Pirigyi István: Parthén Péter püspök emlékezete

 Pirigyi István

Parthén Péter püspök emlékezete

 

 

 

 

A keleti és a nyugati egyház kialakulása

 

A mindennapi életben lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy főleg az ország nyugati részén, de másfelé is, a görög katolikus egyházat egyáltalán nem ismerik, vagy éppen összetévesztik a görög keleti egyházzal. Még a pápalátogatáskor is előfordult, hogy a rádió és a televízió a görög katolikusokat görög keletieknek nevezte. nem felesleges tehát, hogy ha röviden bemutatjuk, hogyan alakult ki az egyetemes egyház keleti és nyugati része.

 

A kereszténység az egyházi szervezet kiépítése során kezdettől fogva alkalmazkodott a római birodalom területi beosztásához, a közigazgatási határokhoz. Az egyházmegyék határai egybeestek a tartományi határokkal.

 

Diocletianus római császár (284-305) felismerte, hogy a hatalmas római birodalmat egyetlen ember képtelen kormányozni. Ezért már uralkodása kezdetén, 285-ben a birodalom egységének fenntartása mellett az uralmat megosztotta Maximianus társcsászárral. Maximianus kapta a birodalom nyugati részét, Diocletianus pedig megtartotta a keleti tartományokat.

 

Az uralom megosztása a IV. században többször is megismétlődött, a század végén pedig véglegessé vált. Mint említettem, a kereszténység az egyházi szervezet kiépítésekor mindig is alkalmazkodott a birodalom közigazgatási beosztásához. Érthető tehát, hogy a római birodalom keleti és nyugati részre történt felosztása nyomán az egyetemes egyházon belül keleti és nyugati joghatósági terület alakult ki.

 

Sokszor fel szokták tenni azt a kérdést, hogy melyik egyház volt az első: a görög, vagy a római? Mint látjuk, az egyetlen egyházon belül a görögnek, és rómainak nevezett keleti és nyugati egyház kialakulása egyszerre, egy időben kezdődött meg. Az egyház két fele ugyanazt az egy hitet vallotta és elismerte, hogy a római pápa az egész egyház feje. Keleten azonban a pápa mellett legnagyobb tekintélye az új főváros, Bizánc, vagyis Konstantinápoly főpásztorának, a pátriárkának volt.

 

Bár a hitünket megalapozó és dogmákat megállapító első nyolc egyetemes zsinatot Keleten rendezték, de azokon mindig jelen voltak a római pápa követei is, s a pápa a zsinati határozatokat jóváhagyta.

 

Azt is meg szokták kérdezni, hogy honnan erednek a keleti és a nyugati egyház közti eltérések, különbségek?

 

Az eltérés onnan ered, hogy a római egyház a maga korában és a maga szempontjából ésszerű újításokat vezetett be, melyeket a hagyományokhoz ragaszkodó görögök nem voltak hajlandók elfogadni. Így: a római egyház beiktatta a Hiszekegybe a “Filioque” szócskát, ami azt jelenti, hogy a Szentlélek nemcsak az Atyától, hanem a Fiútól is származik. Ezzel a Fiú, vagyis Jézus Krisztus istenségét akarta kihangsúlyozni, mert nyugaton még virágzott az arianizmusnak nevezett, Jézus istenségét tagadó eretnekség. Róma megtiltotta papjainak a nősülést, ami azzal is magyarázható, hogy a római egyház legfőbb feladatának tekintette a népvándorlás során nyugaton letelepedett népek megtérítését, ezek közé azonban családot nem vihetett magával a pap, hiszen nem ritkán életveszélyben volt, kenyerét pedig akár favágással kellett megkeresnie. A nyugati egyház a szentmisében bevezette a kovásztalan kenyér, az ostya használatát, hogy a liturgia kenyerét megkülönböztesse a mindennapi életben használt kenyértől. A nyugati egyházban elterjedt a “triglosszia” elve, mely szerint a szent szertartásokat csak a keresztfa feliratán olvasható három nyelven: héberül, görögül és latinul lehet végezni; a nép nyelvét a liturgiában nem szabad használni. Több más ilyen újításra is sor került, ami miatt a görögök a latinokat egyenesen eretnekséggel kezdték vádolni.

 

Mindezekhez az újításokhoz igen súlyos politikai és személyi ellentétek is járultak, ami oda vezetett, hogy az egyház két része elszakadt egymástól. A szakadás 1054-ben kezdődött el és kb. 150 év leforgása alatt csaknem az egész Keleten elterjedt.

 

 

 

Az unió

 

Az egyházszakadást sem Kelet, sem Nyugat nem tekintette véglegesnek, s az 1054-es események után szinte azonnal megindultak a tárgyalások az egység helyreállítása érdekében. E tárgyalások azonban csak évszázadok múlva vezettek véglegesnek ígérkező megegyezésre. A XVII. egyetemes zsinaton a keletiek elismerték a pápa főségét, a Filioque (= és Fiútól) szócska beiktatását a Hiszekegybe, az ostya használatának jogosságát, elfogadták a római egyház egész tanrendszerét, a nyugatiak pedig elismerték, hogy a görögök teljes egészében megtarthatják saját szertartásukat és fegyelmi előírásaikat (Firenze, 1439. július 6.).

 

Az unió, vagyis az egység helyreállítása sajnos nem volt tartós. A törökök 1453. május 29-én elfoglalták a keleti kereszténység fővárosát, Bizáncot és nem tűrték, hogy a görögök kapcsolatban maradjanak ősi ellenségükkel, a pápával.

 

Bár a firenzei unió nem volt tartós, de mégis fontos szerepet töltött be az egységmozgalom történetében: mintaképe lett az egyes keleti szertartású közösségek – így a magyarországiak – uniójának is.

 

 

 

Elnevezések

 

Bár a korabeli hiteles források tanúsága szerint az egyházszakadásban mindkét fél egyformán hibás volt, ennek ellenére a nyugatiak a keletieket nevezték szakadároknak, skizmatikusoknak. Magyarországon hivatalosan 1868 óta görög keletieknek nevezik őket. Ők ortodoxoknak – a szláv nyelvterületen pravoszlávoknak – nevezik magukat.

 

Azokat a keletieket, akik Rómával az egységet helyreállították, egyesülteknek, unitusoknak nevezték. A magyarországi egyesült püspökök kérésére Mária Terézia elrendelte, hogy görög katolikusoknak hívják őket. XI. Piusz pápa 1934. december 21-én előírta, hogy a görög katolikusok vegyék fel a bizánci szertartású katolikus elnevezést. Ez a megnevezés azonban csak éppen ezekben az években kezd elterjedni.

 

 

 

Ortodoxok Magyarországon

 

Őseink már évszázadokkal a honfoglalás előtt kapcsolatba kerültek a keleti kereszténységgel, a honfoglalás után pedig az új hazában keleti szertartású keresztényeket találtak. népünk megtérítését a keleti egyház szerzetesei kezdték meg. Az ország első püspöke Hierotheosz volt, akit a konstantinápolyi pátriárka, Theophülaktosz szentelt fel. Utódai: Antóniosz és Theophülaktosz püspökök.

 

A magyarság teljes megtérítését azonban nem a görög, hanem a nyugati egyház papjai fejezték be, akik Géza fejedelem hívására érkeztek az országba. Szent István királyunk, aki megszervezte a magyar egyházat, kizárólag római katolikus egyházmegyéket alapított. Az országban élő görög szertartásúak római katolikus főpásztorok joghatósága alá kerültek. Ez azt is jelentette, hogy a magyarországi keleti szertartású keresztények 1054 után Bizáncot nem követték az egyházszakadás útján, hanem teljes egységben maradtak Rómával. Imre királyunk arra kérte III. Ince pápát, hogy a görög szertartásúak számára állítson fel az Apostoli Szentszéknek közvetlenül alárendelt püspökséget. A pápa hajlandó lett volna a király kérését teljesíteni. A püspökség felállítására azonban teljesen ki nem deríthető okokból nem került sor

 

A XIII. század első felében már megkezdődött az ortodox vallású nemzetiségek: románok, ruszinok, rácok beáramlása az országba. A beköltözés évszázadokon keresztül tartott. A betelepülők papokat is hoztak magukkal, ahol megszálltak, kicsiny fatemplomokat építettek. Egyházi szervezetük nem volt, papjaikat a határokon túl székelő püspökeik szentelték fel; így például a ruszin papokat Premysl püspöke.

 

Mi itt csak a ruszinok történetével foglalkozunk, mert községünk, Szakoly, az ő püspökeik fennhatósága alá tartozott. Püspökségük kialakulása is szokatlan volt. Nálunk, mint említettük, a római katolikus egyházmegyéket Szent István királyunk alapította. A külföldi ortodox püspökségeket valamelyik egyházi főhatóság szervezte meg. Az alapítók pontosan meghatározták az egyházmegyék határait és azt is, hogy mely egyházközségek tartoznak hozzájuk. A ruszinok püspöksége egészen másképp keletkezett.

