Gróh István

Pirigyi István

 

GRÓH ISTVÁN

 

A görögkatolikus magyarság kiemelkedő, áldozatos életű vezéregyénisége Nagybereznán született 1867. június 2-án. Édesapja állami tisztviselő volt, aki áthelyezés folytán Esztergomba került. Gróh István ebben a városban kezdte meg középiskolai tanulmányait, és Pesten fejezte be. Érettségi után a Képzőművészeti Főiskolára került, ahol Lotz Károly és Székely Bertalan tanítványa volt. A főiskola elvégzése után előbb a rozsnyói, majd a nyíregyházi gimnázium rajztanára lett. Tanári munkássága mellett művészettörténeti tanulmányokat folytatott, s felkutatta a magyarországi falfestményeket. Kutatásainak eredményeit az Archeológiai Értesítőben közölte. 1896-ban az Iparművészeti Főiskola tanára, 1917-ben pedig igazgatója lett. Ugyanekkor miniszteri tanácsosnak nevezték ki.

Behatóan tanulmányozta a magyar népies stílus valódi, el nem torzított formáit. Ő volt a magyar műemlékvédelem egyik úttörője. Számos templom freskóját restaurálta. Az Archeológiai Értesítőben megjelent tanulmányai mellett számos szakkönyvet és regényt írt.

Képzőművészeti vonatkozású írásai közül legjelentősebbek: Magyar stílusú rajzminták /1904/, Magyar díszítő művészet /1908/, Új magyar díszítések /1929/, A bizánci keresztény művészet első emlékei Erdélyben /1933/.

Legjelesebb regényei: A nagy lélek, Az ebesi gát, A sárarany kígyó, A két farkas, Harsányi Vénusz, Az ideális Perbetei, Hitvalló Gamalius csodálatos utazása, Zsidó vagyok. Ezek és a többi regényei előbb a Hét, a Budapesti Hírlap és a Magyarság című újságokban folytatásban jelentek meg, majd könyv alakjában is kiadták azokat. Regényein kívül számos novellája és elbeszélése is megjelent különböző lapokban. írásai nagy élettapasztalatról, mély bölcsességről és gazdag képzelőerőről tanúskodtak. A korabeli irodalmi kritika is nagyra értékelte azokat.

Rajongásig szerette görögkatolikus egyházát, s szinte fanatikusan hitt a görögkatolikus magyarság nagyrahivatottságában. Az első világháború után elnöke lett a Magyar Katolikusok Országos Szövetségének. Ő volt egyik alapítója, majd főszerkesztője az 1929. március 31-én megindult Görögkatolikus Szemle című újságnak. A lap csaknem minden számában írt cikket, vagy tanulmányt. Az újságban a görögkatolikus öntudat felébresztéséért, görögkatolikus intézmények felállításáért, a görögkatolikusoknak a társadalomban való érvényesüléséért, az országban lévő görögkatolikus szórványok egyházjogi helyzetének megoldásáért küzdött. Rendületlenül bízott abban, hogy a Szemlének sikerül a célkitűzések megvalósítását elősegítenie.

1936. március 12-én agyvérzés érte, 16-án meghalt, 18-án a Kerepesi temetőben, a főváros által adományozott díszsírhelyen helyezték örök nyugalomra. Mivel gyászjelentését kívánságának megfelelően csak a temetése után küldték szét., a szertartáson csak a családtagok vettek részt. Viszont a magyar társadalomban betöltött szerepére és tekintélyére jellemző, hogy halála után számos újság emlékezett meg róla. A Görögkatolikus Szemle 1936. március 31-i számát teljes egészében az ő emlékének szenteli. De megemlékezést közölt róla a Keleti Egyház, az Új Magyarság, a Pesti Hírlap, a Nemzeti Újság, a Magyarság, a Budapesti Hírlap, az Újság, a Magyar Sión, a 8 Órai Újság, a Pesti Napló és a Nemzeti Figyelő. A megemlékezések kiemelik sokoldalú tehetségét, elvhűségét, iparművészeti felkészültségét, alkotásait, irodalmi tevékenységét. Azonban mi mai görögkatolikusok, az egyházunkhoz való hűséges ragaszkodását tanulhatjuk meg tőle elsősorban.