A helyzet

A helyzet

 

Az eddigiek szerint kimutattam a magyar ajkú hívek fáradhatatlan buzgalmát, törekvését, csüggedetlen igyekezetét a nemzetiség, illetve a nemzeti nyelv diadalra emelése körül; kimutattam azt is, hogy hosszas, fárasztó, költséges eljárásuknak eredménye mi lett. Hátra van még, hogy újolag saját meggyőződésem és erős hitem alapján kimutassam, hogy a vikariátusság felállításával a magyar ajkú hívek nem lehetnek megelégedve. Hogy kimutassam, miszerint a magyar nyelvnek egyházi vagy lyturgiális nyelvvé emelése nemcsak a püspökség öntetszése által megnevezett s a vikárius joghatósága alá átadott 33 községre, hanem e hazában élő összes magyar ajkú g. szertartású katholikusokra nézve elodázhatatlan életkérdés s azt megtagadni senkinek sem áll jogában. Hogy kimutassam az elkülönítés, vagyis a magyar ajkú püspökség felállításának szükségességét s kapcsolatosan azon meggyőződésre vezessem a hatalmat, miszerint annak felállítása nemcsak azon hitfelekezetnek élet- és erkölcsi szüksége, hanem a magyar nemzetnek is szigoru érdeke: megkísérlem mindazon indokokat, melyeket a püspökség és magyar nyelv ellenében felhoznak, megczáfolni s kimutatni, hogy a magyar ajkú keleti szertartású katholikusok kivánata jogos, igazságos, egy vallás vagy hitfelekezet érdekével sem ütközik össze: sőt ez ideig sértetlenül fentartott hitelveiken alapszik a szabadság iránt általuk kimutatott szoros ragaszkodás.

 

A tisztelt olvasók kegyes engedelmével gyenge erőm és tehetségem szerint megkísértem állításaim valóságát és jogosságát bebizonyítani, ismételve kérvén őket, hogy bírálatukban legyenek őszinték és igazságosak, azonban szem elől ne téveszszék soha, hogy nem irodalmi emberrel, hanem csak egy oly diletánssal vannak érintkezésben, ki egész valójában a nemzetiségért s a nemzeti nyelvnek mindenütt leendő diadaláért, annak még az oltárom jogosultságáért, mint a nemzet örök fentartására nélkülözhetetlen alapfeltételért küzd és harczol, ki munkája által sem irodalmi név vagy dicsőségre nem vágyik, sem munkájából anyagi haszonra nem számít, egyedül csak hazafiui kötelességének kíván eleget tenni.

 

