Farkas Lajos

Pirigyi István

FARKAS LAJOS (1821-1894)

Hajdúdorog főhadnagya, Hajdúdorogi Állandó Végrehajtó Bizottság elnöke

 

Ma már teljesen természetesnek tűnik, hogy templomainkban a szertartásokat kizárólag magyarul végzik, s hogy egyházi szervezetünk, egyházmegyénk van. Csakhogy ez korábban nem így volt. Őseink szláv és román püspökök fennhatósága alá tartoztak, a szertartásokat tévesen orosznak nevezett ószláv, illetve román nyelven végezték. A magyar hívek e nyelveket nem értették, a szertartásokba nem tudtak bekapcsolódni, így a vallás vigasztalásában szinte alig részesültek. Az idegen szertartási nyelv miatt a közvélemény oroszoknak, oláhoknak tekintette őket, s emiatt a társadalomban hátrányos helyzetbe kerültek. Előfordult, hogy egy-egy magyar görögkatolikus hívőnek választania kellett ősi szertartása és a nemzetisége között. így nagyon sokan hagyták el a görög szertartást. Ez a folyamat a magyar görögkatolikus értelmiségi réteget szinte megtizedelte.

Ezt az áldatlan helyzetet ismerték fel már a XVIII. században azok a magyar görögkatolikus papok, akik szertartásainkat, vagy legalább azok egy részét magyarra fordították, és egyes szertartásokat minden felsőbb engedély nélkül, önhatalmúlag magyarul kezdték végezni.

Azonban ez a megoldás a magyar egyházközségek híveit nem elégítette ki, ők a teljes magyar liturgiát igényelték. Emellett a 48-as szabadságharc után egyre fokozódtak a nemzetiségi ellentétek. Mindez arra késztette a legnagyobb magyar egyházközség, Hajdúdorog elöljáróit, hogy mozgalmat indítsanak a magyar liturgia szentesítése és a magyar egyházmegye felállítása érdekében. E hosszantartó, hősies küzdelem vezéregyénisége Farkas Lajos volt.

 

Életútja

 

A görögkatolikus magyarság első, áldozatos életű, fáradhatatlan buzgóságú vezéregyénisége Hajdúdorogon született 1821. május 24-én. Iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte el. A középiskolát és a jogtudományt Debrecenben végezte.

Huszonkétéves volt, amikor írnok lett az 1843. évi pozsonyi országgyűlésen. Ez az országgyűlés több mint fél évszázados küzdelem után diadalra vitte a magyar államnyelv ügyét: a törvényhozás, a közigazgatás és a közoktatás nyelve latin helyett magyar lett.

A hajdúdorogiak az országgyűléshez - a Hajdúkerület követe által - kérelmet nyújtottak be, amelyben azt kérték, hogy a görögkatolikus szertartási könyveket az ország költségén fordítsák le magyar nyelvre.

A dorogiak belátták, hogy a szertartási könyvek lefordítása és kinyomtatása meghaladja erejüket, ezért fordultak az országgyűléshez. Kérésük már csak azért sem volt rendkívüli, mert már évtizedekkel azelőtt Bécsben sorra jelentek meg az állam költségén szláv liturgikus könyvek.

A dorogiak kérését az ország valamennyi törvényhatósága támogatta, azonban az országgyűlés annak teljesítését - pénzügyi nehézségekre hivatkozva - elutasította. Viszont azok a követek, akik felismerték a liturgiafordítás igazi jelentőségét, a fiatal írnokot kitartó munkára bíztatták. így Pálóczy, borsodi követ is, aki általa üzente a dorogiaknak, hogy a liturgikus könyveket azért nem fordítják le országos költségen magyarra, "mert a gazdag Magyarországnak nincs arra való pénze. Azonban ne essenek a jó atyafiak kétségbe, mert eljön az idő, midőn a nemzet rendelkezni fog tudni, hogy a jó magyar nép óhaját, ami egyúttal a nemzet óhaja is, teljesítse".

