A vikáriátus

A vikáriátus

 

Hadd álljon itt a vallás- és közoktatásügyi miniszternek e tárgyban kibocsátott és a Hajdu-kerülethez intézett leirata

 

Ad 3801/1873. 25.899. szám. Ő császári és királyi apostoli Felsége folyó hó 17-én kelt legfelsőbb határozványnyal egy a magyarajkú görög szertartású katholikusok részére Hajdú-Dorogon fölállitandó vidéki püspöki helynökségi czéljaira a vallásalapból 3000 forintot legkegyelmesebben engedélyezni méltóztattt. Miröl a kerület közönségét, vonatkozással folyó évi július hó 11-ről 141/2333. sz. a. kelt fölterjesztésére, további intézkedés végett ezennel értesítem. Budapest, 1873. szept. 20.

 

Trefort Ágoston s. k.

 

A sok küzdelem és fáradság gyümölcse lett ezen vicariatus szervezése, mint helyesen gyanítám, nem az összes magyar hívek, hanem csak a munkácsi megyében fekvő 33 egyház község, javára s így e megyében lakó magyarok kisebb részére, az is nagyon korlátolt hatáskörrel. Olvasva a magas miniszteri leiratot, előbb sokan abban a nézetben voltak, hogy az összes hívek vezérletére van előállítva, mert a leirat határozottan mondja hogy a javadalmazás egy, a magyar ajku görög szertartásu katholikusok részére, Dorogon felállítandó vidéki püspöki helynökség szervezésére adatik, s nem mondja, hogy az csak a munkácsi megyében lakó némely magyar községek részére lesz szervezve; azonban én semmit sem kétkedtem benne, hogy az csak a munkácsi megyére szól, amennyiben az e tekintetbeni tárgyalás csakis a munkácsi püspökkel tartatott. Később az tettleg igazoltatott, amennyiben hosszas vajudás után az 1875. évi julius hó 6-án 2844. sz. a. kelt püspöki leirattal a püspöki helyetnök, főt. Danilovits János, egyházmegyei kanczellár-kanonok úr, személyében ki is nevezetett, s ö kinevezése után hét hónappal állását el is foglalta s az első szentszéki ülést meg is tartotta. Ezek szerint kétségtelenné vált, hogy nem az összes magyar ajku görög szertartásu katholikusok egyetemes gyűlésének kérelme, hanem csak a H.-Dorog város közönsége által felterjesztett első alapkérelem nyert felsőbb helyen elintézést. Ebből világosan következik, hogy az összes magyar ajkuak egyeteme, mint a kiknek felterjesztett, határozottan körvonalozott kérelme még tárgyalás alapjául sem szolgált, mennyiben arra sem elutasító, sem más határozat nem hozatott, legalább a kérelmezőkkel nem tudatott, még most is felsőbb intézkedés tárgyát képezi. Annálfogva annak szorgalmazásával ezen püspöki helyelnökség felállítása miatt fel nem hagyhatunk, hanem továbbra is működni, s minden törvényes utat és módot elkövetni, ügyünk teljes érvényre emelése mellett ismét sikra szállani, hazafiui elmaradhatatlan kötelességünk.

 