Hogy a vikariátus felállításával az összes magyar ajkú hívek mitsem nyertek s így azzal megelégedettek sem lehetnek, kétségtelen és pedig azért: mert a dorogi vikariátusság nem az összes magyar ajkú hívek javára s .nem is az ő kérésök folytán szerveztetett, hanem azt egyedül a munkácsi püspökkel folytatott tárgyalás alapján annak kormányzási könnyebbségéűl, nem is a megyéje területén lakó összes magyar ajkú hívek részére, hanem csak az általa megjelölt nehány egyházra, a dorog-városi, az egyetemes gyűlés határozatát megelőzőleg felterjesztett folyamodványok folytán létesítette a magyar kormány Kitetszik az világosan onnan is, hogy az e feletti tárgyalásokban sem a n.-váradi, sem az eperjesi püspököket, kiknek területén pedig szintén nem kevés egyházak vannak magyar ajkú hívekkel, be nem vonta s így azoknak a híveknek, kik pedig az egyetemes gyűlésen nagy számban jelen voltak s az egyhangú határozathozatalra lelkesen befolytak, jogos kívánalmait figyelemre nem méltatta. Nem azért, mert a magas miniszteri leirat szerint, mi a 85. lapon olvasható, a vikariátus felállítása a magyar ajkú hívek részére történtnek mondatik. Azonban a keresztülvitelnél már csak a munkácsi megyében lakó magyar hívek, azoknak is csak kisebb része vétetik figyelembe s nem is magukra bízzák, hogy határozzák meg: vajjon ők magyarok-e, tartozhatnak-e a vikariátus kormányzata alá, hanem odadobják a püspöki önkénynek, hogy tetszése szerint határozza meg, melyek azok a magyar községek, melyek a vikariátus hatósága alá, mint magyarok tartozhatnak. Ebből igen fájdalmas, a magyar egyházra nézve lesújtó következmény várható; és pedig azért, mert ha a magas kormány csakugyan belátta szükségét annak, hogy a magyar ajkúak részére legalább püspöki helyettnökséget felállítani már nélkülözhetetlenné vált, be kellett látni annak is szükségességét, hogy az összes hívek, kik magukat magyaroknak vallják, s kik a magyar külön püspökségért egyetemesen, együttesen kérelmeztek, mint szintén magyarok, a vikariátus kormányzata alá adassanak. Miután ez nem történt meg, azon nehéz és méltatlan feltevésnek vannak kitéve, hogy ők nem tartatnak magyaroknak s így még súlyosabban lesznek az idegen ajkú püspökök, különösen a n-.váradi megyébeni szigorúan román kormányzat alatt, nyelvük használatában akadályozva. S ezen fél intézkedése által a magas kormán mintegy szándékosan, törli őket ki a magyarok létszámából. Ennek nem tudata, de csak távolróli gyanítása is reájuk nézve megölő s nincs eset, hogy az ily orvoslásban, mely a halálnál rosszabb, megnyugodhassanak, megelégedhessenek. Ugyanazért, bár nem teszi föl a magas kormány bölcsességéről és hazafiuságáról, hogy a vikariátusság felállításának azon értelmet tulajdonítsa, miszerint csak azok tekintetnek és tartatnak magyar egyházaknak, melyek a dorogi vikariátus hatósága alá adattak mindazonáltal óvakodnak s én magam is hangosan ellene mondok velük együtt annak, hogy ezen kis körre szorított vikariatusság által a magyar ajkú g. sz. katholikusok összesége ki volna elégítve s ügyök, melyért küzdeni tovább is meg nem szünnek, ez által elintézettnek tekintethessék. Én, magam részéről, hajlandó vagyok hinni, hogy a magas kormány által csak Dorog város közönségének kérelme vétetett ezúttal tárgyalás és intézkedés alapjául. Az összes magyar ajkú g. sz. hívek egyetemének egyhangú kérelme még tárgyalásra s elintézésre vár. Hajlandó vagyok hinni, hogy ezen fokozatos intézkedés csakis kisérlet arra, hogy ama nagyobb, mindenki által óhajtva várt nagyhorderejű, a nemzetiségre, a nyelvre nézve kiszámíthatatlan hasznot és dicsőséget hozandó nagyobb mérvü végleges intézkedések megtételére az út egyengettessék s a nagy épület a magyar nyelvű katholikus szent egyház épületének felállítása biztos alapra fektettethessék.

 

Ámde, midőn ezt hajlandó vagyok mind elhinni, ne vegye nekem rossz néven senki, ha rettegek nemzetiségemért, ha nemzeti nyelvemet féltem még az árnyéktól is; mert a példabeszéd szerint: a kit a kígyó egyszer megcsipett, fél annak a sziszegésétöl is. És örökös óhajom, kérelmem, sőt intelmem folytonosan oda megyen ki, hogy a jó nép igazságos kérelme hová-hamarább sietősen teljesíttessék az üdv és boldogság hazájában! Még nem késő, vezettessék be. Mert hosszas, fáradalmas munkája után megérdemli ő azt, a mit a költö szaval: »Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt«.