 

Koriatovics Tódor, a Magyarországra menekült podéliai herceg, a XV. század elején, vagy már a XIV. század végén a Munkács melletti Csernekhegyen kolostort alapított Szent Miklós tiszteletére. A kolostor apátjai kormányozni kezdték, tehát joghatóságuk alá vetették a Munkács környéki ortodox papokat. Hogy erre ki hatalmazta fel őket, azt nem tudjuk.

 

A XV. század végén a kolostor apátja, János püspöki címet viselt. Nem tudjuk, ki volt ez a János püspök, ki szentelte fel, ki ruházta fel püspöki jogkörrel. Annyi biztos, hogy joghatóságát ki akarta terjeszteni minden olyan községre, ahol ruszinok telepedtek le; de nemcsak a ruszinokra, hanem az ott élő más nemzetiségű (magyar, román stb.) keleti szertartásúakra is. E törekvésüket utódai is következetesen folytatták, a magyar királyok pedig támogatták ebben őket. Úgynevezett oltalomleveleket állítottak ki számukra, melyben a papoknak meghagyják, hogy a munkácsi kolostorban élő főpásztort ismerjék el püspöküknek, a földesurakat pedig felszólítják, hogy a munkácsi püspököket ne akadályozzák joghatóságuk gyakorlásában.

 

A munkácsi püspökök 1601-1623 között joghatóságukat kiterjesztették az Alföldre is. Így került községünk, Szakoly, a munkácsi püspökséghez. Ebben az időben Szergiusz volt a munkácsi püspök. Őt a korábbi történetírók katolikusnak tartják. Tehát az a püspök, akinek joghatósága alá kerültek az alföldi – még megmaradt – magyar görög katolikusok, katolikus volt, vagyis: a magyar keleti szertartásúak akkor sem szakadtak el Rómától, amikor olyan főpásztor fennhatósága alá kerültek, akit hivatalosan ortodoxnak tekintettek.

 

 

 

Az ungvári unió előzményei

 

A XVI. század végén a munkácsi püspökség területén kilenc nagy és több kisebb uradalom volt. A püspökség történetében a legfontosabb szerepet a munkácsi uradalom egymást váltogató tulajdonosai: a Mágócsy, az Eszterházy, a Rákóczi stb. családok tagjai játszották. De a többi uradalom tulajdonosai is nagy befolyást gyakoroltak a ruszinok egyházi életére.

 

A püspökség túlnyomó többségét képező ruszin hívek papjaikkal együtt jobbágysorban éltek. A ruszin papok életkörülményei semmiben sem különböztek a többi jobbágyétól. Voltak községek, melyekben egyáltalán nem volt pap, más helyeken viszont négy, öt, sőt tíz pap is tengődött családjával együtt. Ők ugyanúgy éltek és dolgoztak, mint a többi jobbágy. A jobbágyi szolgáltatások teljesítésére akár az oltártól is elhurcolták őket, s ha azokat elmulasztották, börtönbe kerültek, vagy megbotozták őket.

 

A felszenteléshez elegendő volt, ha a jelölt ismerte a szertartásokat. nem volt akkor azon a vidéken sem teológia, sem más intézet. A fiatalok idősebb lelkészek mellett – sokszor saját apjuk mellett – elsajátították a szertartások végzését, ennyi volt a felkészülésük. A teológiában járatlanok voltak, ez azonban nemcsak rájuk volt jellemző. A római katolikus és a protestáns papok jelentős részének is igen alacsony volt a műveltsége. A mindennapi megélhetés gondjai nem tette számukra lehetővé a magasabb műveltség elsajátítását.

 

A munkácsi püspök helyzete is rendkívül súlyos volt. Bereg vármegye, melynek területén volt a székhelyük, a munkácsi kolostor nemesei közé sorolta őket. A többi vármegye és a munkácsi várurak azonban nem ismerték el nemesi rangjukat, és úgy bántak velük, mint a többi jobbágyukkal.

 

A püspököket a papok választották ugyan, de kizárólag a munkácsi váruraktól függött, hogy ki kerül a munkácsi püspöki székbe. A püspökökkel kényük-kedvük szerint bántak. Ők a munkácsi kolostor kegyurainak tartották magukat.

 

A kegyúr pontosan meghatározott támogatást nyújt egy-egy egyházi intézménynek, viszont döntő szava van az intézmény (például egyházközség) vezetőjének kinevezésében. A munkácsi várurak a kolostort nem támogatták, hanem éppen ellenkezőleg: annak javadalmát sokszor maguknak foglalták le. A püspökök kinevezésének jogát viszont maradéktalanul fenntartották önmaguknak. Kineveztek és letettek, minden kivizsgálás nélkül pénzbüntetésre, vagyonelkobzásra ítéltek, börtönbe vetettek, elűztek püspököket.

 

A földesurak - nemcsak a munkácsiak, hanem a többi uradalom tulajdonosai is – lehetetlenné tették a püspöki joghatóság gyakorlását. Nem engedték meg, hogy a püspökök a papokat látogassák, ellenőrizzék, őket anyagi természetű szolgáltatásokra kötelezzék. Pap jobbágyaik felett még egyházi szempontból is ők akartak uralkodni. Tisztviselők, a vajdák, időnként kiszálltak a községekbe és ellenőrizték a papok működését. Ez a szokás akkor fejlődött ki, amikor a munkácsi kolostorban még nem voltak püspökök. És ezt a gyakorlatot a földesurak akkor is fenn akarták tartani, amikor a püspökség már kialakult.

 

Igaz, hogy a királyok – – a munkácsi püspökök számára oltalomlevelet állítottak ki. Sőt, amikor a munkácsi uradalom az erdélyi fejedelmek magántulajdona lett, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György püspöki kinevezést adott a munkácsi főpásztoroknak.

 

Azonban sem a királyi oltalomlevél, sem a kinevezés a püspökök helyzetén és személyes sorsán semmit sem változtatott. Továbbra is ki voltak szolgáltatva a munkácsi várkapitányok és a földesurak önkényének és erőszakosságának. A papok kormányzására, papnevelő intézet felállítására, a vallási élet fellendítésére nem volt lehetőségük.

 

Ebből a teljesen reménytelen és kilátástalan helyzetből egyetlen kiút mutatkozott: az egység helyreállítása a római egyházzal, az unió. A munkácsi püspökök szemei előtt ott lebegett a lengyelországi ortodoxok sorsában döntő fordulatot jelentő breszti unió példája (1595).

 

A breszti unió előtt a lengyelországi görög szertartású papok sorsa ugyanolyan volt, mint a magyarországi rutén papoké. Az unió után a papok felszabadultak a jobbágysorból, megélhetésüket biztosították, lehetőségük nyílt a rendszeres lelkipásztorkodásra és az önképzésre. A püspököket a király meghívta az országgyűlésre. A papjelöltek a bécsi, a prágai, a római és más városok egyetemein végezhették tanulmányaikat. Iskolák nyíltak az ifjúság oktatására, a római katolikus papság, a lengyelországi nuncius, sőt, maga a pápa is teljes támogatásban részesítette a Rómával egyesült keleti szertartásúakat, akik mindemellett saját szertartásukat és jogrendjüket teljes mértékben megőrizhették.

 

A munkácsi püspökök közvetlen kapcsolatban voltak a lengyelországi görög szertartásúakkal, sőt némelyik közülük onnan is származott. Így tehát módjukban volt lemérni a breszti unió után bekövetkezett fordulat jelentőségét.

 

Azonban tévedés lenne azt feltételezni, hogy a kárpátaljai uniónak ez volt az egyetlen indítéka. A kezdeményezőket ugyanis mélységesen áthatotta az egyház egységének eszméje. Ezt bizonyítja az is, hogy – amint a későbbiekben látni fogjuk – a papság az unió mellett akkor is szilárdan kitartott, amikor abból semmiféle társadalmi, vagy gazdasági előnyük nem származott.

 

 

 

Uniós kísérletek

 

A XVII. század elején Felső-Magyarország protestáns vallású földesurainak egy része visszatért a katolikus hitre. Birtokaikon csakhamar megjelentek a ferencesek és a jezsuiták. E szerzetesek mindenekelőtt a földesúr és családjának, valamint a birtokaikon élő katolikusoknak lelki ellátásával foglalkoztak. Mindemellett kísérletet tettek az uradalom református, evangélikus és “szakadár” jobbágyainak megtérítésére is. Értek is el némi eredményt, de rájöttek, hogy a ruszinokkal nem boldogulnak, jobban ragaszkodnak ősi szertartásukhoz, mint az életükhöz. Ezért a térítés helyett az unió gondolatát kezdték népszerűsíteni. Ám azzal, hogy megpróbálták őket római katolikus vallásra áttéríteni, az egyszerű nép szemében gyanússá tették magát az uniót is. Ez már az első uniós kísérletnél nyilvánvaló lett.

