Danilovics János

Pirigyi István

 

DANILOVICS JÁNOS

külhelynök (1836-1895)

 

 

Danilovics János a Zemplén megyei Őrmezőn született 1836-ban. A középiskolát és a teológiát Ungváron végezte, ennek befejezése után az ungvári püspöki irodába került fogalmazónak 1859-ben. Három év múlva, 1862-ben Popovics Bazil püspök pappá szentelte. 1867-ben Pankovics István püspök titkára lett, aki őt 1867-ben kanonokká nevezte ki.

Egyházi munkássága mellett széles körű irodalmi tevékenységet folytatott. Írásai általában ruszin nyelven jelentek meg. 1872-ben Ungváron a Szent Bazil Társulat társelnökévé választották. E társulat 1866. október 1-én alakult meg, a munkácsi és az eperjesi egyházmegye híveinek szellemi és erkölcsi művelődésének előmozdítására. A szervezet alapszabálya szerint:

"Ezen társulat célja és feladata az említett két egyházmegyéhez tartozó iskolák szükségeihez képest iskolai, általában pedig minden olyan nemű épületes és hasznos képek, könyvek és folyóiratok orosz (azaz ruszin) és magyar nyelvbeni szerkesztése, összeállítása, illetőleg kiadása, díjazása és terjesztése, melynek tartalmak és szellemüknél fogva a görög egyesült katholikusok szellemerkölcsi művelődését sikeresen előmozdíthatják..."

Danilovics az 1872. évi tisztújításkor lett a Társulat társelnöke. A szervezet ezzel elismerte irodalmi tevékenységének jelentőségét.

 

Pankovics püspök utóda, Pászthélyi Kovács János Danilovicsot 1875-ben hajdúdorogi külhelynökké nevezte ki.

A külhelynökség egy egyházmegyén belül létrehozott szervezet az egyházmegye központjától távol eső parókiák számára. Ennek élén a megyéspüspök által kinevezett külhelynök áll, aki a püspök által meghatározott jogkörrel rendelkezik és ugyancsak a főpásztor által meghatározott esetekben intézkedik. A külhelynökség gyakorlati jelentősége abban állt, hogy a lelkészeknek nem kellett minden kisebb ügyben a püspöki hivatalhoz fordulni, vagy éppen a püspökség székhelyére utazni. Ilyen volt a munkácsi egyházmegyében a máramarosi, a szatmári és a kassai külhelynökség. Ez utóbbi volt az alapja az 1816-ban felállított eperjesi egyházmegyének.

A külhelynökség felállítását először maguk a dorogiak vetették fel. Ők ugyanis miután hosszú idő óta hiába küzdöttek a magyar liturgikus nyelv szentesítéséért, arra a meggyőződésre jutottak, hogy ez a jelenlegi szláv és román egyházmegyei keretek között nem is valósulhat meg. Ezért a város képviselőtestületének 1866. május 6-án kelt határozata alapján felterjesztést intéztek a királyhoz, a hercegprímáshoz, a kancelláriához és az országgyűléshez, melyben azt kérték, hogy a magyar ajkú görög katolikusok számára külön püspökséget szervezzenek. De ha a fennálló körülmények - tették hozzá - ezt jelenleg nem teszik lehetővé, egy püspöki helynökség felállítását kérik Hajdúdorog székhellyel.

Két évvel később, 1868. április 16-án Hajdúdorog megrendezte a görög katolikus magyarok első kongresszusát. Ezen már a vikáriátus szóba sem került, az innen küldött feliratok egyértelműen a magyar püspökség felállítását kérelmezik. Ezt azonban az illetékesek nem vették figyelembe. A kultuszminisztérium kizárólag Pankovics István munkácsi püspökkel tárgyalt a dorogiak kéréséről, pedig az eperjesi egyházmegyében és a román metropóliában is sok magyar görög katolikus élt. Így a sok kérvényezésnek, feliratnak csak annyi lett az eredménye, hogy felállították a hajdúdorogi külhelynökséget (1873), melyhez mindössze 33 munkácsi egyházmegyés parókiát csatoltak. A többi görög katolikus egyházmegyében élő magyar hívőről semmiféle gondoskodás nem történt.

Danilovics János kinevezésének Hajdúdorogon nem nagyon örültek. Egyrészt ugyanis azt szerették volna, ha ezt a tisztséget saját papjuk, Szabó György főesperes kapja meg. Másrészt Ungváron megjelent írásainak híre Dorogra is eljutott olyan beállítással, mintha Danilovics pánszláv szellemű ember lenne.