A leirat egyrészben némi vigaszul szolgál, amennyiben püspöki helyelnökség felállításával beismerte annak szükséges voltát, hogy a magyar óhitűek kívánalma igazságos és méltányos, s így annak teljesítése immár elodázhatatlanná vált, másrészröl azonban aggodalmat kelt, amennyiben a magyar nyelvnek az oltárra tétele felett nem intézkedik, sőt azt hallgatással mellőzi, sem a püspökségnek felállítására vonatkozólag kilátást nem nyujt. Ily körülmények között ezen igen is szűkkeblű intézkedés nem tekinthető másnak, mint a magyar hívek egyidőre leendő elhallgatására czélzó s a magas kormány méltóságával össze nem férhető, a nemzeti nyelv mellőzésére szolgáló, valóban kicsinyes manoeuvernek. - Úgy okoskodván a számítók, hogy Dorogot, mint a mozgalom vezetőjét, kielégítik némileg s így elhallgattatják. - A többi község vezér nélkül maradva, a további lépések tételével önként megszünnek. Ezen számításba vett hiedelem valóban ma igazoltnak látszik, - mennyiben Dorog város közönsége maga részéről a vikariatusság részére megtévén dús áldozatát, menynyiben az általunk is szerénynek tartott javadalmazáshoz 64 köblű föld és egy háznak vételére 8000 frtnak ajándékozásával hozzájárult s azóta mély hallgatásba merült, mintha már mindenek jól volnának s teljesen ki volnánk elégítve. De a ki azt hiszi, hogy Dorognak ezen mély hallgatása a megelégedésnek a jele, az igen nagyon téved, vagy aki azt hiszi, hogy Dorog elhallgatásával a többi semmi kedvezésben nem részesült, csaknem a 200.000-re menő magyarság szintén elhallgatni fog s jogai követelésétől elálland, az még jobban téved. E mindkét részrőli mély hallgatás az erős fájdalom jele, s eljő az idő, hol a fájdalom utat törve magának, még erősebb s még hatályosabb alakban jajduland föl, maga részére igazságot követelendő s meg nem álland addig, míg a természet törvény s hitvallásának alapelve adta jogát teljes érvényre nem emelendi. Most hallgatunk, mert őszintén megvallva, ezen kormánytól melynek élén Tisza Kálmán áll, ki még ellenzéki főnök korában is ezen szent ügy pártolására hajlandóságot nem tanusított, teljes orvoslást nem remélhetünk. Azért hallgatunk, várunk, erős hitünk lévén, hogy az idő már nem messze van, midőn felszólalhatunk s felszólalásunknak sikere is lesz.

 

Na, de folytassuk tovább az események előadását, majd később lesz alkalmunk saját egyéni nézetünk elsorolására egy kevés helyet kiszorítani. A vicarius tehát kineveztetvén, helyét elfoglalta. Az ő személye ellen semmi kifogásunk. Szép tudományu, magas műveltségű, erőteljes fiatal ember, ki sok jót tehet; hazafiságában sincs okunk kételkedni, a jóakarat sem hiányzik nála, így bir mindazon tulajdonokkal, melyek szerint magas hivatásának megfelelhet. - Az első ünnepélyes beiktató ülést is megtartván, azt szép szavaktól áradozó beszéddel nyitá meg.

 

