Terdik Szilveszer: Pócsi sárkányok

Terdik Szilveszter

Pócsi sárkányok

 

A máriapócsi templom ikonosztázionjának állványzatát 1749 szeptemberére, nyolc hónap alatt faragta meg az írott szövegekben konstantinápolyi görögnek mondott Konstantin mester. Az ikonosztázion oromzatán, a kereszterefeszített, majd sírba helyezett Krisztus alakja alatt, két hatalmas sárkány tekeredik. A madárlábakra támaszkodó, pikkelyes testű szörnyek szárnyukat fölszegik, szájuk éles fogai közül messzire lövelnék hegyes végű, de lekonyuló nyelvüket. Krokodiléra emlékeztető orruk rücskös, szemüket sugaras, csillag formájú domborulat keretezi, homlokukról induló tarajuk akantuszlevelet idéz. Testtekervényük közül, szárnyuk mögül bukkan elő a prófétaképeket körülfonó növényi ornamentika. Most arra keressük a választ, hogy csupán díszítőelemeknek, vagy teológiai tartalommal is rendelkező szimbólumoknak kell-e tekintetünk ezt a két különös lényt?

 

A balkáni ikonosztázionokon a 16. század második felében jelennek meg olyan nagyméretű kálváriacsoportok, amelyeken a kereszt tövében tekergőző sárkányok, vagy más vízi lények szerepelnek. Az első fennmaradt, kereszt tövébe harapó sárkánypár a Morača kolostor 1596–1617 között készült ikonosztázionján szerepel: a pikkelyes testű lényeknek szárnyuk van, kitátott szájukból éles fogazat villan elő, tekeredő farkukkal a kereszt két oldalán szomorkodó Szűz Mária és Szent János képét tartják. Más korai példákon a kereszt aljánál két nagy, hal formájú állat szerepel, amelyek a kereszt tövére harapnak. A motívum módosulását jelentik azok a változatok, amelyeken a tekeredő sárkányok nem a kereszt tövébe harapnak, hanem altestük összecsavarodik és egymással ellentétes irányba haladva szegik föl fejüket. Ennek a variánsnak az őstípusa az Athosz-hegyi Hilandar kolostor főtemplomának 1635-ből származó ikonosztázionján jelenik meg, amely a következő századokban a Balkánon dolgozó fafaragónak követendő példaként szolgált. Ennek a típusnak a variánsa a máriapócsi ikonosztázion is.

Az oromzati sárkányok szimbolikájának megértéséhez a Szentírás, és a bizánci liturgia szövegei nyújtanak segítséget. A héber Biblia Leviathan vagy Rahab néven illeti a tengeri szörnyet, akit Jahve teremtményei között tart számon (Zsolt 103, 26b). A kutatók szerint a két név valójában ugyanazt a lényt jelöli, csak különböző idegen hagyományból kerültek Izrael szent szövegeibe az eredetileg a környező pogány népek kígyószerű istenségeit megnevező kifejezések. A görög Ószövetség a ketosz vagy a drakón szóval fordította őket, a latin Biblia viszont több helyen megtartotta a Leviathánt is, amelyet magyarra a tengeri szörny vagy sárkány szóval fordítanak. A drakón (sárkány) szó azért is érdekes, mert az Ókor természettudósai egy nagyméretű kígyófajtát értettek alatta. Ez az értelmezés továbbélt a bizánci időkben, rendszerint jó nagy kígyóként ábrázolták a természettudományos művekben. Amikor a görög Bibliában a Leviathánt drakónnal fordították, elősegítették a kígyó-forma sárkányok ábrázolásainak kialakulását.

 

Jób könyve viszonylag részletes leírást ad a különös teremtményről: „Teste, mint az öntött pajzs, egymáshoz simuló pikkelyekből van egyberakva; az egyik a másikhoz lapul, még levegő sem férkőzik közéjük; az egyik a másikhoz tapad, egymást tartják és el nem válnak. Tüsszentése tüzes láng, és szeme olyan, mint a hajnal pillái. Lángok jönnek torkából, megannyi égő fáklya; gőz tör elő orra lyukaiból, mint tűzön álló forró fazékból; lehelete meggyújtja a szenet, láng lövell torkából.” (Jób 41, 7–13). A leírásban szerepel azon tulajdonságok nagy része, amelyeket mai napig a sárkányok jellemzőinek tartunk. Isten az állat részletes bemutatásával az ember kicsinységét akarja demonstrálni Jóbnak. Leírását egy kérdéssel kezdi: „Vajon partra húzhatod-e a sárkányt és megkötheted-e kötéllel nyelvét?” (Jób 40, 25). A kicsiny ember erre képtelen, de az egyházatyák úgy vélték, hogy Krisztusnak, mint Istenembernek, ez is sikerült: Ő volt a csalétek, akinek keresztre feszített testét bekapta a sárkánnyal azonosított Gonosz, akit Isten így leigázott, megfékezve hatalmát az emberiség fölött. Ez a magyarázat a bizánci liturgiába is bekerült, méghozzá a pünkösdi alkonyati istentisztelet harmadik térdhajtási imájába: „aki alászálltál az alvilágba, letörted az örök bilincseket […] a mélységben lakozó ősgonosz sárkányt pedig isteni bölcsességed csalétkével horogra kerítetted, majd a sötétség láncaival megkötözvén őt, az alvilágban, a kiolthatatlan tűzben és a külső sötétségben tartod fogva végtelenül hatalmas erőddel”.

A Jób könyvében szereplő Leviathán/sárkány fenti értelmezése az egész egyházban elterjedt, a Leviathán isteni bölcsességgel történő kihalászásának képi megjelenítését a nyugati művészetből is ismerjük. Ezt a gondolatot idézik föl a pócsi ikonosztázionon is a kereszt alatt tekergőző sárkányok, amelyek hatalomvesztését a nyelvek lekonyulása is jelzi. Szimbolikájukat röviden így foglalhatnánk össze: Krisztus „halálával legyőzte a halált”, keresztjével győzelmet aratott az alvilági erők felett. Nem biztos, hogy a motívumot áthagyományozó faragók ki tudták volna kifejteni a sárkánypár jelentését, mindenesetre a Szentírás, és a liturgia vonatkozó helyei mindig is felszínen tartották ezt az értelmezést, amelyet mi is nyugodtan tudatosíthatunk az áldott húsvéti időben.