 

 

 

Drugeth György kezdeményezése

 

Homonnai Drugeth György, Ung és Zemplén megye hatalmas földesura 1600-ban katolikus hitre tért. Ettől kezdve arra törekedett, hogy uradalmában a katolikus hit minél szélesebb körben terjedjen el. 1608-ban homonnai udvarába három jezsuita atyát hívott, akik a környékbeli paróchiákon megkezdték a lelkipásztori szolgálatot. Drugeth az eredményesebb térítő munka érdekében, magyar nemes ifjak nevelésére Homonnán kollégiumot alapított, melynek vezetését jezsuitákra bízta. Itt jegyezzük meg, hogy Drugeth György fia, János, ezt a kollégiumot Ungvárra helyezte át (1646). A jezsuita rend felosztása után (1773) ez a kollégium lett a munkácsi püspök rezidenciája (1775).

 

Drugeth György, amellett, hogy a katolikus vallás megerősítésén fáradozott, arra is kísérletet tett, hogy az ortodox vallású ruszin jobbágyait megnyerje az uniónak. Meghívta birtokára Krupeckyj Atanazt, Premysl keleti szertartású katolikus püspökét, hogy annak megvalósításán tevékenykedjen.

 

A püspök 1613 szeptemberében két jezsuita szerzetes kíséretében érkezett Magyarországra, s az uniós munkát azonnal megkezdte Homonna és Ungvár környékén. Elsősorban a papokkal foglalkozott, mert azt hitte, hogy ha őket megnyeri, a nép minden ellenállás nélkül követi őket az egység útján. Állítólag ötven Homonna környéki pap fogadta el az uniót, valószínűleg belső meggyőződés nélkül, a várható társadalmi előnyök reményében.

 

A püspök 1614 pünkösd ünnepén a Zemplén megyei Krasznibródon ünnepélyesen ki akarta hirdetni az uniót. Ebben a községben régtől fogva bazilita kolostor volt, melyet a Szentlélek tiszteletére szenteltek. Ezt azonban a XVI. század folyamán, a reformáció terjedése idején leromboltak. Drugeth György azonban 1614-ben helyreállította, sőt a kolostor mellett egy nagyon szép templomot is épített a Szentlélek tiszteletére. Ebben a templomban helyezte el azt a Mária-képet, mely korábban egy kis kápolnában volt és melyhez évente ezrével zarándokoltak el a hívek.

 

Drugeth, mint a kolostor és a templom kegyura, felkérte Krupeckyj püspököt, hogy a templomot pünkösd ünnepén szentelje fel. A püspök ezt az ünnepséget akarta felhasználni az unió kihirdetésére.

 

Az ünnep előestéjére a községben 13.000 ember gyűlt össze. A püspök a templomban tolongó zarándokokat kiküldte és az ajtókat becsukatta, hogy a templom feldíszítését, a szentelésre való előkészítését ne akadályozzák. Ekkor az unió ellenségei, akik szintén megjelentek az ünnepségen, fellázították a népet. Azt híresztelték, hogy még imádkozni sem lehet szabadon, ha elfogadják az uniót. Az eddig békésen viselkedő zarándokok szidalmazni kezdték a püspököt, betörtek a templomba, botokkal támadtak rá és kíséretére. Valószínűleg senki sem maradt volna közülük életben, ám a közelben tartózkodott Drugeth gróf, aki szintén az ünnepségre érkezett. A lázongás hírére gárdájával a templomba sietett, a lázongó tömeget katonái fegyverekkel szórták szét, a lázítókat pedig vasra verték. Így mentették meg a püspök és kísérete életét.

 

Ez az elsietett és csaknem tragikusan végződött uniós kezdeményezés bebizonyította, hogy a népet az unióra nagy türelemmel kell előkészíteni.

 

 

 

Taraszovics Bazil püspök uniós kísérlete

 

Krupeckyj püspök visszatért Lengyelországba, de továbbra is kapcsolatban maradt a kárpátaljai uniópárti papokkal. És valószínűleg Lengyelországból érkezett Munkácsra Taraszovics Bazil püspök, kinek nevéhez fűződik az újabb uniós kísérlet.

 

Taraszovics azzal az elhatározással vette át főpásztori tisztségét, hogy a Rómával való egységet helyreállítja. Tervét azonban titokban tartotta, mert nem akart azoknak az elődöknek a sorsára jutni, akiket a munkácsi várurak székhelyükről elűztek. Felvette a kapcsolatot Lippay György egri püspökkel és vele két éven keresztül titkos megbeszéléseket folytatott az unióról.

 

Miután a tárgyalások sikerrel befejeződtek, Taraszovics az egri püspök akkori székhelyére, Jászóra készült, hogy a katolikus hitvallást letegye. (Eger, a püspöki székhely, ekkor török megszállás alatt volt.)

 

Elindulása előtt, 1640. december 13-án liturgiát végzett templomában. Ami eközben történt, homonnai Drugeth János gróf, országbíró, Ung és Zemplén vármegyék örökös főispánja így írja le:

 

“...Ballingh János... Munkács vár kapitánya... kiküldött és kirendelt hajdúk és a rendelkezésére álló fegyveres katonák által a sz. Miklós hitvallóról nevezett (csernek-hegyi) szerzetesházat, a püspök lakóhelyét erőszakos kézzel megtámadta és Taraszovics Bazil püspököt, ki akkor istentiszteletet és szentszolgálatot végzett, semmi hibát nem követett el és senkinek rosszat nem tett, ünnepélyes egyházi szolgálat közben főpapi öltözetben az oltárnál erőszakosan elfogatta, az említett Munkács város utcáin és terein ugyanabban az öltözetben végighurcoltatta, a munkácsi várban... nagyon tisztességtelen bánásmód után vasra verette, bebörtönöztette és jelenleg is fogságban tartja. Azon felül az összes ingó és ingatlan javakat, az említett szerzetesházhoz tartozó... jószágokat erőszakkal elfoglalta... és jelenleg is birtokában tartja...”

 

Drugeth ezt az iratot tiltakozásul írta Ballingh eljárása ellen. A többi között azt is állítja, hogy ő nem tudja, hogy a várkapitány e méltatlan eljárásának mi volt az oka. Azonban a körülményekből nyilvánvaló, hogy Taraszovicsot a környezetének valamelyik tagja, aki nem értett egyet az unióval, elárulta. Így Ballinghnak szinte az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznia az uniót, ami által a püspök megszabadult volna a földesurak erőszakoskodásától és független lett volna tőlük.

 

Taraszovics kiszabadítása érdekében azonban nemcsak Drugeth, hanem III. Ferdinánd király és a Szentszék is közbelépett. (Azelőtt senki sem törődött a várurak által bebörtönzött ortodox püspökök sorsával.)

 

I. Rákóczi György erdélyi fejedelem, a munkácsi vár tulajdonosa, a püspököt szabadon bocsátotta ugyan, de még a király kérésére sem volt hajlandó megengedni, hogy székhelyére visszatérjen. Arra hivatkozott, hogy a munkácsi püspököket mindenkor a várurak nevezték ki, vagy mozdították el, tehát ő Taraszovics eltávolításával a király főkegyúri jogait nem sértette. Sőt, Ballingh már korábban úgy nyilatkozott, hogy a munkácsi uradalom rutén papjai a püspököt hitének elhagyásáért – vagyis azért, mert unitus lett – agyonvernék. Taraszovics élete végén ismeretlen körülmények között mégis visszatérhetett Munkácsra.

 

Ilyen előzmények után és ilyen körülmények között lépett a színre Parthén Péter, szerzetes.

 

Parthén Péter, az unió apostola

 

 

 

A munkácsi kolostorban

 

A Munkácsi Egyházmegye Sematizmusai (névtárai) szerint Parthén Péter a Szabolcs megyei Szakoly községben született. Születésének évét ugyan nem tüntetik fel, de más források adatai szerint megállapítható, hogy 1592 körül született. Eredeti neve: Petrovics Péter, a Parthén nevet akkor vette fel, mikor belépett a Szent Bazil rendbe, s ezt akkor is megőrizte, amikor püspök lett. hogy milyen nemzetiségű volt, azt ma már megállapítani pontosan nem lehet. A történészek közül egyesek szerbnek, mások pedig ruszinnak tartják. A szerb származás mellett azzal érvelnek, hogy a vatikáni levéltárban található 1663-ban kelt iratában több szerb kifejezés található. Akik viszont ruszinnak tartják, arra hivatkoznak, hogy egy idegen nemzetiségű szerzetes a hagyományokhoz körömszakadtáig ragaszkodó ruszinok körében olyan sikert, mint Parthén, soha nem ért volna el. Ez utóbbi esetben feltételezhető, hogy ősei Lengyelországból érkeztek Szakolyba. A Munkácsi Egyházmegye történetírói ezt a változatot tették magukévá, és nem tudni milyen alapon, de a lengyelországi származásra utaló “Rosztoszinszky” előnévvel ruházták fel.