Farkas Lajos a szabadságharcban mint honvéd-százados vett részt.  A szabadságharc után Hajdúdorog főhadnagya /polgármestere/ lett. Mint vezető beosztásban lévő világi ember nagyon jól tudta, hogy a magyar görögkatolikus hívek az idegen nyelveken tartott templomi szertartásaik miatt a közéletben állandó gyanúsítgatásnak és gúnyolódásnak vannak kitéve, s ezt az sem szüntette meg, hogy a dorogiak tömegesen vettek részt a szabadságharcban. Ezért alapvető követelménynek tekintette a teljes magyar liturgia bevezetését, vagyis azt, hogy templomainkban a liturgiánkban egyetlen szó sem hangozzék el idegen nyelven. Kezdettől fogva az volt a véleménye, hogy a magyar liturgia szentesítése csakis egy magyar egyházmegyében valósulhat meg. Az Ungváron megjelenő Kárpáti Hírnök c. újságban - melyet Mészáros Károly alapított és szerkesztett - leszögezte: "nemzeti nyelvünket az összes magyar ajkú egyházakban, minden küzdelmünk mellett sem vihetjük egyhamar keresztül, míg egy külön önálló magyar ajkú görögkatolikus püspökséget kieszközölnünk nem sikerülend, kinek is kormányzata alá adassanak az összes magyar egyházak, s ez legyen kötelezve arra, hogy a szükséges egyházi könyvek magyarra fordítását azonnal munkába vegye, s a magyar nyelvet saját püspöki hatalmánál fogva a kormányzata alá vett egyházakba minden halogatás nélkül bevigye". Ő is mint abban az időben a legtöbben, úgy gondolták, hogy a keleti egyházban a nép nyelvén végzett liturgia bevezetése a megyéspüspök hatáskörébe tartozik.

Farkas Lajos kezdeményezésére a dorogiak kísérletet tettek, hogy a magyar liturgia szentesítését az akkori főpásztoruknál, Popovics Vazul püspöknél kieszközöljék. Hajdúdorog és a legtöbb alföldi magyar görögkatolikus egyházközség a Munkácsi Egyházmegyéhez tartozott.

Hajdúdorog városa 1863. május 22-én közgyűlést tartott, melyen a dorogiak elhatározták, hogy felterjesztést intéznek püspökükhöz, melyben a magyar liturgia ügyének elintézését kérik.

A felterjesztés, melyet a közgyűlés összeállított, forrásértékű dokumentum.

Ebben a dorogiak azt állítják, hogy a magyar liturgia hiánya a magyar hívek évszázados sérelme, a tősgyökeres magyar hívek az idegen nyelven végzett szertartásokat nem értik, s hogy a magyar liturgikus nyelv szentesítését már számtalanszor kérelmezték, s úgy vélik, hogy a múltban ennek egyetlen akadálya liturgikus fordítások hiánya volt. Ahogy állítják: "Hogy ezen számtalanszor megújított kérelmünk teljesítése a múltban miért maradt el, azt még magunknak megmagyarázni tudjuk, de hogy jelenben, midőn már az istentisztelethez szükségelt imák és énekek több rendbeli fordításokban megvannak, s így azokból egyet minden nagyobb megerőltetés nélkül felülvizsgálni és helybenhagyni lehet, e buzgó nép Istennek értelmes önmaga által is értett nyelven való imádásától miért záratik el, véges elménk felfogni nem bírja. Mert azt távolról sem akarjuk hinni, hogy mi, született magyarok az alföld síkján talán a képzeletben létező ruthenizmus áldozatául lennénk kiszemelve..." Ez utóbbi - nem is teljesen alaptalan - megjegyzés mögött a legújabb kori magyar történelem egyik legvégzetesebb tragédiája húzódik.

Egyrészt ugyanis a magyar társadalom a keleti szertartású magyarokat ki akarta rekeszteni a magyar nemzet közösségéből az idegen szertartási nyelv miatt. Ennek azonban csak részben volt oka a korabeli, eltorzult és világháborúkhoz vezető nacionalizmus. Sokkal hétköznapibb magyarázat is van ennek az eléggé el nem ítélhető magatartásnak. így pl. egy állás betöltésénél elég volt arra hivatkozni, hogy a pályázó görögkatolikus, tehát nem magyar, s az állást nem kapta meg. Sőt, Szabó Jenő, a görögkatolikus magyarság másik lánglelkü apostola, aki görögkatolikus papcsaládból származott, írja:

"A pánszlávizmus gyanúja... még mindig jó ürügyet szolgáltat oly egyéni fontoskodások és élősdiségek kifejtésére, melyek... különösen népünk és intelligenciánk rovására esnek".

"Vagy 20 évvel ezelőtt történt, hogy egy Oroszországtól való háború kitörésétől félt a kormány, s egy nagyon "előrelátó" miniszter aggódva kérdezte, hogy ha a háború csakugyan kitör, akkor "egy orosz pap fia", aki véletlenül olyan pozícióban volt, melyen egy áruló sokat lett volna képes ártani - megtartható-e a helyén?... Még régebben...egy akkor a politikában nagy szerepet játszó vezérigazgató, kinek valami hivatalos dologban tyúkszemére hágott /1. i. Szabó Jenő, az "orosz pap fia" /, nagy lármát csapott, hogy ilyen pánszláv embert nem volna szabad oly előkelő pozícióban megtűrni". /Magyar Világ, 1906. 14. 39-40. o. ; A gör. kat. magyarság utolsó kálváriaútja Bp. 1913. 52.o./

A történelemben alig találunk még egy olyan szerencsétlen népet, amely saját sorait azzal akarta volna ritkítani, vagy egy jelentős népcsoportot vallása miatt kizár sorai közül...