 

Hogy a magyar nyelvnek egyházi, illetve liturgiális nyelvvé emelése s az oltárra tétele mennyire szükséges nemcsak a dorogi vikárius kormányzata alatt levő néhány egyházban, hanem az összes magyarajkú hívekre nézve, azt hiszem, még bizonyítanom sem szükséges, mert az a természet törvényével, az alkotás nagy művének azon véghetetlen bölcsességű intézkedésével; hogy a különböző nemzeteknek különböző nyelveket is adott és szabadsággal ruházta föl őket, hogy saját nyelvüket mindenütt; még azon nagy alkotó mindenség imádásában is, használhassák, igazolást talál.

 

Hogy a magyar nyelv mindenütt, így az oltáron is, az őt megillető helyet elfoglalja, nemcsak ezen híveknek, de a nemzetnek is szoros érdeke, hiszen a nemzeti nyelvnek terjedése a nemzet szaporodását, ez pedig annak erősbülését vonja maga után; kétségtelen tehát, hogy a nemzetnek igyekezni kell, hogy nyelvét terjeszsze, törekednie kell, hogy nemcsak a görög szertartású magyar katholikusoknál, hanem más vallásfelekezeteknél is, a mennyiben ez hitelveikkel nem ellenkezik, istentiszteletüknél a magyar nyelvet használják, mert ha ezt elérjük, nemzetiségünk teljesen biztosítva lesz. Meg van írva, hogy »a melyik nemzet saját nyelvét az oltárra teheti, az a nemzet nem veszhet el soha«. De kétségtelen az is, hogy a nemzet zöme, a nép, a nemzetiség, haza, alkotmány fogalma iránt nagyobb ismeretet, azok iránti szeretetre nagyobb ösztönt merít, ha saját nyelvét a legfőbb polczon, az oltáron is élvezheti; mert tessék ám elhinni, hogy vannak még most is nem kevesen, kivált a vénebbek és nők között, kik azon téves hiedelemben élnek, hogy a magyar nyelv talán nem is való az ájtatosságra, talán a nem is kedves az Úr előtt, s az Istennel csak azon a nyelven lehet foganatosan közlekedni melyet a pap századok óta az oltárról hangoztat. Innen van az, hogy bár egy szót sem értenek az orosz nyelvböl, mégis bemagolják úgy a hogy a Miatyánkot, Üdvöz légy Máriát, sőt a tudákosabbak még a Hiszek egy Istent, keresztvetést is orosz nyelven s azon a nyelven is imádkozzák el. Bámulja az ember, hogy húsvétkor még Dorogon is »Krisztosz voszkresz«-szel köszöntik az utczán az embert a tiszta tösgyökeres hajdú-ivadékok, s az utast valóban tévútra vezetik, ha vajjon nem oroszok laknak-e ott? Innen támadhatott boldog emlékű Zsedényi nagyhírű országgyülési képviselőnek is azon téves hite, hogy Dorogon nem beszélnek, nem is tudnak magyarul, mert ezt egy nagy társaságban fülem hallatára vitatta is. Hihetőleg húsvét táján utazhatott ott keresztül és hallván a sok Krisztosz voszkresz-t, erősen meggyőződött arról hogy ott csupa merő oroszok laknak, csak az öltözetükön bámult, hogy az meg tiszta magyar

 

Míg tehát az istentiszteletnél is a magyar nyelv nem kizárólagosan, teljesen használtatik, ezen ferde szokás mindig megmarad; ki kell tehát küszöbölni az idegen nyelvnek még a magvát is, hogy szép nyelvünknek helyét ne bitorolja.