 

Ifjú korában belépett a munkácsi Szent Miklós kolostorba. Itt ekkor alsóbb fokú iskola működött, ahol elsősorban szertartástant tanítottak. Ennek megfelelően Parthén is inkább a szertartások végzésében, mint a teológiában volt járatos. Lippay György esztergomi érsek 1654-ben Rómába küldött jelentésében az írja róla, hogy a tudományokban ugyan kevéssé járatos, latinul is keveset beszél, de a szertartási ügyekben teljesen otthonos. Mindemellett bizonyosra vehetjük, hogy az iskolában, vagy magánúton az alapfokú teológiai ismereteket is elsajátította. A szerzetesi fogadalmat 1620 táján tette le. Ugyanebben az időben szentelte pappá őt Szergiusz püspök. Ettől kezdve vagy két évtizeden át teljesen a szerzetesi hivatásának élt. Feltételezhető, hogy a munkácsi uradalom papjainak lelki vezetője, jóságos, az arsi plébánosra, Vienney Szent Jánosra emlékeztető lelki atyja volt. A környék papjai ügyes-bajos dolgaikkal, problémáikkal bizalommal kereshették fel a kolostorban. Ez a magyarázata annak, hogy oly jól ismerték és annyira feltétlen bizalommal voltak hozzá. Emellett számos községben is megfordulhatott, prédikálhatott, mert az egyszerű hívek körében is népszerű volt. Mindezt a feltételezést ékesen bizonyítják az unió során bekövetkezett események és a püspökválasztás eredménye.

 

Parthén még Taraszovics idejében, tehát 1640 előtt a munkácsi kolostor helyettes főnöke, higumenje lett. Mindenki úgy ismerte, hogy feltétlen híve az uniónak. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy nem volt maradása a kolostorban.

 

II. Rákóczi György a munkácsi uradalom ortodox papjaival megválasztatta és munkácsi püspökké kinevezte az unióellenes, skizma párti Juszkó János drágatbártfalvai papot munkácsi püspökké (1643). Ekkor Parthén elhagyta a kolostort. Az nem tudjuk, hogy önként tette-e, vagy kényszerítették rá a skizmatikusok, vagy éppen Drugeth János országbíró özvegye meghívásának tett eleget, amikor a kolostort elhagyva, Ungváron telepedett le.

 

 

 

Ungváron

 

Mint említettük, Drugeth János országbíró a letartóztatott Taraszovics Bazil püspök kiszabadítása érdekében is közbelépett. Özvegye, Jakusics Anna, Jakusics György egri püspök testvére, az egyházi unió lelkes híve volt. Nem lehet tehát kizárni annak lehetőségét, hogy a munkácsi kolostorból ő hívta Ungvárra Parthént, ahol lakást biztosított számára. Ez a ház lett az uniós munka központja.

 

Parthén munkatársa a Lengyelországból érkezett bazilita szerzetes, Kosovicki (vagy: Kosovics) Gábor bazilita atya volt. Kosovicki a jezsuiták intézeteiben végezte tanulmányait, érthető tehát, hogy a tudományos felkészültség és a műveltség tekintetében messze felülhaladta Parthént. Ennek ellenére az uniós munka eredményessége elsősorban Parthénnak köszönhető. Ennek magyarázata Parthén személyiségének különleges, szinte karizmatikusnak mondható adottságaiban kereshető.

 

Lippay György esztergomi érsek, aki a római katolikus főpásztorok között az unió leglelkesebb, legodaadóbb támogatója volt, a Szentszékhez küldött írásaiban azt írja Parthénról, hogy tiszta életű, jámbor és szelíd természetű. Mindenki úgy ismeri őt, mint a legkifogástalanabb életű szerzetest, aki életének és erkölcseinek feddhetetlenségével dicsekedhet. nem erőszakos, türelmes, az emberekkel való érintkezésben barátságos és megnyerő modorú, s ez őt még a szakadároknál is közkedveltté tette. népszerűségét az unió előkészítésére használja fel.

 

 

 

Az ungvári unió

 

Kosovicki keleti szertartású katolikus volt, Parthén Ungváron lett unitus. A két bazilita egy teljes évig tartó munkával elérték, hogy az uradalom papjai megbarátkoztak az unió gondolatával. Jakusics Anna munkájukba nem avatkozott bele, azt akarta, hogy a papok maguk győződjenek meg az unió jelentőségéről és arról híveiket is ők győzzék meg. Viszont testvére, Jakusics György, egri püspök, aki 1645 decemberétől kezdve hónapokon keresztül Ungváron tartózkodott, bekapcsolódott az uniós tárgyalásokba. Ezeken a tárgyalásokon állapodott meg az ortodox papokkal az unió három feltételéről.

 

Eszerint:

 

1. A görög egyház rítusa teljes egészében sértetlen marad.

 

2. Püspökeiket a papok szinódusa választja, az Apostoli Szentszék pedig megerősíti.

 

3. A Rómával egyesült papok megkapják mindazon egyházi jogokat és kiváltságokat, melyek Magyarországon a római katolikus papokat megilletik.

 

A tárgyalások befejezése után, 1646. április 24-én, a magyarországi római katolikusok naptára szerint Szent György vértanú ünnepén az ungvári római katolikus vártemplomban Jakusics püspök jelenlétében 63 rutén ortodox lelkész letette a katolikus hitvallást. Kijelentették, hogy elfogadják mindazt, amit a katolikus egyház tanít, a jelenleg uralkodó X. Ince pápát és utódait legfőbb pásztoruknak ismerik el.

 

Így született meg minden különleges ünnepség nélkül az ungvári unió. A nevezetes esemény egyik érdekes mozzanata volt, hogy az ungvári vártemplomban ekkor mondtak első ízben görög szertartású, szláv nyelven végzett liturgiát.

 

Az uniót Jakusics utóda, Kisdi Benedek egri püspök Ungváron megerősítette. Még ugyanabban az évben nagyszombaton nemzeti zsinat volt. Ezen Parthén és Kosovicki vezetésével megjelent az egyesült papság küldöttsége is. Parthén a zsinati atyák előtt bejelentette, hogy ő és paptársai egyesültek a római egyházzal, arra kérte őket, hogy ismerjék el őket egyesülteknek (unitusoknak) és mint egyesülteket ajánlják a király figyelmébe. A zsinat a bejelentést tudomásul vette. A szükséges intézkedések megtételét Lippay György prímásra bízta.

 

 

 

Az unió helyével és időpontjával kapcsolatos magyarázat

 

Említettük, hogy az ungvári unió nyilvános kihirdetésére az ungvári római katolikus vártemplomban, 1646. április 24-én, Szent György ünnepén került sor. Ezzel kapcsolatban két kérdés is felmerülhet. Az egyik: miért nem görög szertartású templomban tették le a görög papok a hitvallást? A másik: a görög szertartású naptárakban Szent György ünnepe április 23-án van, a római katolikus naptárak szerint viszont egy nappal később. Honnan ered ez az eltérés?

 

Az első kérdésre azt kell Válaszolnunk, hogy az unió idején Ungváron még csak néhány görög szertartású ruszin család élt, akiknek talán a Kárpátalján szokásos kicsiny fatemplomuk volt, amely ilyen nagyobb méretű szertartás végzésére aligha volt alkalmas. A város első görög szertartású kőtemploma csak jó három évtizeddel az unió után, 1678-ban épült fel. Ez a körülmény egyben azt is bizonyítja, hogy az unió idején Ungvár még csaknem színmagyar város volt.

 

A Szent György ünnepe körüli eltérésnek érdekes magyar vonatkozása van. A szent ünnepe nemcsak a görög, hanem a római katolikus naptár szerint is április 23-ára esik. Ám a Szent István király nagyobb Legendájában is szereplő Adalbert prágai püspök 997. április 23-án szenvedett vértanúságot Gdansk környékén. Magyarországon letelepedett barátai és tanítványai azonnal megkezdték tiszteletének terjesztését hazánkban. Szent György ünnepét a következő napra helyezték; április 23-án pedig Szent Adalbertet ünnepelték. De ez a változtatás csak Magyarországra vonatkozott. A római katolikusok világszerte továbbra is április 23-án ünnepelték Szent Györgyöt.

