapította a budapesti görög katolikus egyházközséget, melynek első parókusa Melles Emil lett. Kinevezésekor I. Ferenc József király szekszárdi c. apát címmel tüntette ki. Beiktatása 1905. november 5-én történi az esztergomi bazilikában.

1929-ben 50 éves papi jubileuma, aranymiséje alkalmával kormányfőtanácsosnak nevezték ki.

Kezdettől fogva bekapcsolódott a Görög Szertartású Magyarok Országos Bizottságának munkájába, ő volt a szervezet Szatmár megyei elnöke. Részt vett a görög katolikus magyarok 1900. évi római zarándoklatán. Jelentős munkát végzett a zarándoklatról készült "Emlékkönyv" összeállításában is.

Melles Emil kinevezését a budapesti parókiára a fővárosnak - mint kegyúrnak - törvényhatósági bizottsága ajánlotta. Ez a kinevezés egyben méltó elismerése volt annak a küzdelemnek, melyet ő a magyar liturgia érdekében kifejtett.

Ifjú korától kezdve a magyar liturgia bevezetéséért küzdött. Az ungvári "Kelet" című újságban 1888-tól számos cikke és tanulmánya jelent meg, amelyben szorgalmazta, hogy minden magyar egyházközségben vezessék be a magyar liturgikus nyelvet. Ennek feltételeit a maga részéről magyar nyelvű egyházi kiadványokkal akarta megteremteni. Ezekben egyrészt a görög szertartástant ismerteti és magyarázza, másrészt a szertartások szövegét, énekeit közli nyelvünkön.

 

Szertartási művek:

-  A görög katholikus egyház szertartásainak értelmezése. Ungvár, 1878.

-  A görög szertartású katholikus egyház ünnepeinek értelmezése. Eger, 1878.

-  Görög szertartású katholikus liturgika. Ungvár, 1891.

-  Szent Kereszt Naptára, melyet 1893-1905 között szerkesztett, ennek egyes évfolyamai liturgia magyarázatot, ill. teljes szertartási utasítást is tartalmaznak.

 

Szertartási könyvek:

-  Vasárnapi és ünnepi apostolok és evangéliumok. Eger, 1892. Ennek bővített kiadása ugyanott jelent meg 1902-ben.

-  A dicséret áldozata. Imakönyv, Ungvár, 1883.

-  Jertek imádjuk Krisztust. Ima és énekeskönyv. Ungvár, 1896.

-  Nagy Szent Bazil Atya szent és isteni liturgiája. Debrecen, 1890.

- Anthologion szeptember és október hónapokra. Szatmárnémeti, 1905. /Az Úr a Boldogságos Szűz és a nevezetesebb szentek ünnepeinek énekeit tartalmazza.

 

A budapesti parókia

 

A múlt században, a fővárosban igen sok görög katolikus hívő telepedett le. Ezek rendszeres lelkipásztori ellátásáról senki sem gondoskodott.

Az eperjesi és a munkácsi egyházmegyéből származó budapesti hívek 1892. április 2-án Popovics Jenő kúriai bíró elnökletével értekezletet tartottak, amelyen elhatározták, hogy a fővárosban görög katolikus parókiát létesítenek. 1895. január 6-án megalakult az egyháztanács, ennek elnöke Pászthélvi Jenő ügyvéd lett.

A parókia alapításával kapcsolatban két rendkívül fontos és egyben kényes kérdés merült fel.

Az egyik az volt. hogy melyik főpásztor joghatósága alá tartozzon a parókia. Ezt mind az eperjesi, mind a munkácsi püspök magának igényelte, A Hitterjesztés Kongregációja viszont azzal, hogy a főváros az esztergomi érsek joghatósága alá tartozik, a létesítendő parókiát az esztergomi egyházmegyébe osztotta be /1902/.

Vaszary Kolos hercegprímás a joghatósága alá rendelt parókiát 1905-ben állította fel a fővárosban élő valamennyi görög katolikus hívő számára.

A másik kérdés az volt, hogy milyen legyen az egyházközség hivatalos liturgikus nyelve. Akkoriban a magyar egyházközségekben az volt az általános gyakorlat, hogy a szent misén kívül minden más szertartást magyarul végezlek. A szent misét is az áldozópap csendes imáin és átlényegülés szavain kívül szintén magyarul végezték.

A hercegprímás még jóval az egyházközség magalakulása előtt, 1895-ben azt ajánlotta az egyháztanács tagjainak, hogy a misének nem magyarul mondott részeiben a görög nyelvet használják, mert ezzel talán érzelmi egységre lehetne hozni a különböző nemzetiségű hiveket.

A fővárosi törvényhatóság 1898. július 30-án tartott közgyűlésén egyhangúlag elvállalta a görög katolikus egyházközség feletti kegyúri tisztséget, de csak azzal a feltétellel, hogy a templomban a liturgia nyelve magyar lesz, - A kegyúri tisztség azt jelentette, hogy a főváros lényegében gondoskodik az egyházközség fenntartásának jelentős hányadáról, pl. a lelkészek fizetéséről, stb. A magyar liturgia kikötése viszont azért volt kínos, mert a Szentszék két évvel korábban 1896. szeptember 2-án a magyar nyelv liturgikus használatát betiltotta.