 

Nincsen is ennek semmí akadálya, hiszen a Roskovits úr fordítása már régen megvan és folytonosan használtatik. Ha ezen fordítás nem tetszik, most már a vikárius úr és társai által egybehívott bizottság által eszközölt fordítások vétethetnek használatba, ha azok a czélnak, az istentisztelet díszének emelésére jobban megfelelnek. Azoknak kinyomatása nem lehet akadály, mert fölteszem, föl kell tennünk a magas kormányról annyi jóakaratot, hogy azok kinyomatásának költségét az állam pénztárából előlegezve fedezendi, az egyházközségek pedig a saját egyházuk szükségletére megkívántató példányok árát azonnal megtérítendik, s így a magas kincstárnak semmi kára sem leend, legfeljebb azon pár hónapi kamat, mely a visszafizetések idején fölszámítható lenne, jöhetne tekintetbe, de ezen igen csekély veszteség még csak figyelembe se vehető azon nagy nemzeti haszonnal szemben, mely a magyar nyelvnek egyszer valahára törvényes jogába lett bevezetéséből, az oltárra tételéből, nemcsak a g. szertartású magyarajkú hívekre, hanem az egész magyar nemzetre háramol.

 

Hogy még itt pápai engedélyre vagy szentesítésre lenne szükség, egyáltalában nem osztom, nem pedig azért, mert az 1649-ik év ápril 24-én létrejött egyesülési szerződés szerint minden keleti szertartásaikat, egyházi szabadságaikat fentartották. Igazolja ezt a Bazilovits Fundacio Koriatoviciana czímű munkája, melynek I-ső része 83-ik lapján írva van: Graeco Catholicos Clerus Dioecesis Munkacsiensis Professione Fidei anno 1649 Aprilis 24to in Ecclesia civitatis Ungvariensis sub tribus hisce conditionibus Sacram unionem reassumpsit.

1. Ut ritum Graecum ipsis servare liceat.

2. Ut Episcopum a se electum, et ab apostolica sede confirmatum habeant.

 

3. Ut Libertatibus Ecclesiasticis libeg e fruantur.

 

Ugyancsak Mészáros Károly »A magyarországi oroszok története« czímű munkájában, a 113-ik lapon, az unió pontjait ekképen írja:

 

1-ör: Hogy a görög szertartás használata egyházukban ezentúl is megtartassék.

 

2-or: Hogy püspökeiket maguk választván. a római pápa szinte, mint a latin püspököket, megerősítse.

 

3-or: Hogy az egyházi kiváltságokkal szabadon élhessenek.

 

Hogy ezek szerint egyházunk csak a hit ágazataira s nem egyéb egyházi szokásaik, szabadságaik vagy szertartásaikra vonatkozólag vették föl az uniót, kétségtelen, tehát elvitázhatatlan az is, hogy az egyházi belügyeik fölötti intézkedési jogot maguknak fentartották. Hogy ezen jogukkal folytonosan éltek és élnek mai napig (kivéve a püspökválasztást, minek joga, mint elébb megírtam, a hitfelekezet hallgatag beleegyezésével az uralkodó apostoli királyokra szállott), elvitázhatatlan tény. Érintetlenül maradt továbbá a papok nősülhetése, a nyelv iránti intézkedés, egyházi fegyelem, szokások, szertartások és nevelési ügy fölötti intézkedési jog.

 

Igy minden más beavatkozás nélkül, egyedül a megyés püspöknek áll hatáskörében, hogy átvizsgálván a fordításokat, ha azokat kitételeikben az anyaszentegyház hitelveivel ellenkezőknek nem találja, azonnal jóváhagyásával lássa el és a közhasználatnak adja át; ez sem hosszú időt, sem költséget nem igényel, így minden kifogás nélkül teljesíthető és teljesítendő. Ezt igazolja azon körülmény is, hogy román atyánkfiai, midőn nyelvöket az egyházba bevitték, arra pápai engedélyt nem kértek és ily engedélylyel ellátva nincsenek, mit Papp Szilágyi nagyváradi volt oláh püspök maga is beismer »Enchiridion Juris orientalis Ecclesiae«· czímű könyvében, hol a 367. lapon a következőket írja:

 