Mint előbb említve volt, mint elnök, mintán Dorogról lakásomat ismét máshova kellett tennem, az akkori körülmények miatt gyűlést nem tarthatván, én a sajtóban felszólalni kötelességemnek ismertem, s mint az összes magyar ajknak elnöke kijelentettem hogy a vicarius kinevezése által mi kielégítve nem vagyunk s továbbra is ragaszkodunk az 1868. évi ápril hó 16-án tartott gyűlésünkön hozott határozatunkhoz, s részünkre a külön püspököt s magyar nyelvünknek az egyházban leendő bevitelét szorgalmazzuk, kiterjeszkedtem ügyünk igaz voltát ujabb érvékkel kimutatni, s a nagyméltóságu közoktatatási miniszter úrhoz nyilt kérést intéztem, hogy a kinevezett vicáriust utasítsa, miszerint most már ő hivjon össze egy gyűlést, hol a magyar ajku hívek már az ő elnöklete alatt mondják meg ujból, a tett intézkedésekkel szemben, megvagy nem elégedésöket, s nyujtassék alkalom arra, hogy azok ujból nyilatkozhassanak. Vártam, hogy e tekintetben maga a vicarins úr is felszólaland s szorgalmazni fogja a gyűlés megtarthatását, azonban Markos György ügyvéd úr szólalt fel, pártfogása alá vevén a status quot, bennünket a magas hierarchia ellenzésével, a pápa non possumusával ijesztget, kikel az elkülönítés ellen, sokalja a vicarius dotatióiát, szóval meg akar győzni bennünket, hogy kérelmünk teljesíthetetlen. Ezen bizonyosan sugalmazott válaszra én viszonválaszomban megfeleltem, azonban meddőnek találván a hirlapi további harczot, abban hagytam, annyival inkább, mivel Markos úrnak még az is zokon esett, hogy közléseink kiadására nem a Magyar Kárpátot választjuk. De lehetetlen, hogy itt pár szóval Markos úrnak, ki magát magyarnak tartja, de én is annak hiszem, egy nagy mulasztását szemére ne vessem: akkor, midőn az elkülönítés ellen oly nagyon harczol, Ungváron ö oly nagy befolyásu ember, még a klérusra is, hogy sokat kivihetett, s talán még az elkülönítés iránt felmerült, most már el nem fojtható vágyat is megakadályozni tudhatta volna, ha befolyását felhasználva, törekedését és igyekezetét oda irányozza, hogy az ungvári g.-katholikus püspök, kinek hívei rutének, románok és magyarok, ne legyen kizárólag orosz püspök és székesegyháza nemcsak az oroszoknak, hanem a magyaroknak is váljék templomává, s felváltva abban az istenitisztelet is a megyében lakó különböző ajku híveknek saját nyelvükön tartassék. Hiszen nálunk minden nyelv egyuttal egyházi nyelv is, mert meg van írva, hogy omnis lingua confiteatur dominum (tehát nemcsak a latin, az orosz és oláh, hanem a magyar is, és az az egyház nemcsak az oroszoké, hanem minden keleti szertartásu magyar ajku katholikusoké is). Hiszen ha ezelőtt még az oláhokat a szamos-ujvári püspökséghez nem csatolták, megtehették, hogy egy kanonoki állást azok részére mindig fentartottak s minden hetedik vasárnap még oláh istenitiszteletet is tartani szükségesnek látták; ha Dorogon a tiszta magyar ajku tulajdonos híveknek templomában, még e század elején is, nemcsak oroszul, hanem még oláhul is énekelhettek, és oroszul még ma is énekelhetnek: Quo jure? Nem lehetett volna Ungváron is, hol Markos uron kivül még számtalan magyar ajku g.-katholikus családok vannak és épen a műveltebb osztályhoz tartoznak, kik képezik a székesegyház híveit azoknak is lelki üdvöket tekintetbe venni s az ő vallásos épülésökre is néha-néha magyar istenitiszteletet tartani, a magyarországi görög szertartásu katholikus vegyes ajku hívekkel bíró püspöki templomban is. Hiszen ez itt egészen méltányos és igazságos lett volna, holott amott, a tiszta tősgyökeres magyarok között, valósággal jogtalan és bajthozó volt. Ha a méltóságos püspök urak saját jól felfogott érdekükből belátták volna., hogy ők nem kizárólag orosz püspökök, ha a főtisztelendő káptalan hasonló nézettel bírt volna, ha az egész püspöki kormányzat ezen jogos elvet tartotta volna szem előtt, meggyőződhetik Markos ur és mindenki, hogy a magyar híveknek soha eszeágába sem jutott volna az elkülönítés. Ezt pedig könnyen megtehették volna, ehhez nem kellett költség, csak egy kis jóakarat. - Hogy ezt kivivni nem iparkodott Markos úr, nagy befolyásánál fogva, azt tartom mulasztásának, s ezt van jogom mint magyarnak szemére vetni, annyival inkább, mivel a püspöki udvarban még mai napig is azon felfogásnak adnak helyet, s a magyar nyelvnek, a székes templombani bevitelét még most is perhorreskálják; csoda, ha igaz, hogy a szószéken néha magyar nyelveni egyházi beszéd tartása már gyakorlatban van. Ily körülmények között, midőn még most tapasztalnunk kell, hogy püspökünk kizárólag orosz püspök s míg több magyar egyházakban az anyakönyvek mai napig is orosz nyelven vezettetni rendeltetnek, hogy czirill betükkel nyomatott ujságokkal árasztatnak el még magyar papjaink is, bizony, nem csodálkozhatunk egy cseppet sem, hogy a magyarnak semmi kedve sincsen a közös-ügyes püspökhöz és káptalanhoz. Úgy vagyunk mi ezzel, mint szegény hazánk van a birodalom másik felével, hogy a közösügyesség miatt itt is, ott is mi huzzuk a rövidebbet. Azért jelszavunk marad, a külön magyar püspökség. Mielőtt tovább haladnék, nem mellőzhetem el, hogy az első szentszéki ülés jegyzőkönyvére, illetőleg az abban foglalt megnyitó-beszédre s egyebekre észrevételeimet már itt meg ne tegyem, és pedig azért, mert a jegyzőkönyv legközelebb történt elolvasása után az abban elmondottak a tisztelt olvasóknak még friss emlékezetében lévén, az arra teendö észrevételeimet is nagyobb figyelemmel kisérheti, és magának gyors és biztos megállapodást meríthet.