Az egyházközség vezetősége azonban nem fogadta meg a prímás bölcs tanácsát; hivatalos liturgikus nyelvül az ószlávot választotta, mert a hívek túlnyomó többsége a munkácsi és az eperjesi egyházmegyéből származott. Csakhamar kiderült, hogy ezzel igen nagy hibát követtek el. A Budapesten élő román görög katolikusok ugyanis tiltakoztak a magyar jellegű egyházközségbe való beosztás ellen. A prímás Rómához fordult döntésért. A Hilterjcszlés Kongregációjának 1907. október 7-én hozott határozata értelmében a budapesti parókia rutén szertartásünak tekintendő, ezért a románok, mint más szertartásnak nem a rutén parókus, hanem a lakóhelyük szerint illetékes római katolikus plébános joghatósága alá tartoznak.

A románok kiválása után a fővárosban élő szláv értelmiségiek ismételten jelentették a Szentszéknek, hogy a "Rutén templomban" magyarul végzik a szertartásokat. A Szegényház téri - ma Rózsák terei - templomot a fővárosi görög katolikusok a római katolikusoktól kapták, s azt a bizánci szertartás előírásainak megfelelően átalakították. Melles Emil a templomban 1905. december 3-án végzett először liturgiát éspedig a magyar egyházközségekben meghonosodott gyakorlat szerint. A je-lentgetések nyomán a Hitterjesztés Kongregációja 1910. április 9-én kelt leiratával a magyar liturgiát "végleg" betiltotta.

Az egyháztanács úgy vélte, hogy a Szentszék az ószláv liturgikus nyelv alapján minősítette a parókiát rutén szertartásának, ezért 1910. október ló-tól az ószláv helyett a görög liturgikus nyelvet vezette be, úgy, ahogy a hercegprímás már 1 895-ben ajánlotta. Ettől kezdve Melles Emil az eddig ószlávul mondott részeket görögül végezte.

 

A görög liturgikus nyelv bevezetése mellett Melles Emilnek egy másik sorsdöntőnek mondható kezdeményezése a Gergely naptár bevezetése a budapesti egyházközségben.

Melles Emil már régen felismerte, hogy a magyarországi görög katolikusok egyik legsúlyosabb problémája a régi, elavult Julián naptár használata. 1898-ban Ungvároít jelent meg a "Naptáregyesítés" című tanulmánya, melyben tudományos alapossággal bizonyította be a Julián naptár téves voltát, s megrendítő szavakkal ecseteli azokat a káros következményeket, melyeket annak használata idéz elő. Azt javasolta, hogy a magyarországi görög katolikusok 1900-ban térjenek át a Gergely naptár használatára, mert ez az év a Julián naptár szerint szökőév, a Gergely naptár szerint viszont nem, így 1900. március 1-től a két naptár közötti különbség nem 12, hanem 13 nap lesz.

Melles Emil javaslata nem valósult meg. A püspökök ugyanis attól leltek, hogy az új naptár bevezetése a hagyományokhoz mereven ragaszkodó hívek között skizma-veszély ütné fel a fejét.

Budapesten viszont sikerült megvalósítani a naptár-egyesítést. Az Apostoli Szentszék engedélye alapján egyházközsége 1909. szeptember 1-én áttért a Gergely naptár használatára.

Valószínűleg a budapesti egyházközség volt Európában az első bizánci szertartású parókia, mely a naptáregyesítést kivívta.

Melles Emilnek sikerült helyreállítani a budapesti egyházközség egységét is. Mint említettük, a fővárosi románok 1907-ben kiváltak az egyházközségből. Csakhogy ezek közé sorolták mindazokat, akik valamelyik román egyházmegyéből kerültek Budapestre, még akkor is, ha színmagyarok voltak.

Melles Emil állandóan szorgalmazta, hogy vessenek véget ennek a visszás helyzetnek, a budapesti görög katolikusokat rendeljék az ő joghatósága alá. Csernoch János hercegprímás 1917. február 19-én kiadott rendeletével teljesítette kérését: csak azok maradtak római katolikus plébánosok joghatósága alatt, akik keresztlevéllel igazolták román származásukat.

 

Küzdelme a görög katolikus egyház magyar jellegéért

 

Melles Emil a magyar liturgikus nyelv bevezetésén kívül szívós küzdelmei folytatott a magyar görög katolikus egyház nemzeti jellegének kidomborításáért is.

Nem sokkal a Hajdúdorogi Egyházmegye felállítása után szóba került a területi revízió problémája. Mint ismeretes, a magyar egyházmegyéhez csatolt 162 parókia közül 21-ben a hívek túlnyomó többsége román volt. A románok ez ellen igen élesen tiltakoztak. A magyar kormány ezek visszacsatolása elől nem zárkózott el, de kizárólag viszonossági alapon: helyettük ide kell adni a román metropóliában maradt magyar többségű községeket, ill. magyar parókiákat kell szervezni azokban a helységekben, főleg városokban, ahol magyar hívek élnek. A revízióba elvileg a Szentszék is beleegyezett.