»Gens Valachica (romena v dacoromana) scribit Porubszky in Transilvania a vicim imperii bizantini sacerdotibus ad fidem Cristi perduda, cum ritu orientali lingvam quoque graecam recepit. Post Concilium Florentinom in quo Metropolita Moldaviae sacram quoque unionem amplexus est, quidam Monachi Rasciani et Moscovitae cum schismate lingvam quoque Rascianam in divinis Valachis Transylvaniae obtruserunt. Ea lingva usi fuisse in sacris usqne ad tercpora Georgii Rakoczy I. Transilvaniae Principis, qui Calvinista, ut Valachos ad amplectandam Confessionem helveticam alliceret, edito 10-mo Octobr. 1643. clecreto mandavit Archi Episcopo et Sacerdotibus Valachorum ne amplius audeant alia lingva quam Valachica sacra celebrare, et aliquas functiones Sacras obire. Romani Transilvani lingvam quidem maternam, adoptarunt, a ritu tamen suo nunquam defecerunt.

 

Postulato eorum quod expresserant, dum ipsorum Archi Episcopus, et magna pars cleri ac populi agente cum primis Regni Hungariae Primate, ad unionem Catholicam cum Ecclesia Romana... redierat, ut nempe ritum Orientalem et Lingvam matereim porro quoque in sacris adhibere queant delatum est. Valachi tacito consensu Pontificum modo quoque Lingva sua romina in sacris utuntur.

 

De igazolja az is, hogy ily engedélyre szükség nincs, mert több magyar egyházakban a magyar nyelv már rég használatban van az istentiszteleteknél, ha nem egészben, de nagyrészben, s ez minden felsőbb, különösen pápai engedély nélkül, csakis a szokás által szentesített, s püspökeink is csak utólagosan, hallgatásukkal adták arra beleegyezésüket. Példa erre néhai boldog emlékű Pankovits litván püspök ő exczellencziájának azon megnyugvást tanusító nemes magaviselete. hogy Dorogon a kánonszerű látogatás alkalmával magyar nyelven tartott istentiszteleten személyesen jelen levén, esze ágába se jutott az ellen szót emelni. Már pedig ha arra pápai engedélynek szükségét látta volna, ki teszi föl ama sokérdemű buzgó főpapról, hogy éppen hivatalos eljárása alkalmával az ellen föl ne szólaljon s annak betiltását foganatba ne vegye; ez pedig nem történvén meg, kétségtelen, hogy arra pápai engedély nem szükséges. Példa erre herczegprimásunk ő eminencziájának hason szellemű magaviselete is, ki, midőn a nála járt küldöttség tagjaitól megértette, hogy az istentiszteletnek már nagy része Dorogon és környékén magyar nyelven tartatik, az ellen nemcsak hogy észrevételt nem tett, de még az iránt a jelenlevő számos papi tagokat sem látta szükségesnek kérdőre vonni, hanem hallgatással azt, jóváhagyottnak tekinteni igazságos volt. Hogy a katholiczizmusnak nem is sine qua nonja a latin vagy orosz vagy akármely nyelv is kizárólag, igazolja maga a legközelebb elhalt pápa ő szentségének azon egy in partibus infidelium működő térítő püspöknek jelentésére, melyben működésének sikerét azon megjegyzéssel adta elő, hogy a megtérők a latin nyelvet elfogadni nem akarják, valóban pápához, legfőbb lelki atyához illő nyilatkozata: Nolo ego ut omnes latini, sed ut omnes catholici fiant.

 

Ezek szerint kimutattam a nyelv szükségét, kimutattam, hogy annak alkalmazásba vétele ellen semmi akadály sem forog fenn. Szükséges tehát, hogy a magyar nyelv, minden halogatás és álürügyek félretételével, azonnal minden magyarajkú egyházban az oltárra tétessék. Bizva a vikárius úr tevékeny munkásságában, bizva püspökünk ő méltóságának hazafiságában, nem is kételkedünk, hogy nemzeti nyelvünk diadalra jutását már semmi szín alatt sem odázzák el.

 

Ha egyházi fegyelmi tekintetből ezt a pápa ő szentségének bejelenteni kötelességüknek ismerik, ám tegyék meg azt, de ezt ismét elhalasztás ürügyéül, a nemzetiség szent nevében kérem, ne használják föl.