 

A megnyitó-beszéd szép és hatásos szavakkal, szép és hatásos frázisokból áll; meg kell adni, hogy az jól kidolgozva van, s amire számítva lehetett, hogy a kecske is jól lakjon; a káposzta is megmaradjon, némileg czélt is ért. Én az egész beszédet az ügynek hosszasabb időre leendő elhalasztására irányzott apostoloskodásnak tartom, mert annak nagy része nem a jogosult remények táplálására, mint inkább az ügy iránti lelkesülés lehangolására intéztetett. Igy ki ne mondaná annak azon kijelentést, hogy a kérelmezett püspökség iránt uj, az előbbeniekkel ellenkező kedvezőtlen felfogás nyilvánult, és talált visszhangra a hirlapokban és irányadó körökben. Magasabb nemzeti érdek, hagyományos politikai elv s talán anyagi nehézségek képezték az okot, mely miatt az uj dioecesis kérdése, jobb szeretem hinni, elnapoltatott, mint végleg elejtetett. Kérdem, hogy az érdemes férfiunak ezen nyilatkozata nem annyit teszen-e? hogy hagyjunk fel a további működéssel, mert hiszen kérésünk teljesítése a magasabb nemzeti érdekekbe, hagyományos politikai elvekbe s anyagi nehézségekbe ütközik, s mintha mondaná: várjunk még legalább az örökkévalóság után két hétig. Ha ez való volna, egy pillanatig sem késnénk népszerütlen, a sajtó által nem támogatott az irányadó körök visszatetszésével találkozó, talán hazafiatlannak is látható, önérdekűnek tekintett kívánalmunk teljesítésének kérelmezésétől visszalépni. Ámde mi egészen másképen vagyunk meggyőződve, mint a tisztelt püspöki helyettnök úr, mi sehogysem bírjuk belátni, hogy a kérelmezett püspökség magasabb nemzeti érdekekbe ütközne, sőt ellenkezőleg, erős a hitünk, teljes a meggyőződésünk, hogy egy magyar ajku g.-katholikus püspökség felállítása épen a nemzeti magas érdekek előmozdítása tekintetéből már elodázhatatlanná vált, s annak továbbra is elhalasztása a magyar nemzetiség, a magyar nyelv elleni merénylet és bűn; hiszen csak ezen egyetlen egy ut és mód van arra, hogy a nagyban eloroszosodásnak, oláhosodásnak indult magvar községeket visszatartsuk a végképeni elveszéstől s a magyar nemzetnek visszaszerezzük még azokat is, kik önakaratuk ellenére, tisztán a szláv egyházi nyelv miatt, már nemzetiségükből kivetkőzve, egészen eloroszosodtak; ilyen községek pedig nem kevés számmal vannak a hazában. Én mondhatom, hogy ismerem hitsorsosaim e részbeni hangulatát, s bátran merem állítani, hogy ha a magyar püspökség szerveztetik, nemcsak a h.-dorogi gyűlésen megjelent tekintélyes számu egyházak, melyek már maguk egy tekintélyes püspöki megyét képezhetnek, hanem még számtalan más, a nagyváradi, eperjesi és a munkácsi püspökségekben elszórva fekvő községek fogják azonnal szorgalmazni a magyar egyházmegyébe leendő beosztásukat. Egyébiránt lehet-e magasabb nemzeti érdek, mint a nemzeti nyelv terjesztése s ez ezáltal a nemzetnek legyőzhetetlen megerősödése? Hogy hagyományos politikai elvekbe ütközne, szintén nem hihetjük, mert oly őrült magyar hagyományos politikát nem képzelhetünk, mely a nemzet szaporodását, a nemzeti nyelv terjesztésének akadályozását vagy plane a nyelv lealáztatását, a magyar fajnak más fajba való olvasztását tűzte volna ki czélul. Lehet, hogy hagyományos politikája volt az az egyháznak a multban, mely minden ujításnak megrögzött ellensége volt, így a nyelvbeli ujitásnak is, s azt az egyházi tanok köpenye alatt előaladhatni mindig akadályozta; de ma már másképen áll az egyházaknál, és különösen nálunk: a keleti egyháznál, hol ma már a föfactor a nemzetiség, a nemzeti nyelv Ha pedig valaki elég szerencsétlen volna azt hinni s hagyományos politikai elvül azt felállitani, hogy az elkülönítés azért gátolandó mert mi majd együttmaradásunk által ruthén és román atyánkfiait magyarosítani fogjuk, vagy megfékezzük őket túlkapásaikban, az nagyon, de nagyon tévedett. Hiszen annyi század alatt eléggé tapasztalhatták már, hogy a gondviselés a magyart e tekintetben nem teremtette czivilizátornak példa erre egész multunk, s az, hogymég mi egy községet sem voltunk képesek megmagyarosítani, még akkor sem midőn arra elég hatalmunk és módunk volt, addig a szlávok az ő csimmasz módra ragadó nyelvükkel egész tereket tudtak meghódítani. Nézzük meg Abaujban, Kassa környékét, hol mai napig tiszta magyar nevü lakosokkal biró községiek szlávokká, Ungban, Beregben és Zemplénben oroszokká váltak Szatmár- és Biharmegyékben pedig eloláhosodtak; ha a hagyományos politikai elvek ily szép eredményt szereztek a nemzetnek, azokat félre kell dobni s agyondorongolni, nem pedig figyelemre méltatni. Hiszen sok hagyományos politikai elvet elszakítottunk mi csak pár évtized alatt is, melylyel pedig nemzeti multunk, függetlenségünk s jólétünk állt szoros kapcsolatban, miért nem tudtunk hát ezen, nemzetiségünket veszélylyel fenyegetö, állítólagos hagyományos elvvel is szakítani, hiszen az csak tőlünk függ.