A magyar társadalom - akaratlanul is - hozzájárult Trianon előkészítéséhez. Hiszen a nemzetiségek nem kis elégtétellel vették tudomásul, hogy a keleti szertartásúak nem magyarok, ők maguk is tudatosították, hogy aki görögkatolikus, az minden lehet, csak magyar nem; ezért akarták országaik határait kiterjeszteni minden olyan területre, ahol görögkatolikusok élnek hazánkban.

Ezzel a jelenséggel még napjainkban is találkozunk. Román görögkatolikus testvéreink ha Debrecenbe jönnek, csodálkoznak, hogy az itteni görögkatolíkusok nem tudnak románul; a lvovi görögkatolikusok pedig annak örülnek, hogy Debrecenben "ukrán" templom van... Mindezt a magyar társadalom rövidlátó, elfogult és sokszor nagyon is materiális szemléletmódjának köszönhetjük. És ezzel olyan hibát követett el, amit már talán nem is tudunk jóvá tenni. Hiszen ezzel magyarázható az is, hogy a második világháború után a szovjet hatóságok Kárpátalján a magyar görögkatolikusokat ukrán nemzetiségűeknek tüntették fel nem egy községben; vagyis: hivatalosan eltüntették a magyarságot. A felterjesztést Hajdúdorogról küldöttség vitte Ungvárra, a Munkácsi Egyházmegye székhelyére.

Popovics Vazul püspök a küldöttség tagjait kitüntető szívélyességgel fogadta. Kijelentette, hogy kérésük jogos, igazságos és méltányos, teljesítésének nincs semmi akadálya, ezért azt hiszi, hogy rövid időn belül magyar istentisztelettel örvendeztetheti meg szeretett magyar híveit.

Erre azonban nem kerülhetett sor. Ugyanis a magyar liturgia ellenségei Scitovszky János esztergomi érsek-prímáshoz fordultak; azzal vádolták meg a magyar görögkatolikus papokat, hogy az egész liturgiát - engedély nélkül - magyarul végzik. A prímás felszólítására Popovics püspök 1863. november 11-én kiadott körlevelében elrendelte, hogy a papság "a szent liturgiát további intézkedésig, vagyis addig, amíg ennek magyar fordítása az illetékes hatóságtól hitelesítve nem lesz, s innen ki nem adatik, saját részéről kizárólag az egyházi szláv nyelven végezze". Azt azonban engedélyezi, hogy a pap az evangéliumot és az áldozás előtti, "Hiszem Uram és vallom" kezdetű imát magyarul mondja s a nép magyarul énekeljen.

A körlevél alapján nyilvánvaló, hogy magának Popovics püspöknek is az volt a véleménye, hogy neki jogában áll engedélyezni a magyar liturgiát.

A püspök intézkedését a magyar egyházközségekben nem lehetett végrehajtani. Farkas Lajost és közvetlen munkatársait viszont arról győzte meg, hogy a görögkatolikus magyarság helyzetének rendezésére társadalmi mozgalmat kell indítani. Ennek rövid történetét külön ismertetjük.

A Hajdúkerület megszüntetése és Hajdú megye felállítása /1876/ után Farkas Lajos Debrecenbe került, s Hajdú megye főügyésze, majd árvaszéki ülnöke lett. Nyugdíjazása után visszatért Hajdúdorogra. Itt halt meg 1894. december 3-án.

 

A hajdúdorogi mozgalom

 

Popovics püspök 1864-ben meghalt, mielőtt a magyar liturgikus nyelv bevezetésére tett ígéretét teljesíthette volna. A dorogiak felterjesztésére a püspökség részéről a további években sem érkezett válasz. Viszont egyre több magyar egyházközség vette fel velük a kapcsolatot, ami igen nagy bíztatást és bátorítást jelentett számukra.

Farkas Lajos 1866. májusában újabb közgyűlést tartott. Ezzel a rendezvénnyel indult meg a hajdúdorogi mozgalom. A gyűlésről feliratot intézteké királyhoz, az udvari főkancelláriához, az országgyűléshez és a prímáshoz, de már nem a maguk, hanem az ország valamennyi görögkatolikus hívője nevében. A feliratokban a magyar liturgikus nyelv szentesítését és a magyar görögkatolikus püspökség felállítását kérelmezték.