 

Ha a nyelv kérdésében az összes magyarajkú nép, mint legforróbb ohajtásának teljesítésével, kielégítve leend, másik erős vágyának, a magyarajkú püspökség fölállitásának teljesítésére már nyugodt lélekkel és elég türelemmel lesz ereje várakozni.

 

Nem ejtjük el azonban annak további szorgalmazását sem, mert hogy annak is szüksége már nemcsak most, de régebben előállott, meg fog győződni mindenki, ki az egyetemes gyűlés határozatában elhordott igen fontos okokat csak némi kis figyelmére is méltatta (lásd a 50. s több lapokon), de azokon kívül vannak még más fontos okok is, melyek az elkülönítés mellett harczolnak s melyeket itt előadni helyén látok.

 

Már maga a közösügyes állapot, miről maga hazánk is ez utóbbi évtizedben elég szomorúan meggyőződhetett, nemcsak lealázó a gyengébb félre, hanem önálló, független működési erejére, körére káros befolyással is van, ezért helyén látta a nemzetnek egy nagy része nyilt és férfias harczot indítani annak megszüntetése iránt.

 

A mi közös állapotunk sem szerencsésebb e tekintetben, mert így nekünk is kötelességünkben áll a közösügyes állapot alól menekülni, mert oly püspök nélküli kormányzat alatt, melyek túlnyomóan románok és ruthének, a magyar hívek érdeke nemcsak hogy nem ápoltatott, de az oly kevés figyelem tárgyává tétetett, kivált a nemzetiségi aspirácziók kora óta, hogy különösen a románoknál még nyelvünk s így egzisztencziánk ellenében is mutatkoztak. Hiszen ki ne tudná azt, hogy a román püspökök az országos közoktatási nyelv ellen nemcsak nyiltan izgattak, hanem az ellen demonstrálni s még ő Felsége apostoli királyunkhoz is járulni elég hazafiatlanok voltak. Ily megyékben, ily szellemi kormányzat alatt, mit remélhetnek a magyarok: elnyomatást, lealázást igen, de üdvöt és boldogságot soha! Az igaz, hogy a munkácsi és eperjesi megyék püspökei s káptalanjai oly, valóban háladatlan működésekre soha se vetemedtek, sőt hazafias érzelmük elismerésére legyen mondva, ez utóbbi esetben a románok ellensúlyozására igyekezve, a magyar nyelvnek kötelező tanításáért kérelmeztek s így nyilt jelét adták annak, hogy a kormányzatuk alatt álló jó, csendes természetű, velünk jó és balsorsban mindig együtt örült, együtt szenvedett ruthén nép nem hogy nyelvünktől idegenkednék, hanem azt megtanulni is készséggel vállalkozik s így nyelvünk vagy más érdekeink elnyomásától az ő részükről nem félhetünk, a velük való közösjog tehát hátrányunkra nem lehet. Nem is félünk mi a jó néptől s tudjuk a történelemből, hogy ők itteni megtelepedésük óta e földet ismerik hazájukul s az ellenében kötelességüket soha meg nem szegték, ott harczoltak, ott küzdöttek velünk mindenütt, hol a haza érdeke kívánta és parancsolta. Ez a jó indulat a haza földje iránt megmagyarázza azon vélemények téves voltát is, melyeket némelyek, különösen miniszterelnökünk is oszt, miszerint, ha mi a ruthénektől elválnánk, azok kifelé, a muszka felé jobban árasztatnának. Nem fognak ők oda vágyni soha, mert katholikus hitükhöz hivek és szabadságszeretők, az iránt féltékenyek, a schizmától irtóznak, azt pedig jól tudják, hogy a muszkánál mindkettőt félteniök kell. - Igyekezzünk nagyobb figyelmet fordítani nevelésükre, iskoláikra, jólétükre, higyjék el, a hazának ők a legjobb, leghivebb polgárai lesznek, de ha tekintetbe veszik, hogy egy oly nagy, különböző nyelvű megyének, mint a munkácsi, egyházkormányzata mily nehéz s az által, hogy az egyházi és kormányzati praedomináns nyelv csak az egyik nemzetiségé, mily kényes is, meg vagyunk győződve, miként a különítés szükségét ők maguk is belátandják. Ha egyébért nem, már csak azért is, hogy a különböző fajok közt a nyelvkérdés miatt támadható féltékenykedés, ebből mulhatatlanul következő kellő surlódás, a mindig jó viszonyba élő egyházfelekezetü hivek között örökre megszüntettessék, erre törekedni magoknak a püspököknek lelkiismeretes kötelességök.