 

 

Parthén Péter püspök

 

 

 

Taraszovics püspök végakarata

 

Említettük, hogy a Balligh által letartóztatott Taraszovics Bazil püspököt az ország egyházi és világi vezetőinek közbelépésére I. Rákóczi György szabadon bocsátotta, azt azonban nem engedte meg, hogy Munkácsra visszatérjen. Szabadulása után a püspök Bécsbe ment, ott letette a katolikus hitvallást, majd Kállóban telepedett le. Azt is említettük, hogy élete alkonyán ismeretlen körülmények között mégis visszatért székhelyére. Eszerint megbékélt Rákóczival, aminek az lehetett az ára, hogy tartózkodnia kellett az unió terjesztésétől, sőt, talán meg is kellett tagadnia az uniót. Nyilvánvaló, hogy ezt csakis azért tette, hogy az utódát kijelölhesse. Mert igaz ugyan, a munkácsi püspököt a papok választották; ám rendszerint azt választották meg, akit az elődje kijelölt. Taraszovics Bazil szóban és írásban Parthént jelölte utódául, sőt székesegyházának papjait esküvel kötelezte, hogy mást Parthén helyett meg nem választanak. Ez az esemény évekkel az ungvári unió után játszódott le, s Taraszovics jól tudta, hogy Parthén volt annak apostola. Ez a körülmény egymagában is bizonyítja, hogy Taraszovics a Munkácsra való visszatérése után is unitus maradt.

 

 

 

Parthén megválasztása és megerősítése

 

Taraszovics Bazil 1651 nyarán fejezte be hányatott életét. 1651. július 23. és szeptember 5. között került sor a püspökválasztásra. A katolikus vallású földbirtokosok uradalmaiban működő papok közül 400 jelent meg. Ezek közül 370 szavazott Parthénra és csak 30 ellene. Tehát Parthént igen nagy szavazattöbbséggel választották püspökké. Ebben az ő páratlan népszerűsége és Taraszovics végrendelete egyaránt igen nagy szerepet játszott.

 

A Parthénra szavazó papok nagyobb része már egyesült, tehát katolikus volt. Mint ismeretes Ungváron még csak 63 pap tette le a katolikus hitvallást. Azóta öt év telt el, de nem nyomtalanul, mert Parthén munkássága nyomán egyre több pap csatlakozott az unióhoz. De azok a papok is, akik a választás Idején még “skizmatikusok” voltak, ígéretet tettek arra, hogy csatlakoznak az unióhoz, ha valóban Parthén lesz a püspökük, mert az ő fennhatósága alatt akarnak maradni.

 

Parthén jól tudta, hogy II. Rákóczi György fejedelem, munkácsi földesúr nem fogja tétlenül nézni az ő csaknem egyhangú megválasztását. Éppen ezért, megválasztása után azonnal Gyulafehérvárra sietett és püspökké szentelését kérte Simonovics István ortodox metropolitától. Így akarta megelőzni, hogy a fejedelem által kinevezendő ellenpüspök ugyanarra a címre felszenteltesse magát. Simonovics tudta, hogy Parthén unitus, s ezért meg is dicsérte, sőt – Lippay szerint – azt a megjegyzést tette, hogy “bár nekem is lehetőségem lenne arra, hogy ugyanazt az egységet vallhassam”.

 

Simonovics metropolita Sava bistrai és Gregorius moldáviai ortodox püspök segédletével Parthént munkácsi püspökké szentelte fel. Erről oklevelet is állított ki, melyben a többi között ezeket mondja: “Eljött hozzám tisztelendő Parthén Péter atya, Szent Bazil rendi szerzetes, görög szertartású pap kitüntető és elégséges bizonylatokkal, és pedig mindenekelőtt elődje, néhai Taraszovics munkácsi püspök nyilatkozatával, aki közeledni érezvén elmúlásának napját, élő szóval és írásban őt jelölte utódául és székes papjait átok terhe alatt a legszigorúbban kötelezte, hogy senki mást ne fogadjanak el püspöknek, mint Parthén atyát. Olvasta továbbá a rutén papoknak... számos nyilatkozatát, amelyekből meggyőződött, hogy a nevezett atyát egyértelműleg és közakarattal választották meg a nemrég elhunyt Taraszovics utódául, hogy annak székhelyét elfoglalja.”

 

Parthénnak igaza volt, amikor sietett a felszenteléssel. Ugyanis nem sokkal Taraszovics halála után Rákóczi édesanyja, Lorántffy Zsuzsanna Munkács környéki papokkal püspökké választatta Zejkán Joanniciust.

 

Zejkán a Bereg megyei Miszticéről származott. Családja ebben a községben bazilita kolostort alapított. Özvegy pap volt, egyik fia e kolostor higumenje lett 1654 táján.

 

Zejkán az unióról hallani sem akart. A fejedelemasszony nevezte ki püspöknek, aki előtt esküt tett, hogy a szakadárokkal érez és híve marad a fejedelemasszonynak. Püspökké szentelésére nem került sor.

 

Viszont Lippay György prímás, mint “az Apostoli Szentszék született magyarországi legátusa” Parthént közvetlenül a felszentelése után, 1651. szeptember 5-én a magyarországi rutének vizitátorává nevezte ki. Felhatalmazta, hogy mind az esztergomi egyházmegyében, mind bárhol másutt az országban élő rutén görög szertartású papokat meglátogassa, megvizsgálja, szükség esetén áthelyezze, a nem katolikusok között élő rutének közé papokat nevezzen ki, a híveket pedig papjaik ellátására kötelezze. A prímás tehát Parthént teljes körű joghatósággal ruházta fel. Lényegében főpásztort adott a ruténeknek.

 

Lippay még Parthén kinevezése előtt megkezdte Rómában az egyesült rutének egyházjogi helyzetének tisztázását. Július 23-án írt levelében jelentette X. Ince pápának, hogy az esztergomi és az egri egyházmegye területén a szakadár rutének egész sokasága él. Ezek közül számos pap és hívő már elfogadta az uniót. Sőt, most 400 pap fordult hozzá azzal, hogy egyesülni szeretnének Rómával. Azonban azt is kijelentették, hogy az egyesülés csak úgy lehetséges, ha a pápa görög szertartású katolikus püspökséget állít fel részükre, hogy ne legyenek kénytelenek a Munkácson élő szakadár püspökhöz fordulni, aki eltántoríthatná őket az uniótól. Kérte a pápát, hogy teljesítse kérésüket. Azt is kérik, hogy addig is, míg erre sor kerül, hatalmazza fel őt arra, hogy közöttük püspöki ténykedéseket végezzen, akár személyesen, akár megbízottja által. – Mint látható, a prímás ebben a felterjesztésben Parthén nevét még nem is említi. (A “püspöki ténykedések” említésekor mindenekelőtt a papok felszentelésére való felhatalmazást kérte.)

 

A prímás öt nappal Parthén vizitátori kinevezése után, szeptember 10-én újabb levelet intézett a pápához, melyben már részletesebben számol be a történtekről. Előadja, hogy nemrégiben jelentést küldött neki a szakadár rutének egyesüléséről és külön püspököt kért részükre. Azóta a már megtért és az unió útján lévő papok az ő tudta, akarata és beleegyezése nélkül megválasztották maguknak Parthén Szent Bazil rendi szerzetest és őt a legnagyobb sietséggel Gyulafehérváron szakadár püspökök a görög egyházban előírt módon fel is szentelték a munkácsi püspökség címére. Kéri a pápát, hogy ez utóbbi szabálytalanság alól Parthént mentse fel és ismerje el munkácsi püspöknek. Ez a papok uniójának feltétele. Ellenkező esetben meghiúsulhat az egész egyesülés. Egyébként is Parthénnak több joga van a püspökséghez, mint annak a szakadárnak, akit a fejedelemnő erőszakosan püspökké tett, hiszen a 400 választásra jogosult pap közül csak 30 fogadta el ez utóbbit, a többi mind Parthént választotta. Igaz, hogy Parthén hibát követett el, hogy szakadár püspökkel szenteltette fel magát, de ezt csak azért tette, hogy megelőzze a fejedelemasszony által kinevezett szakadárt abban, hogy a munkácsi püspöki címre felszenteltesse magát.

 

Parthén római megerősítésére azonban négy évet kellett várni. Úgy látszik Lippay számított erre. Ezért nevezte ki oly sürgősen és Róma tudtán kívül Parthént vizitátorrá, ezért ruházta fel Parthént ily széles körű joghatósággal. Bölcs intézkedésével megszüntette az egyesült papok körében jelentkező bizonytalanságot és igen nagy mértékben segítette elő az unió fejlődését. Egyébként a prímás állandóan tanújelét adta a görög szertartásúak iránt érzett szeretetének és jóindulatának. Ő küldte fel Rómába azt a folyamodványt is, melyben az egyesült papok nevében hat főesperes kéri a pápától Parthén pűspök megerősítését.

 

A négy éves késlekedésnek az volt a legfőbb oka, hogy Rómában kétely támadt: létezik-e egyáltalán Munkácson szabályszerűen felállított püspökség? Az egyházszakadás után ugyanis az úgynevezett skizmatikus főpásztorok sorra állítottak fel egyházmegyéket és ha ezek unióra léptek a Szentszékkel, a pápák elfogadták az alapítások törvényességét és szabályszerűen felállított egyházmegyéknek ismerte el azokat. Csakhogy a munkácsi püspökség felállításával kapcsolatban semmiféle hiteles okirat nem létezett, ilyet senki sem tudott felmutatni.

