A kérdés újabb fejlődése

A kérdés újabb fejlődése

 

Ezeknek előre bocsátása után most már felvett tárgyamat tovább fűzöm.

A magyar ajku keleti szertartásu katholikusok már az elmult század derekán átlátták abnormis helyzetöket s kezdettek ébredezni az egyes községek értelmesbjei, hazafias gondolkodásu papjaikkal kezdették felismerni azon méltatlanságot, hogy a tiszta tőzsgyökeres magyar ajku híveknek idegen, általuk nem értett nyelven szolgáltatják ki az isteni tiszteletet, s azon tűnődtek, hogy mi módon lehetne ezen a vallásosság s ebből kifolyólag az erkölcsiségre is káros, a nemzetiségre nézve pedig lealázó veszedelmes szokást megszüntetni vagy legalább annyira enyhíteni, hogy a nép az Isten házában saját nyelvén elmondandó imákból lelki megnyugvást meríthessen; azonban fájdalom, ez sok időkön át csakis a gondolatnál maradt, mert a papok egyházi felsségüktől tartva ez újítást kezdeményezni nem merték, a világiak pedig e téreni tanulmány hiányában nem tudtak hozzá s mindent csak a papoktól vártak; ily körülmények között, bár az idegen, általuk nem értett nyelven tartott isteni tisztelet réájok nézve semmi üdvös vagy vallásos hatással sem volt, törtek, hallattak, míg nem akadtak lelkes papok kik belátván ezen valóban a vallás rovására kárhozatos ferde szokás szomoru következményeit, előkelő híveik által ösztönöztetve és bátoríttatva, saját felelősségökre kezdettek egyes énekeket fordítgatni s azokat csakis külső szertartásoknál, különösen egyházi meneteknél használni, több helyeken, hol még az egyházi beszédek is idegen nyelven tartattak, bevitték a magyar nyelvet belátván a lelkes papok, hogy ezen, a nép anyanyelvén mondott kevés imák és énekek is mily hatással vannak a népre, mily buzgóságot fejtenek ki azoknak elmondásában vagy éneklésében s mily lelki örömöt éreznek, hogy már ők is értelmesen fordulhatnak az Úrhoz, kezdettek tovább-tovább haladni, minek természetesen azon jó hatása és következése lett, hogy a hívek általában nemzeti nyelvök joga iránt jobban felvilágosodván, saját érdeköket elmozdítandók, kezdettek testületileg tömegesen is nemzeti nyelvök mellett felszólalni.

 

Így történt, hogy H.-Dorogon lakó tőzsgyökeres, keleti szertartásu magyar hajduk, kiknek elődei a hős Bocskay István erdélyi fejedelem vezérlete alatt a vallás és nemzeti szabadságért dicsőséggel harczolni s érdemeket szerezve jószággal és nemességgel is adományoztatni szerencsések voltak, már nemcsak felszólaltak, hanem tanácsuk s képviselőtestületök által, mint különben is kegyúri joggal bírók, saját hatáskörükben intézkedni is kezdettek, a magyar nyelv használatának az egyházban leendő szélesebb kiterjésztéséről, H.-Dorogon tehát már a mult században a magyar nyelv némi részben az egyházban is honos volt. Bacsinszky András, később nagyhirü munkácsi püspök, dorogi lelkész korábban meggyőzdvén a nép igazságos kivánalmáról, maga is eszközölt némi fordításokat, s azokat, habár ritkán s leginkább nagy ünnepek alkalmával, úgy az egyházban, mint azonkívül is használta. Nevezetes haladás volt a magyar nyelv felé még azon lépése is Dorog városának, hogy a kebelében létező oláh parochiát mint feleslegest végkép megszüntette; mert tudniok kell a tisztelt olvasóknak, miszerint a dorogi becsületes magyarok lelki üdvösségére orosz és külön oláh papot is tartottak, csak magyart nem. Dorog látván, hogy az oláh pap a magyar nyelv iránt semmi érzékkel sincs, sőt még az egyházon kívül is oláhnak kívánja magát tartani akkor, midőn nemcsak Dorogon, hanem még a környékben sem volt oláh nyelvü ember található, a parochiát beszüntetni nagyon is helyesnek találta annak javadalmazását az orosz parochiánál szervezett két kápláni állomás fentartására fordította, és pedig azért, mert abban az időben nemcsak a dorogi, hanem az összes munkácsmegyei orosz papok - kik csak azért neveztetnek orosz papoknak mert orosz nyelven kellett misézniök - sohasem tartották magokat másnak, mint tőzsgyökeres magyaroknak, és sohasem jutott eszökbe, hogy magokat, más, nemzetiséghez számítsák, így a magyar nyelvnek nem hogy ellenei hanem buzgó apostolai voltak. Az oláh parochia megszüntével még sok időn keresztül az egyik éneklész mindig oláhul énekelt a templomban. Megtörtént dolog az, hogy a magyarnak oroszul miséztek, oláhul énekeltek, s még, ha az éneklésznek kedve kerekedett, ráadásul »agiószt« görögül is elorhangozta, s a szegény magyar jött ki a templomból azon meggyőződésben, hogy Istenével jól végezte dolgát, mert hiszen a pap és éneklész annyi idegen nyelven énekelt hozzá, miszerint lehetetlen, hogy vagy az egyiket vagy a másikat meg ne hallgassa, vallásos vigasztalását csak abban találván fel, hogy az egyházi szószékből legalább saját nyelvén szóltak hozzá.