Melles Emil az "Ung" című lap 1913. évi húsvéti számában "Az új egyházmegye és a magyar nemzeti érdek" címmel tanulmány közöl a revízió kérdéséről. Ő is azon az állásponton van, hogy a nem magyar többségű parókiákat vissza kell adni a nemzetiségi egyházmegyéknek, de gondoskodni kell a hajdúdorogi püspökség határain kívül maradt magyar hívekről, kiknek száma csaknem százezer. A Hajdúdorogi Egyházmegyéhez kell csatolni a román érseki tartományból 13, munkácsi egyházmegyéből 20, az eperjesiből pedig 21 parókiát. Továbbí 18 helyen kell még a magyar hívek számára parókiát szervezni, így pl. Kassán, Munkácson, Nagyszöllösön, Máramarosszigeten, sőt még Ungváron is, ahol 3917 görög katolikus hívő él és közülük 2631 magyar anyanyelvű. Róluk már csak azért is gondoskodni kell, "mert ezeknek magyar volta az egyházi hitéleti vonatkozásban eddig semminemű elismertetéséhez, érvényesüléshez nem jutott, nem fog jutni ezután sem, hanem teljesen ki lesznek szolgáltatva a nemzetiségi többség önkényének. Nekünk magyaroknak van tehát okunk a panaszra és nem a nemzetiségeknek, nekünk van okunk revíziót nemcsak emlegetni, hanem minden rendelkezésre álló eszközzel sürgetni és követelni, mert a mai helyzet százezer magyar hívőt zár ki az új egyházmegye üdvös eredményeiből és kiszolgáltatja védtelenül e nemzetiségek sovinizmusának."

Melles Emil eme tanulmánya Kárpátalján nem kis riadalmat keltett. Az Ungváron megjelenő Görög Katolikus Szemle 1913. évi 13. száma behatóan foglalkozik a tanulmánynyal A többi között megállapítja: ha Melles Emil elgondolása megvalósulna, Magyarországon egy szín magyar egyházmegyével szemben két kifejezetten rutén egyházmegye keletkezne, ami magyar nemzeti szempontból beláthatatlan következményekkel járna.

Trianon után Melles Emil továbbfolytatta a küzdelmet, de most már egészen más szempontbók A Görög Katolikus Tudósító 1922. április 30-i számában "Gondolatok" címmel közöl tanulmányt a nemzeti jelleg fontosságáról. Rámutat arra, hogy: "A római Szentszék újabban bevitte műszavai közé a rutén rítusnak, a román rítusnak fogalmát... A keleti egyházak mindenütt széles e világon nemzeti egyházak jellegével bírnak és midőn ezt a nemzeti jelleget Róma is nemcsak tűri, hanem nyíltan is elismeri... akkor nekünk görög katolikus magyaroknak is   minden intézményünkben feltétlenül ki kell dombontani a mi magyar nemzeti jellegünket, mert másképp élnünk és fennmaradnunk nem lehet."

Melles Emil e sorok megírásánál a magyarság és a görög katolikus hívek érdekeit tartotta szem előtt. Világosan látta meg, hogy ha a görög katolikusokat kirekesztik a magyarság soraiból, ezt a körülményt ellenünk külföldön ki lehet használni: az ország még Trianon után is tele van nemzetiségekkel. Másrészt azt is nagyon jól tudta, hogy a görög katolikusok a társadalomban rítusuk miatt még mindig hátrányos helyzetben vannak.

 

Halála és temetése

 

1932. március 19-én, virágvasárnap halt meg az akkor is dühöngő influenzajárvány idején. Ö is megkapta a betegséget, melynek szervezete sokáig ellenállt, de a tüdejében jelentkező szövődmények véget vetettek életének.

A Görög Katolikus Szemle 1932. március 27-i száma ezekkel a szavakkal méltatja:

"Nagy körültekintéssel, óvatossággal és eréllyel látott az új állásában /t.i. a fővárosban/ a reá váró nehéz feladatokhoz: az új egyházközség lelki megszervezéséhez. Tízezer tömegű hívő, de mindennemű szervezet híján, akik a legkülönbözőbb társadalmi osztályokhoz, sőt nemzetiségekhez tartozva magukkal hozták szülőföldjük legkülönbözőbb tradícióit, ezek által s a főváros roppant területén való szétszórtságuk folytán egymástól elkülönítve éltek, alkották az anyagot, melyből egységes egyházat kellett építeni."

"Kiváló képességei azonban túlsegítették minden nehézségen s negyedszázaddal utóbb, 1929. december 15-én aranymiséjének megünneplése alkalmával népes, tekintélyes egyház fordult feléje meleg ünnepléssel."

Temetése nagykedden volt. A szertartást Bányay Jenő pápai   prelátus,  nagyprépost,  Papp  János  hajdúdorogi és Volovcsák Miklós újfehértói parókus végezte számos pap segédletével. A gyászbeszédet Papp János tartotta. A Kerepesi temetőben a főváros által adományozott díszsírhelyen helyezték örök nyugalomra.

 

Az oldal tartalma a forrás feltüntetésével szabadon felhasználható.

vissza