 

Az anyagi nehézségek jelen körülményeink között talán leginkább elfogadhatók akadályul s hátráltató indokul, de ha ezt is jól és részrehajlatlanul megfontoljuk, egészen azok sem állhatnak meg, mert hiszen a püspökség nem az adózók terheltetésével s nem az adóból állítandó föl, hanem a vallás és tanalmányi alapból, mely azt hiszszük, kétségtelenül oly helyzetben van, hogy annak minden megeröltetés nélkül még egy magyar püspökség szervezhető; annyit pedig magyar ajkú g. sz. g.-katholikus hívek, úgy hiszszük, megérdemelnek s talán joggal követelhetnek is, hogy ha a románok részére ugyanazon alapból csak nem rég két püspökség szereztetett, részökre egy magyar püspök javadalmazása is megtehető, úgyis épen ez országban a magyar ajkú g. sz. katholikus hívek azok, kik annak jótéteményében vajmi keveset vagy épen semmit se részesültek, pedig a mi felfogásunk szerint azon alap minden katholikusnak egyenlő tulajdona. Vagy tegyük föl, hogy ezen alap, a mit ugyan nem hihetünk, nem volna képes egyszerre a szükséges költségek fedezésére; tegyék meg az intéző körök, tőlük függ, költségbe nem kerül, s így az államot egy fillérrel sem terheli; a kinevezendő magyar püspöknek adományozzanak, kedvezőbb időkig, egy jövedelmező apátságot vagy prépostságot, hiszen ezen javadalmak és méltóságok is nem kizárólag tulajdonai a latin egyházi férfiaknak, hanem általában az összes katholikus klérusnak, példa a munkácsi püspökség, mely csekély javadalmazásának nagyobb részét a tapolczai apátság jövedelméből veszi. Ezek szerint gátló akadályok nem lévén, a püspökség kérdése minden aggodalom nélkül a magyarok javára eldönthető.

 

Hogy a nemzetben és a sajtóban ügyünk iránt kedvezőtlen felfogás támadt volna, nem osztjuk, hiszen ellenkeznék a valósággal, mert annak osztatlan tetszését, támogatását most is úgy bírjuk, mint évtizedekkel ezelőtt, mert nem szolgáltatott arra semmi okot a magyar ajkú g. sz. katholikusság, hogy ama lelkesedés, ama rokonszenves támogatás, melyet irántunk az ország összes törvényhatóságai s így a nemzet képviselete oly kitünően kimutatott, az egyszer általa igazságosnak és méltányosnak beismert ügyünk pártolásától most, minden ok nélkül, elforduljon; próbáljuk meg, bocsássuk közre ismét fájdalmas panaszunkat s mutassuk ki, hogy kérelmünk teljesítéséhez most is szívósan ragaszkodunk, meglátandják a kétkedő, hogy a. nemzet most is pártol bennünket, s most is támogatja szent ügyünket. Épen azt teszi a sajtó; én nem hallottam, nem olvastam soha egy betűt se, mely a sajtó, értem a magyar sajtó részéről ügyünk ellen emeltetett volna, az ungvári russofil fióksajtót pedig illetékesnek nem tartván, figyelembe nem vehetjük.