A kérelmet az ország városai és megyéi is támogatták. Ennek ellenére a dorogiak a felterjesztésekre sehonnan sem kaptak választ. Annyit azonban elértek, hogy a görögkatolikus magyarok problémáira az egész ország felfigyelt.

E sikertelen kísérlet után a hajdúdorogiak elhatározták, hogy megrendezik a görögkatolikus magyarok első országos kongresszusát. Erre 1868. április 16-án került sor. A kongresszuson, melyen Farkas Lajos elnökölt, 33 egyházközség képviseltette magát, 19 egyházközség pedig levélben jelentette be, hogy a határozatokat eleve elfogadja.

A kongresszus újra megfogalmazta a magyar görögkatolikusok kéréseit. A feliratok megszerkesztésére, valamint a közösség ügyeinek további intézésére Állandó Végrehajtó Bizottságot szervezett, melynek elnöke Farkas Lajos lett. Ez a szervezet újabb és újabb feliratokkal sürgette az ország egyházi és világi vezetőinél a görögkatolikus magyarság kívánságainak teljesítését.

Tevékenységét Farkas Lajos halála után is folytatta, s csak a Hajdúdorogi Egyházmegye első főpásztorának, Miklósy Istvánnak felszentelése után oszlatta fel önmagát, mert már úgy vélte, hogy küldetése véget ért. /1913. október 26./

 

Egy nemzeti küzdelem története

 

Ezen a címen jelent meg Budapesten 1896-ban Farkas Lajos emlékirata, melyben megörökíti a görögkatolikus magyarság küzdelmének történetét, és egyben közli az ország vezető embereihez intézett kérvények, valamint a hajdúdorogi kongresszuson elfogadott határozatok szövegét. írásában saját hitvallását így foglalja össze:

"Ifjú korom óta életem céljául tűztem ki, hogy míg Isten életemnek kedvez, nem törődve akadályokkal, nem gondolva azon közömbösséggel, s lehet gúnnyal, mellyel találkozhatom, pihenni nem fogok, hanem fáradni - ha magam maradok is - mindaddig, míg jogos kívánalmunkat érvényre nem juttatom, mert ügyünket a magyar nemzetiség szent ügyének is tekintem, emellett pedig küzdeni, élet-halál harcot vívni, ha bár egymagam maradnék is, dicsőségemnek és elmaradhatatlan kötelességemnek ismerem."

Farkas Lajos könyvét a Magyar Tudományos Akadémia a szervezet II. osztályának 1896. február 10-én tartott ülésén György Endre ismertette és méltatta.

György Endre /1848-1927/ református papcsaládból származott. Közgazdász író, országgyűlési képviselő, földművelésügyi miniszter, a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Szoros barátság fűzte Farkas Lajoshoz, könyvét ő rendezte sajtó alá. Alaposan ismerte a magyarországi görögkatolikusok történetét, liturgiáját jogrendjét, helyzetét és problémáit. Mindezeket az irántuk érzett őszinte és mély rokonszenvvel ismertette tudós hallgatói előtt. Emlékeztetett arra, hogy a magyar országgyűlés törvényekkel biztosította a magyarországi keleti szertartású nemzetiségi egyházak működését, sőt autonómiáját, de teljesen elfeledkezett a magyar keleti szertartásúakról. Ez Európa egyetlen államában sem fordulhatott volna elő. Pedig ez kizárólag a védelmüket szolgálta volna: "Mikor kicsinyes, sokszor céltalan s mindig ingerlő eszközökkel törekszünk érvényt szerezni az állam nyelvének, s amikor kitesszük magunkat a türelmetlenség, a chauvinismus vádjának, akkor íme itt egy nagy mező, ahol nem új hódításokat kell keresni, hanem a létező magyarságot megtartani, ahol nem előjogokat kell biztosítani fajunknak, csak ugyanazokat, melyeket mi biztosítottunk más nyelvű honfitársainknak... akkor hallgatunk és évtizedeken át nem érünk rá cselekedni". / Lm.29. o. /

A már-már türelmüket vesztő görögkatolikusoknak üzeni: "... türelemmel lenni, az egyházhoz való ragaszkodásban megmaradni, várni, remélni". / Lm. 2.o. /

Befejezésképpen leszögezi: "... az a küzdelem, melyet Farkas Lajos előadásában átadok a közvéleménynek, nemes küzdelem, állandó része az egykorú történelemnek, és nem veszett kárba".

"A győzelem napja el fog jönni bizonyosan, és megaranyozza a szerény, de lelkes küzdők emlékezetét, a híven teljesített hazafiúi kötelesség fényét fogja árasztani sírjaikra".

így hiszem és így vallom". / I.m.30.o. /

György Endre még megérte, hogy reményeik jelentős része valóra vált.

 

vissza