 

Érthető, hogy a Szentszék ebben a kérdésben szeretett volna tisztán látni. Parthén megerősítésétől azonban nem zárkózott el. Lippay prímásnak erre vonatkozó kérése után, 1652. augusztus 24-én felkérte Camillus Merzi érseket, a bécsi apostoli nunciust, hogy vizsgálja ki a következőket:

 

1. Parthén Péter valóban alkalmas-e a püspökségre?

2. Parthén megválasztása érvényes volt-e?

3. Igaz-e mindaz, amit Lippay érsek állít a rutének uniójáról és Parthén erre vonatkozó tevékenységéről?

 

4. Igaz-e, hogy a fejedelemasszony más, skizmatikus püspököt nevezett ki; és vajon fennáll-e annak a veszélye, hogy az illető helyzetének megszilárdulását idézné elő Parthén megerősítésének elhúzódása? Amennyiben a kivizsgálás megállapítja, hogy ennek veszélye valóban fennáll, a Szentszék felhatalmazza a nunciust, hogy Parthént az elkövetett szabálytalanság alól feloldozhassa és engedélyezhesse a főpapi szolgálatok végzését, amelyektől fel lett függesztve (ti. azáltal, hogy szakadár püspökök által szenteltette fel magát.) Amennyiben azonban ez a fenyegető veszedelem nem áll fenn, a nuncius az ügyet érettebb megfontolásra terjessze fel Rómához. – Eszerint a Szentszék még most sem tudta, hogy Lippay prímás teljes joghatóságot adott Parthénnak.

 

Merzi nuncius az ügyben semmit sem tehetett, mert néhány nap múlva bécsi megbízatása véget ért, a Szentszék visszahívta. (Szeptember 6.) Utóda Scipio Pannocchieschi érsek lett. Ő Rómából 1652. november 30-án értesítést kapott, mely szerint a pápa felhatalmazza Lippayt Parthén feloldozására és megerősítésére. A felhatalmazást el is küldték a nunciusnak. De kikötötték: mielőtt Lippaynak átadná, előbb győződjék meg róla, hogy Munkácson valóban létezik püspökség, és arról is, hogy Parthén milyen képességekkel rendelkezik. Ha valóban létezik püspökség Munkácson és Parthén alkalmas személy a püspökségre, akkor adja át a felhatalmazást Lippaynak. Ha nem, akkor viszont, adjon erről felvilágosítást Rómának.

 

Parthén alkalmasságával kapcsolatban semmiféle nehézség nem merült fel. Viszont annál nagyobb kétely támadt a munkácsi püspökség léte körül, mert az alapító okiratát sehol sem találták. nem is találhatták, mert a munkácsi püspökség eredetét sűrű homály borítja. Így viszont Parthén feloldozása és megerősítése újra elmaradt.

 

Azonban a Szentszék mindenképpen elő akarta mozdítani a rutének unióját, ezért tovább folytatta az ügy megoldását. Ezért 1653 végén, vagy 1654 elején újabb leiratot intézett a bécsi nunciushoz, melyben a következő kérdésekre kért választ tőle:

 

1. Vajon az egri püspök, akinek joghatósági területén fekszik Munkács, gyakorol-e joghatóságot a rutének felett is?

2. Hogyan áll a rutének uniójának az ügye?

3. Nem lennének-e megelégedve a rutének, ha a pápa Parthént csak címzetes püspökké nevezné ki, vagy nem munkácsi, hanem más püspöki címet adna neki (ti. munkácsi püspökség nem létezik).

4. Milyen joga van az egri püspöknek, a királynak és az erdélyi fejedelemnek Parthén kinevezésével kapcsolatban?

 

A nuncius ezekre a kérdésekre nem tudott válaszolni. Hiszen előbb el kellett volna utaznia a helyszínre és ismernie kellett volna a nép nyelvét; az időhúzás viszont nem kedvezett az unió ügyének. Végül is a Szentszék felhatalmazásával a választ nem ő, hanem Lippay adta meg. A munkácsi egyházmegye történetírója Hodinka Antal, egyetemi professzor azt írja, hogy Lippay prímás 1954. július 2-án kelt jelentése a munkácsi püspökség legrégibb és legrészletesebb információinak egyike, amit az érsek “nagy tudással és páratlan szeretettel” állított össze. Kétségtelen, hogy Lippay a görög szertartású rutének legönzetlenebb és legáldozatosabb támogatója volt. A latin szertartású főpásztorok közül senki sem tett annyit értük, mint Lippay érsek.

 

Lippay jelentése a következőkben foglalható össze:

 

1. A rutének legnagyobb része valóban az egri püspökség területén él. Míg szakadárok voltak, saját szakadár püspökük volt, aki egyáltalán nem függött az egri püspöktől. Tehát ezután sem lehet neki alárendelve a most már egyesült püspök; elegendő, ha az esztergomi érseknek, mint metropolitának lesz alárendelve.

 2. A rutének uniója felér egy tartománynak, vagy akár egy egész népnek a megtérésével. De ennek feltétele Parthén megerősítése. Emlékezteti a Szentszéket: a halogatás veszélyezteti az uniót.

 3. A rutén papok és hívek egyszerű emberek, akik nemigen törődnek azzal, hogy Parthén milyen címre felszentelt püspök, vagy éppen csak címzetes püspök. Nekik az a fontos, hogy püspökük legyen, aki kormányozza őket és püspöki teendőket végez közöttük. Ám ebben az esetben a munkácsi püspökség a szakadároké maradna. Jelenleg is szakadár püspök él a munkácsi kolostorban, melynek javai a püspök fenntartását is szolgálná. Ha tehát az egyesültek főpásztora nem a munkácsi püspök címét viselné, Pathénnak, valamint utódainak még jogalapjuk sem lenne arra, hogy a munkácsi kolostor javadalmát maguknak visszaköveteljék. Sokféle megoldás adódhat, de a legcélszerűbb az lenne, ha a Szentszék elismerné a munkácsi püspökség létét; s ha az alapításakor hibákat, mulasztásokat követtek el, apostoli hatalmánál és tekintélyénél fogva azokat kiigazíthatja, jóváteheti. Az a lényeg, hogy a ruténeknek saját, törvényes, egyesült püspökük legyen.

 4. A király eddig nem avatkozott be a munkácsi püspökség ügyeibe, mert szakadár volt. Még Parthén megválasztásával sem törődött. Most már viszont – mivel katolikusok – ha Róma egy új, címzetes püspököt küldene be az országba, a király beleegyezése nélkül, itt nem működhetne, hiszen az ország címzetes püspökeit is a király nevezi ki. Azt javasolja tehát, hogy a pápa ezúttal erősítse meg a papság által megválasztott Parthént, aztán majd lehet tárgyalni arról, hogy a püspököket a papok választják, vagy pedig a király nevezi ki. Viszont a király a kegyuraságot és ezzel a kinevezési jogot csak úgy szerezhetné meg, ha valamilyen adományt juttat a munkácsi püspökségnek. De arról is lehetne tárgyalni, hogy a király a munkácsi püspök kinevezési jogát engedje át a Szentszéknek.

 

Az erdélyi fejedelemnek – mint fejedelemnek – nincs semmi beleszólása a munkácsi püspöki szék betöltésébe. Ők, ha Magyarországon vannak, a király alattvalói, a munkácsi püspök kinevezésébe mint az uradalom tulajdonosai, mint várurak szóltak bele. Lorántffy Zsuzsanna, az özvegy fejedelemasszony, a jelenlegi tulajdonos, mint buzgó protestáns, semmi szín alatt sem tűrné meg Parthént Munkácson, de a katolikus földesurak – kiknek birtokain a rutén papok és hívek többsége él – örömmel fogják látni Parthént.

 

Végül a prímás ezt az alkalmat is felhasználja, hogy sürgesse Parthén megerősítését. Ennek halogatása miatt ugyanis – amint írja – már 100 egyesült pap tántorodott el az uniótól és a szakadár püspökhöz csatlakozott.

 

A különböző római pápai kongregációk, hivatalok most már behatóan kezdtek foglalkozni a rutének uniójának ügyével. Időközben elhunyt X. Ince pápa. Utóda, VII. Sándor pápa 1655., felhatalmazta Lippay érseket, hogy Parthént feloldozza a szabálytalan felszentelés alól és a püspökségben megerősítse.