 

Hát ezen szavak: »mint jó hazafiak kell, hogy megnyugodjunk ügyünk ez időszerinti felfüggesztésében«, mit jelentsenek egyebet, mint azt, hogy legyünk nyugodtak, egész ad graecas kalendás várjunk, míg a sült galamb szánkba repül. Mindezeknél azonban legaggasztóbbnak látszik az, a mi a beszédben nem foglaltatik tudniillik a tisztelt püspöki helyettnök úr a nyelv kérdését még csak meg sem említi, s így ismét azon bizonytalanságban hagyja híveit, mintha a nyelv iránti kérelem még csak figyelembe se vétetett volna már pedig, ha csak Dorog város közönségének kérelmét vették is tárgyalás alá, lehetetlen, hogy ezen kérdés iránt is intézkedés ne tétetett volna, hiszen a kérvényben a nyelvnek szükségessége sokkal jobban volt hangsúlyozva, mint a vikariátus kérdése. Hogy a hangoztatott hagyományos politikai elv ereje működnék itt is, becsületes lelkünk érzelménél fogva nem vagyunk képesek elhinni, hajlandók vagyunk inkább azt a tisztelt vikárius úr véletlen mulasztásának felróni. Legnevezetesebb része e jegyzőkönyvnek minden esetre Orosz Gyula h.-böszörményi lelkész és dorogi esperes hazafias s érzelmünket híven, hamisítatlanul tolmácsolt s ügyünk előmozdítását hathatósan elősegíthető s érdekünket teljesen és tökéletesen jól felfogott indítványa. Sajnos és bámulatos, hogy a szent szék érdemes tagjai, kik egyenkint ügyünk valódi apostolaiként szerepeltek, kik mindnyájan a szó legvalódibb értelmében magyarok, azt egyszerűen tudomásul venni jónak látták. Én magam részéről megvallom, ezt vastag hibának tartom, mert mellőzték nyílt magyar kebellel kifejezést adni azon általános kívánalmunknak, melyet nekünk minden időben, helyen és körülmények között, a hányszor alkalom nyílik, hangoztatni hétszeres kötelességünk, mit pedig az inditvány elfogadásával oly könnyen megtehettek volna; mert egyszerü tudomásvételökkel mellőzték azon sok ezerre menő hitsorsosaink s testvéreink érdekét, kik a jelen vikariátus felállításával semmi kedvezményben nem részesültek, s a helyzet szónélküli elfogadásával megelégedésüket mutatták ki a tett, de czélra semmi esetre sem vezető kedvezmény felett. No, de meglehet, hogy ezen, a magyar ajkú hívek egy kis részére, annak lecsillapítása végett felsőbbileg nyújtott első kedvezmény feletti örömükben, mint loyális férfiak, jobban el voltak foglalva, mintsem hogy a közvélemény hangos kivánalmának kifejezést adni illőnek találták volna. Megemlitendőnek tartom egyébiránt püspöki helyettnök úrnak azon üdvös, időszerű, mindnyájunk által osztott inditványát, melyben egy magyar éneklész s tanitóképezde felállításának most már nélkülözhetetlenné vált szükségességét kimutatva, ennek felállítása végett a kultuszminiszter úrhoz feliratilag járulni javaslatba hozta. Ez el is fogadtatott.

 

Ha a kultuszminiszter úr a vikariátus szervezését szükségesnek látta, s ha őszintén akarta ez által elérni azt, hogy a magyar nyelvnek az egyházi isteni tiszteletnél hova-elébb méltóbb tér nyittassék, s ha a vikariátus egy leendő püspökség alapját van hivatva megvetni, be kellett látnia azt is, hogy a czél elérésére szükséges attributumok előállítandók, különben az egyszerű vikariátus felállitása czél nélküli lenne. E tekintetben tehát semmi kétségem sincs a sikerről, mert fölteszem, a kultuszminiszter úr belátásáról, hazafiságáról azt, hogy következetlen nem akar magával maradni, s amik szükségesnek mutatkoznak, egy újból és épen nemzeti érdekből felállitott egyházi intézményhez, azokat kifogástalanul hova-elébb teljesiteni is fogja. Az eddigi előadásaimból bizonyosan átértette a tisztelt olvasó, hogy bár én, hosszas fáradozások után nyújtott eme csekély kedvezménnyel, sem úgy mint egyes e hitfelekezethez tartozó tag, annál kevésbé, mint ezen hitfelekezet megválasztott elnöke, megelégedve nem vagyok. Mindazonáltal reményemet nem vesztettem, sőt ezen kedvezmény által biztosabb alapot nyerve a jövőre, bízva nemzetem, hitsorsosim támogatásában, bízva annak egy oly kormányában, mely elébb-utóbb kell, hogy belássa, miként ezen ügy nemcsak a vallás és erkölcsiség szempontjából üdvös, hanem nemzetiségi szempontból a magyarság, a haza zöme, szaporitása, a nemzeti nyelv emelése s annak a hazában már mindenütt, még az oltárra való felemeltetése is nélkülözhetetlen, s az az iránt nyilvánult szoros és igazságos kivánalmak elodázhatatlanul teljesítendők. Ekként levén meggyőződve, nem kis biztosítékot találtam a vikárius úrnak azon nyilatkozatában is, miként komoly feladatának tekinti, hogy a magyar nyelv érdekében is sikert mutathasson.