 

De tekintettel kell lenni arra is, hogy a papi, éneklészi, tanítási pálya, a magyarok elől se legyen elzárva. Már pedig, ha az orosz nyelv tudása nélkül senki, vagy csak nagy nehezen juthat ama pályákra, kétségtelen, hogy a magyar ifjaknak, kik ezen pályákra szánták magukat., nagyon meg van nehezítve azoknak elérése; innen van azután az, hogy tehetséges fiaink, a latin egyházba lépnek át, mire elég példa van. Innen származik a baj, hogy kevés magyar születésű papunk, annál kevesebb éneklészünk és tanítónk van, innen származnak azon nagy kellemetlenségek, hogy gyakran megtörtént, miszerint a legjobb magyar érzelmű községekbe a magyar nyelvet csak felületesen értő beszélő papok jutnak, s ezek részint a nyelv iránti idegenkedésből s a maguk orosz anyai nyelvök iránti túlragaszkodásból a rutenizálás mesterségére adják magukat s ez által a magyarok félelmét ébresztik föl s a gyűlöletre, sértő kifakadásokra, czivakodásokra adnak alkalmat. Én emlékezem reá, hogy a múlt időben még Dorogra is jutottak oly segédlelkészek, kik a magyar nyelv iránt annyira el voltak fogulva, hogy a magyar nyelven tartani kellett egyházi beszéd előtt a keresztvetést csak azért is orosz nyelven mondották, hogy kimutassák, miszerint, a hol nem kötelesség, ott a magyar nyelvet jóakaratból sehol se használják. Igy vagyunk az éneklészekkel is. Ezek tehát, mint elkeserítők, mellőzendők.

 

De végre vegyük ezekhez még azt is hogy magyar születésű papjaink a túlnyomólag orosz születésű papok között vajmi nehezen vajmi keservesen juthatnak egy jobb jövedelmezőbb parochiára, vagy plane egy magasabb állásu papi méltóságra. Azt hiszem, hogy ezek mind olyan fontos okok, melyek bennünket oda intenek, miként a magyar ajku püspökség, káptalan felállitását továbbra is szorgalmazzuk. Ha pedig tekintetbe veszszük, hogy a munkácsi püspöki megye még most is oly nagykiterjedésű s még most is oly sok egyházat foglal kebelében, hogy a püspöki szükséges felügyeletet csak felületesen is gyakorolni, a vallásos érzelem, a közerkölcsiség és nevelés szent ügyének ápolására pedig oly nagy hatást gyakorló püspöki látogatások tétele, minden, jóakarat mellett is csaknem lehetetlen, kivált oly szerény javadalmazás mellett, milyennel a munkácsi püspökség bir, kinek a háztartási költségeken felül utazásokra, vagy éppen egyes jótékonyságokra, bizony egy átkozott fillére se jut. Innen van az, hogy némely megyebeli község egy században egyszer jut azon szerencséhez, hogy püspökét, legfőbb lelkiatyját, saját körében fogadhassa.