 

Lippay érsek 1655. július 22-én kelt, az egyesült papsághoz intézett ünnepélyes nyilatkozatában Parthénnak megadta a feloldozást, őt valóságos, törvényes, a pápa által megerősített püspöknek nyilvánította és joghatóságot adott neki a rutének felett, akik a munkácsi kerületben, a felsorolt megyékben, valamint mindazon területeken élnek, amelyek valaha a munkácsi püspökök joghatósága alatt álltak. A nyilatkozatban a következő megyék szerepelnek: Szepes, Sáros, Zemplén, Ung és Szabolcs. Ezekben a megyékben a földesurak katolikusok voltak, itt az unió már megvalósult, tehát ezeken a területeken a joghatóságot zavartalanul gyakorolhatta.

 

 

 

Parthén királyi megerősítése a püspökségben

 

Parthén a pápai megerősítés után is Ungváron maradt, hiszen székhelyén, a munkácsi kolostorban szakadár püspök élt. Lippay most már arra törekedett, hogy Parthén visszakerüljön a kolostorba, melynek jövedelme – mint ismeretes – a püspök megélhetését is biztosította. Ungváron semmiféle állandó jövedelemmel nem rendelkezett. Másrészt azt is lehetővé akarta tenni, hogy a püspök a munkácsi uradalomban is gyakorolhassa a joghatóságát. Az érsek viszont azt is nagyon jól tudta, hogy ez királyi segítség nélkül nem sikerülhet.

 

A királyi támogatás megszerzése azonban nem könnyen ment. Ez is újabb négy évet vett igénybe. Ennek részben az volt az oka, hogy Bécsben trónváltozás történt: az elhunyt III. Ferdinándot a magyarországi egyesült keletiek körében oly nagy szerepet játszó Lipót király váltotta fel (1657); s ilyenkor rendszerint az egyes ügyek intézésében is fennakadás áll elő. Másrészt most fordult elő először, hogy görög szertartású püspök a királytól kinevezést kap. Míg ortodoxok voltak, a királyok – mint ismeretes – csak oltalomlevelet állítottak ki számukra, a továbbiakban nem törődtek velük. Most a bécsi kancellárián is valamilyen úton-módon be kellett bizonyítani, hogy munkácsi püspökség valóban létezik, s ez nem minden nehézség nélkül történt meg.

 

I. Lipót király 1659. november 10-én kiadott oklevelében kegyúri jogainál fogva Parthén Péter bazilita szerzetest munkácsi görög szertartású egyesült püspöknek nevezte ki. A pápa által már megerősített Parthénnak adományozza a munkácsi püspökséget, annak minden javadalmával, tizedével, az egyes templomok, vagy papok számára előírt anyagi kötelezettségeivel együtt. Sőt, Bereg, Szabolcs, Szatmár, Zemplén, Ung, Abaújvár, Sáros, Torna, Szepes és Gömör megyék urainak, báróinak, nemeseinek, kapitányainak és ezek helyetteseinek meghagyta, hogy “Parthént valódi és törvényes munkácsi püspöknek elismerve, mindent adjanak neki vissza, ami az alapítás jogán, vagy bármily más módon a püspökséghez tartozik, mint tized, falvak és más jövedelmeket, melyeket az urak valamelyes úton talán elfoglaltak és jogellenesen használnak”. Ez utóbbi felszólítás elsősorban a munkácsi várúrnak szól, aki szokásjog alapján lett a püspökség magánkegyura. Lippay azonban ezt a jogot sohasem ismerte el. Viszont tény, hogy a várurak a kolostor jövedelmét ismételten önmaguknak foglalták le, jóllehet ez a püspök fenntartását is biztosította. Miután Parthén a királytól a kinevezést megkapta, Lippay érsek – éppen úgy, mint a pápai megerősítés után – ünnepélyes nyílt levelet tett közzé (1660. január 4.). Ebben ismerteti Parthén megválasztásának és megerősítésének történetét, majd minden keresztényt felszólít, hogy Parthént valódi, törvényes és katolikus püspöknek, papjait pedig valóságos papoknak ismerjék el. Az egyesült papoknak, espereseknek, a magyarországi megyékben, valamint az úgynevezett részeken lakó görög szertartású híveknek szigorúan meghagyja, hogy Parthént törvényes főpásztoruknak fogadják el. Végül a földesurakhoz fordul és arra kéri őket, a püspököt és egyesült papjait, valamint ezek paróchiális telkeit egyházi mentességben részesítsék; engedjék meg nekik, hogy iskolákat építhessenek, tanítókat alkalmazhassanak.

 

Itt kell megjegyeznünk, hogy az egyesült papoknak még hosszú évtizedeket kellett várniuk arra, hogy társadalmi helyzetük megváltozzék. Lipót király ugyan 1692. augusztus 23-án, tehát 46 évvel az ungvári unió után kiváltságlevelet adott ki számukra, melyben felszabadítja őket a jobbágysorból, de sorsuk még sokáig ugyanaz maradt, mint korábban volt. Ez a körülmény egymagában is cáfolja azt a feltételezést, hogy az ungvári unió legfőbb indítéka a társadalmi és gazdasági előnyök kiharcolása lett volna. A kezdeményezők részéről igen nagy szerepet játszott abban az egyház egységének eszméje is. És, hogy erről sikerült meggyőzni a papságot is, bizonyítja az a tény, hogy az egyesült papok akkor is hűségesek maradtak az unióhoz, amikor sorsukban semmiféle változás nem következett be, ugyanazokat a terheket kellett viselniük, mint az unió előtt.

 

 

 

Parthén beiktatási kísérlete

 

I. Lipót király 1660. január 14-én utasította a pozsonyi kamarát, hogy valamelyik tanácsosával iktassa be a munkácsi püspökké kinevezett Parthén Péter bazilita atyát tisztségébe, hogy görög szertartású papjai és hívei felett joghatóságot gyakorolhasson, s nekik a szentségeket kiszolgáltathassa. Úgy értesült, hogy a munkácsi várurak gyakorolták a szakadár püspökök kinevezésének és letételének jogát, olyan címen, hogy ők a magán kegyuraságuk alatt álló kolostorban székelnek. Lipót szerint Rákóczi György és felesége bitorolták a betöltés jogát, annál is inkább, mert a kolostor javait lefoglalták, így a magán kegyuraságtól is elestek. Éppen ezért nemcsak arra utasította a kamarát, hogy küldjön ki valakit, aki Parthént beiktatja, hanem, figyelmeztesse a fejedelemasszonyt, hogy az ő rendelkezésével ne szálljon szembe, annál is inkább, mert Parthént 400 pap választotta meg.

 

A pozsonyi kamara utasította a szepesi kamarát, hogy bízza meg Podbelányi Mihály tanácsost: iktassa be Parthént a püspökségbe és annak birtokaiba. (1660. február 9.) A szepesi kamara válaszában közölte: ő semmit sem tud arról a javadalomról, amelybe Parthént be kellene vezetni (március 4.). A pozsonyi kamara azt tanácsolta, hogy forduljon az egri püspökhöz, vagy magához Parthénhez felvilágosításért (március 13.). Kiderült, hogy Parthént semmiféle javadalomba se lehet beiktatni, mert ilyen nincsen. Csak a kolostornak van némi birtoka – a földesurak jóvoltából –, akik ennek fejében magán kegyuraságot gyakoroltak a kolostor felett. Podbelányi tanácsos felkereste a sárospataki udvarában időző Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszonyt és átadta neki a király üzenetét. A fejedelemasszony azonban nem járult hozzá Parthén beiktatásához, és arra kérte a királyt, hogy hagyja meg őt ezen jogában (tudniillik a munkácsi püspök kinevezésének megerősítésének jogában), melyet elődei is gyakoroltak.

 

Parthén Péter tehát nem foglalhatta el munkácsi székhelyét. Továbbra is abban a házban lakott, melyet Jakusics Anna adott neki Ungváron. Úgy tűnik, ezekben az években Ungváron a ruténeknek még fatemplomuk sem volt, (a fatemplomok nem túl hosszú életűek) mert a püspök a szent szolgálatokat az ungvári jezsuiták templomában végezte. Ungvár nem is esett az ő joghatósági területének középpontjába, ezért felmerült benne az a gondolat, hogy székhelyét homonnára teszi át, mely a már egyesült területek központjában feküdt. E terve megvalósítására azonban nem került sor.