 

A vikariátus felállitásával, annak első gyűlése megtartásával, ismét néma csend állott be, hallgatott mindenki s várt ismét a további fejleményekre. S várt különösen arra, hogy a magyar nyelv tárgyában minő intézkedéseket teend az, vagy minő állást foglaland el szemben, a már egyházilag is meghonosított s a magyar nyelv nagyrészbeni diadalával bevégzett azon helybeli szokással, hogy az egyházban a Roskovitsféle fordítás egészben úgy bel, mint külső szertartásoknál, kivétel nélkül használtatik. Elismerő dicsérettel legyen mondva, a vikárius úr nemhogy az eddigi gyakorlatnak megakadályozására, vagy a magyar nyelvnek bármi tekintetbeni megszorítására czélzólag intézkedett volna, sőt ellenkezőleg, ő maga is, adott alkalmakkal, az isteni tiszteletnél mind bel, mind külszolgálatoknál a magyar nyelvet használni nem késedelmezett, s ez által az irántai bizalom fokozására, még ott is, hol az nagyon gyenge lábon állott, nem kis mértékben hatott. Épen midőn munkámat berekesztendő voltam, azon örvendetes hírt vettem, hogy az ő maga fáradozásának sikerült a kultuszminiszter ő exczellencziája jóakaratát megnyerni arra, hogy a liturgiális könyvek fordítása költségéhez hozzájárulni szíveskedjék, ezt megnyerve, azonnal intézkedett is s nem késett több jeles tehetségű egyházi férfiú összehivásával, az oly régóta epedve várt, forditásokhoz hozzáfogni, s azokon több napon át szorgalmasan dolgozni. Mint tudom, egy részben azok még a múlt év végén be is fejeztettek s püspöki jóváhagyás alá felterjesztettek. Isten áldja meg őket, kik a magyar nemzet életében örökre emlékezetessé válandó hazafias munkálkodást végezték, mint a nemzet hű napszámosai legyenek áldva. Én nem mulasztom el itt hálámat kijelenteni s neveiket ideigtatva, az utókornak átadni, hogy annak idejében ők is leróhassák hálájukat azok iránt, kik segítségűl szolgáltak arra, hogy ő Istenüket saját édes anyai magyar nyelvükön háboríthatatlanul imádhassák.

 

Megérdemlik ők nemcsak a mi hálánkat, hanem az egész magyar nemzet elismerését is, mert működésük eredménye élni fog és virágzani, mert magyar nyelvünk most már az oltárra téve, a katholiczizmussal élni fog a világ végéig s így a magyar faj élni fog, míg az örökkévalóságnak tetszeni fog, a földön népeket tartani.

 

Midőn ezeket irom, már az 1880-ik évben járunk, eddig a benyújtott munkálatokra még püspöki válasz, illetve jóváhagyás nem történt mi fog következni, nem tudom, s így történelmi előadásomat tovább nem fűzhetem, de ezeket elmondani lelkem teljes meggyőződéséből szükségesnek s mulaszthatatlannak tartottam. Ha előadásomban tévedtem volna, kérem, igazítsanak meg, én köszönettel veszem, de abban engedjenek meg, hogy ezeknek előadására a tiszta, önzetlen hazafiui kötelesség tudata, nemzetiségem s annak nyelve iránt szívemben lángolóan s örökké elolthatatlanul égő szeretet tüze ösztönzött s volt irányadóm.