 

De különben is a lelkek száma e megyében oly nagy, hogy ha kétfelé választatnék, még akkor is tekintélyes püspökségeket képezne, az új megye kikerekítése pedig nagyon könnyen eszközölhető, amennyiben a magyar ajkú hívek, a makói parochia kivételével, mind együtt, egy continuitásban levő területen laknak. Abauj alsó részén, Zemplénben a Hegyalján, Bodrogközön, Szabolcsban a Tiszánál és a Nyirben, Bereg-Ugocsában szintén a Tiszánál, Szatmárban a Nyírben; Hajdu és Biharmegyékben pedig Debreczen környékén, még Borsodban, Máramarosban is van, mint tudom, egy pár egyházközség, azok is tehát Makóval együtt, legkönnyebben Dorogon, mint majdnem központon is legczélszerűbbnek mutatkozott, de az összes magyar ajkú ó-hitűek kivánatának is megfelelő helyen felállítandó püspökség kormányzata alá adathatnak. Meg lesz ennek a magyar nemzetiségre nézve is páratlan haszna, mert ez által meg lesz vetve a magyar katholikus nemzeti egyház alapja, magyar püspökkel, magyar egyházi liturgiális nyelvvel, hol csakis kizárólagosan a magyar nyelv lesz használatban. Mert őszintén megvallhatjuk, hogy még most semmi reményünk nincs arra, hogy a latinszertartásu egyház egy közel jövőben magyar nyelvü egyházzá átalakíttathassék dogmái miatt, mig ellenben a görögszertartásu egyház éppen hitelveinél fogva hivatva van a nemzeti katholikus egyház magvát képezni, én teljesen meg vagyok győződve, hogy a példa utánzókra találva, s a magyar nemzeti katholikus egyház gyarapodása mellőzhetetlenül bekövetkezend.

 

Miután az előadottak szerint, mind a magyar nyelv, mind a magyar püspökség felállításának szükségessége és így az összes magyar ajkú görögszertartásu katholikusok ezek irányábani kivánalmának jogossága, időszerűsége teljesen bebizonyítva van, kétségtelen, hogy az teljesítendő. Legyen mindenfelé igazság, vagy vesszen a világ.

 

Még csak néhány szót kívánok olvasó hitfeleimhez intézni: Minthogy igyekezetünk, buzgóságunk s egyesült erővel a tett törekvésünknek sikerült utat törni szebb és jobb jövőnkhöz, ne csüggedjünk, habár még végczélunkat el nem értük is. Legyünk kitartók, buzdítson bennünket további munkálkodásunkban azon öntudat, hogy igaz ügyért, szent hitünk alapelvéért s nemzetiségünkért harczolunk, ne hagyjuk magunkat félrevezetni s némely mézes-madzagként odadobott silány engedményekkel elhallgattatni, hanem nyilt erővel fogjunk hozzá a megkezdett építkezés további folytatásához és befejezéséhez. Én kész vagyok s megteszek mindent, mit egyes emberi erő megtehet. Azért hazafiui bizalommal hivom fel ezen szerény ügyünk lefolyásáról s eddigi állapotáról jelentésként szolgáló munkámban mindazon egyház községeket, kik a dorogi 1868. évi egyetemes gyűlésen, akár személyesen, irásilag képviselve voltak, valamint azokat is, kik jelen nem voltak, azonban magukat a magyar ajku hivek közé számítják, hogy nyilatkozzanak a felől , ha vajjon bizalommal vannak-e irántam továbbra is s velem haladni van-e szándékuk? ha igen, ez ügyben soraikat e munkának közrebocsájtása után legalább egy hónap alatt hozzám, Dorogra intézni szíveskedjenek. Meggyőződvén hitfeleim akaratáról, miről nem kétségeskedem, hogy eddigi hazafias irányunkkal egyező lesz, én azonnal egy egyetemes gyűlés tartása iránt a szükséges lépéseket megteszem s erről az illető egyház községeket azonnal értesíteni el nem mulasztom. Isten, Haza velünk van. Győzelmünk kétségtelen. A viszonttalálkozásig, Isten önökkel s a Hazát igazán szerető minden becsületes hazafival.