 

 

 

Parthén Péter püspöki tevékenysége

 

Parthén Péter Ungváron a legsúlyosabb anyagi gondok között élt. Egyetlen biztos jövedelme az egyes püspöki szertartások (pl. papszentelés) után járó díj volt. Ezért már a pápai megerősítés után, 1655-ben segélyért fordult III. Ferdinánd királyhoz. A király elrendelte, hogy a szepesi kamara évente 200 forint segélyt utaljon ki neki. Azonban a Felvidéken dúló háborús események miatt a segély kiutalása többször is elmaradt, emiatt a püspök igen nehéz helyzetbe került. A hetvenedik éve felé járó püspök 1661 júniusában különböző egyházi ügyek megtárgyalására Bécsbe utazott. A tárgyalások azonban elhúzódtak, s ezért 13 hetet kellett eltöltenie a császárvárosban. Ezalatt minden pénzét elköltötte, sőt, a vendégfogadósnak 70 forinttal tartozott. Szorult helyzetében a pozsonyi királyi kamarához fordult segítségért. 1661. október 17-én kelt levelében közölte: a király elrendelte, hogy a szepesi kamara évi 200 forint segélyt utaljon ki neki, ő azonban már három éve semmit sem kapott. Ezért arra kéri a kamarát, hogy utaljon ki neki valamennyit ebből a pénzből, mert a vendégfogadós addig el nem engedi, míg az adósságát ki nem fizeti. Ez a kérvény is bizonyítja, hogy milyen viszontagságos anyagi körülmények között élt a püspök. A kamara feltehetően teljesítette kérését, mert végül is sikerült hazajönnie Bécsből, s talán némileg rendeződtek is anyagi gondjai.

 

A püspöki kormányzás átvétele után papjaival többször is tartott összejövetelt, papi gyűlést, szinódust. Ezeken a szinódusokon vette rá a papokat, hogy most már tartsák be a katolikus egyház házasságjogi előírásait. Ez volt az egyik legkényesebb és a híveket is közvetlen közelről érintő kérdés, amivel a papságnak az unió után szembe kellett néznie. A tanulatlan rutén papok a házasságot igen könnyen felbontották, az elváltakat másodszor, sőt, harmadszor is megeskették templomaikban. E visszaélés ellen a katolikus földesurak és megyék (Ung, Zemplén) erélyesen tiltakoztak és súlyos büntetések kilátásba helyezésével fenyegették azokat a “batykókat”, ortodox papokat, akik ezzel nem hagynak fel. Parthén feladata volt tehát, hogy papjait a házasság felbonthatatlanságáról meggyőzze.

 

Lippay érsek egyik Rómába küldött jelentésében azt írta, hogy a rutének “a barmok színvonalán” vannak. E kissé erősnek tűnő kifejezés mögött az a lesújtó helyzet állhatott, hogy iskoláik egyáltalán nem voltak. Éppen ezért az érsek-mint említettük-a földesurakat felszólította, hogy Parthénnak és papjainak engedélyezzék az iskolák építését és tanítók alkalmazását. Nyilván az érsek Parthén kérésére szerette volna a népet e szellemi sötétségből kiemelni. Azonban csakhamar kiderült, hogy a püspök elképzelése és terve megbukott azon a tényen, hogy ekkor az országban egyáltalán nem voltak rutén tanítók, akiket az iskolákban alkalmazni lehetett volna. Csak a XVIII. században nyílt meg Munkácson a tanítókat is képző iskola. Még azok a fiatalok is, akiket Parthén papokká szentelt, rendszerint papcsaládokból származtak, akik édesapjuk mellett sajátították el a szertartások végzését.

 

Parthén, akiről Lippay 1654-ben az írta, hogy különleges képességekkel felruházva téríti meg a rutén papokat, mint püspök is tovább folytatta az uniós munkát. Ennek eredményességét bizonyítják az önmagukért beszélő számok: 1646-ban még csak 63 unitus pap volt, 1650-ben 100, 1651-ben 150, 1655-ben 400, 1661-ben pedig már 500. Ez lényegében azt jelentette, hogy a Rákócziak birtokának kivételével az egyházi unió megvalósult. Azonban Parthén életének vége felé a munkácsi uradalomban is terjedni kezdett az unió.

 

 

 

Parthén püspök Munkácson

 

1660-ban, húsvét ünnepe táján sárospataki várában elhunyt I. Rákóczi György özvegye, Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony. Még ugyan ebben az évben követte őt a sírba fia, II. Rákóczi György fejedelem, aki csatában szerzett sérülésébe halt meg. Mivel fia, I. Rákóczi Ferenc még kiskorú volt, ezért özvegye, Báthory Zsófia vette át az uradalom kormányzását.

 

Báthory Zsófia házasságkötése alkalmával református hitre tért (1643). Lélekben azonban katolikus maradt; anyósa és férje halála után azonnal visszatért a katolikus hitre. Ezzel Munkácson is nyitva állt az út az unió előtt. Ennek ellenére Parthén nem foglalhatta el munkácsi székhelyét. Kapcsolatba került ugyan a kolostorral, hiszen 1661 derekán folyamodványt intézett I. Lipót királyhoz, melyben azt írja, hogy a munkácsi kolostor az öt évvel ezelőtt lejátszódott háborúban elpusztult, másrészt a szakadár püspök teljesen kifosztotta, nem maradt ott más, csak egy ólomkehely; ezért arra kéri a királyt, hogy adományozzon neki egy püspöki ornátust. Ezt meg is kapta, de a fejedelemasszony más püspököt akart kinevezni helyette. Fenn akarta ugyanis tartani a püspök kinevezésének jogát.

 

Báthory Zsófia megbízta gyóntatóját, Milley István jezsuita atyát, hogy Lengyelországban keressen a püspöki tisztségre alkalmas rutén papot. Milley István 1662. október 3-án levelet intézet Mitkiewicz Márton jezsuita atyához és barátjához, és tolmácsolta neki a fejedelemasszony kívánságát. A Krakkóban élő rendtársának elmondta, hogy van itt, ezen a területen egy egyesült püspök, aki jó és tisztességes ember, de a fejedelemasszony szerint 70 év felé jár, öreg, nem egészséges, nem eléggé képzett, ő már nem képes a munkácsi szakadárok megtérítését keresztül vinni. (Valójában, mint már említettük, Báthory Zsófia e lépésével is arra törekedett, hogy megmentse és fenntartsa a munkácsi várurak kinevezési jogát. Ez volt az igazi oka eljárásának.)

 

Milley atya levelében ismertette a fejedelemasszony kikötéseit is. Báthory Zsófia azt kívánta, hogy a püspökségre képzett, a katolikus tudományokban jártas papot válasszanak ki, akit a kievi katolikus metropolita szentel fel és küld Magyarországra, ő pedig munkácsi püspökké nevezi ki. Az új püspök hozzon magával néhány bazilita atyát, akik Munkácson iskolát alapítanak az ifjúság nevelésére. A skizmatikus püspököt a kolostorból elűzte. (Zejkán Joannicius Munkácsról Miszticére távozott. Itt fejezte be életét 1686-ban).

 

Milley kérését Mitkiewicz rendtársához, Kisarzewski Mihály atyához továbbította, aki Lembergben (Lwovban), tehát rutének között élt, s arra kérte, hogy vagy az ottani baziliták közül válasszon püspököt, vagy forduljon ezzel a kéréssel a chelmi egyesült püspökhöz. Szusza Jakab chelmi püspök éppen Rómába utazott, útja Magyarországon vezetett keresztül, így volt alkalma személyesen is meggyőződni a munkácsi püspökség betöltése körüli problémákról. Rómában a különböző pápai hivatalokban meg is kezdte az erre vonatkozó tárgyalásokat, időközben azonban a fejedelemasszony megváltoztatta az álláspontját. Erről a jezsuiták 1664-es évkönyve számol be.

 

Eszerint: a fejedelemasszony sárospataki udvarában látogatást tett Konstantin Bassarab vajda, aki 1654-1658 között előbb Multenia, majd Moldávia fejedelme volt, de a törökök elűzték. Hazánkba érkezve egy évig Szatmáron, majd a Bihar megyei Sólyomkővárában élt. Az ő segítségével épült fel a munkácsi kolostor kőtemploma (1661). A sárospataki látogatásakor üdvözlésére a skizmatikus püspök és Parthén egyaránt megjelent. Konstantinnak Parthén nagyon megnyerte a tetszését, sokkal jobban, mint a szakadár püspök, de az is nagy hatást tett rá, amikor meglátta Parthénnak a királytól kapott kinevezését és ornátusát. Erre a pataki udvarban lévő jezsuiták rávették a vajdát: járjon közbe Báthory Zsófiánál Parthén érdekében. A fejedelemasszony a vajda közbenjárására beleegyezett, hogy Parthén beköltözzék a munkácsi kolostorba.

 

Így foglalhatta el Parthén a munkácsi püspöki székhelyet. Életművére itt tette rá a koronát azzal, hogy megkezdhette az uniós folyamat második szakaszát, melynek eredményeképpen a század végéig Bereg, Ugocsa, Szatmár, Szabolcs papsága is egyesült Rómával. Az általa elvetett mag végső termése Máramarosban ért meg, itt a papság 1721-ben fogadta el az uniót.

 

Parthén 1665 elején meghalt. Az uniót, melynek 350. évfordulóját ünnepeljük, az emberekre lenyűgöző hatást gyakorló jóságának, szeretetének és apostoli buzgóságának köszönhetjük. És reá méltán büszke lehet szülőföldje, Szakoly.