Azonban Danilovics, aki a "Családi ünnep" című híressé vált, ruszin nyelvű színdarabjában, az 1860-as években még mélységesen elítéli azokat, (t.i. ruszinokat) akik elhagyják nemzetüket, Dorogon szívvel-lélekkel magyar lett. Ilyen fajta asszimiláció abban az időben - mindkét irányban - napirenden volt. Jellemző példa erre Victor Mihályi Gyulafehérvár-fogarasi román görög katolikus érsek esete. Eredeti neve: Apsai Mihályi Viktor. Ősi magyar nemesi családból származott. Édesapja Máramaros megye alispánja, a szabadságharc idején főispánja volt. A szabadságharc bukása után az osztrákok várfogságra és vagyonelkobzásra ítélték. Fiát a király 1893-ban nevezte ki érsekké. Ahogy a görög katolikus magyarok lánglelkű vezére Szabó Jenő írta: "... amikor Mihályi Viktor a balázsfalvi érsekség élére került, (t.i. Balázsfalva volt a román érsekség székhelye) tőle mindenki azt várta, hogy Krisztus Urunk példáját követve, ostorral fogja kiűzni templomaiból a nemzetiségi farizeusokat, akik a bécsi politika szolgálatában oda vitték a dolgot, hogy a görög katolikus vallásuk az erdélyi részekben már nem is vallás, hanem nemzetiség."

"Azt várta mindenki Mihályitól, hogy mint az ősi munkácsi egyházmegye szülöttje, az erdélyi részekbe is át fogja ültetni azokat a hagyományainkat, amelyek a templomokban nem ismernek nemzetiséget, csak ájtatos népet, amely az Isten Igéjét maga nyelvén akarja hallani, az orosz oroszul, az oláh oláhul. Mihályinak módja volt arra, hogy az ősi munkácsi egyházmegye nyelvi és faji türelmességét oda is átplántálja." Ám, ahogy Szabó Jenő megállapítja: „Hát bizony, ezek a várakozások nem valósultak meg..." Valóban, Mihályi érsek éppen olyan román lett Balázsfalván, mint amilyen magyar Danilovics Dorogon. Mihályi egész életében a román érseki tartomány és a románság érdekében küzdött.

Danilovicsnak a külhelynökség céljaira a magyar kultuszminisztérium 3000 forintot utalt ki. A dorogiaktól viszont egy hatalmas, 690 négyzetméter alapterületű díszes épületet és 67 hold szántóföldet kapott. Nyilván úgy gondolták, hogy ez a város közepén lévő "udvarház" a jövőbeni püspöknek is megfelel majd.

A külhelynök maga is érezte, hogy a városban idegenkedő, sőt fagyos légkör veszi őt körül. Azonban csakhamar sikerült megnyerni az emberek bizalmát. Ugyanis fordítóbizottságot hozott létre, melynek tagjai oly papok voltak, akik a magyar a görög és a szláv nyelvet, egyaránt jól ismerték (Kotrádó Mihály, Jámbor Antal, Roskovics Ignác, Hrabár János, Turjay János, Sas Bertalan, Fenczik Ödön, Fejér Manó, Görög Pál és Orosz Gyula), akik néhány év leforgása alatt a szent liturgiát és sok más szertartási magyarra fordítottak.

Danilovics, akit a kormánykörök az első magyar püspöknek szemeltek ki, nem várta meg a kormány által megígért segélyt, hanem saját költségén adta ki 1882-ben Aranyszájú Szent János liturgiáját. Ennek bevételéből a következő évben az Egyházi Szerkönyvet adta ki. 1890-ben jelent meg Nagy Szent Bazil liturgiája, 1892-ben a Görög Szertartású Általános Egyházi Énekkönyv. Ez utóbbi oly gyorsan elfogyott, hogy már a következő évben újra ki kellett adni.

Az énekeskönyv megjelenésével a bizottság tevékenységét befejezte. Teljességre nem törekedhetett, de így is rendkívül fontos munkát végzett: "…lehetővé tették egy hét évtizedes, megszakítás nélküli, magyar nyelvű liturgikus gyakorlat kifejlődését, vagy még pontosabban: a Roskovics idejében már egész vidékeken általánossá vált magyar nyelvű liturgikus gyakorlat állandósulását és továbbfejlesztését." (Keleti Egyház, 1938. 106. o.)

Danilovics vikárius és a bizottság tagjai igen nehéz helyzetben végezték munkájukat. Róma ui. felszólította Pászthélyi Jánost, hogy akadályozza meg a magyar használatát a szertartásokban. A püspök a rendeletet körlevélben kihirdette, de a magyar egyházközségek papjai azt nem tudták és talán nem is akarták végrehajtani. Az ellentmondásos helyzetre jellemző, hogy ugyanaz a püspök Danilovics Jánost magas kitüntetésben részesítette: 1886-ban zámi apátnak nevezte ki.

Danilovics János vikárius úttörő munkásságával halhatatlan érdemeket szerzett a gör. kat. magyarság történetében. Hajdúdorogon halt meg 1895. október 21-én.

 

 

vissza