 

Bacsinszky András püspökké lévén, Dorog egész bizalommal fordult hozzá, kérvén, hogy főpapi hatalmánál fogva intézkedjék, miként az egyházban a magyar nyelv nagyobb tért nyerjen. A nagyhirü és mélytudományu püspök nem volt siket hívei kérelme iránt, és Szent-Pál apostollal tartva, hogy hívei Istenöket értelmesen, saját anyanyelvökön imádhassák, azt jogosultnak nemcsak beismerte, hanem már szükségét is belátta annak, hogy lythurgiális könyvek magyarra fordíttassanak, s megengedte, hogy a nagy községekben az egyházi beszédek csakis magyarul tartassanak, az egyházi meneteknél magyarul énekelhessenek, a papok is az epistolát és evangéliumot mise közben magyarul mondhassák, hogy a nevezett püspök úr a magyar nyelvnek az egyháztani jogosságát nemcsak beismerte, hanem minden utógondolat nélkül annak az oltárra tételére is törekedett, kitetszik onnan, hogy alatta, az ő buzdítására már Szent-János egész lythurgiája magyar nyelvre fordíttatott s nevenapjára 1795-ben ungvári tanár Kricsfalusi György, által ezzel ajándékoztatott meg.

 

De volt ezenkívül más fordítás is, mit Lupes István, tímári lelkész, lemásolt kéziratban mutatott be, melyet állítólag Krucsay Mihály, előbb gálszécsi, később ujhelyi lelkész, 1804-től 1814-ig kanonok, fordított volna. Hogy azonban ezen fordítások megvizsgáltattak-e valaha vagy sem, s mért nem adattak ki használatra az egyes egyházaknak, annak valódi okát fel nem találhattam; azt hiszem, nem tévedek azonban, ha ezen méltányos kívánalmak teljesítésének elodázását az esztergomi érsekeknek, mint a magyarországi keleti szertartásu kath. metropolitájának tulajdonítom, ki az uniónak oly értelmet tulajdonított, hogy az egyházban történendő minden ujításnak, így a nyelv változtatásának is egyedül a római pápa engedélyezésével lehet életbe lépni, a magyar nyelv tehát, mint nem szentesített, egyházba be nem vihető. Hogy ezen értelmezést saját püspökeink mintegy hallgatag elfogadták s az unionális szerződés határozott értelme ellenére ezen értelmezést megtartani elég gyengék voltak, alig szenved kétséget; mutatják ennek valóságát püspökeinknek azon határozatlan magukviselete, melyet a magyar nyelv szentesítésének, behozatalának elodázására kimutattak s folytonosan kimutatnak. Hogy tehát a mult században nyelvünk érdekében az egyházi községek által több nem tétethetett, annak kell tulajdonítanunk, hogy az elébb említett fordítások soha napvilágra nem hozattak, s így az, hogy lythurgiális fordítások vannak, soha tudomásukra nem jött, igazolja ezt azon körülmény is, hogy valahányszor nyelvök érdekében kérelmeztek, minduntalan azzal hallattattak el, hogy kellő fordítások nincsenek, s így kivánatuknak elég, nem tehet azonban kérelmök jogosultságát megtagadni senki sem merte; sőt ellenkezőleg, elismerve azt mindig azzal biztatták a híveket, hogy, ha helybenhagyott fordítások lesznek, a magyar nyelvnek az egyházba leendő bevitelét semmisem akadályozhatja.

 

Isten különös átka az a magyar népen hogy ez még akkor sem tud magán és bajain segíteni, midőn saját kezébe van letéve az igazgatás és kormányzás joga, igen, mert intéz férfiai soha sem a népnél, a gyújtóponton keresik és kutatják a baj vagy sérelem okait, s nem őket hallgatják ki a valódi kivánalmuk bemondására, hanem igen is megelégesznek a dologban érdekelt valami nagyobb befolyásu vagy nevü egyén véleményével, s annak nyomán intézkednek, s csak később, midőn intézkedéseik sikertelen maradnak, látják be, hogy az orvosszerek mit használtak, nem a beteg erősbítésére, hanem annak gyengítésére, sőt merem mondani elvesztésére szolgálnak. Lesz alkalmam e tárgyban majd hátrább még bővebben is szólani sőt állításom valódiságát példákkal is illusztrálni. A 48-as években legkönnyebben keresztülvihettük volna kérelmünk valósulását; mert Kossuth, Széchenyi jól ismerték a magyar ajku g.-katholikus népet, tudták, hogy azoknál hivebb, jobb, engedelmesebb, de egyuttal vitézebb népet keresve se találhatnak, s igazságos kérelmök teljesítésével a magyar nemzet 200,000 lélekkel gazdagodik. Ámde 48-ban kinek jutott volna eszébe, hogy a nemzet kormányát egyes vallásfelekezetek sérelmének orvoslására figyelmeztesse. Mikor az egész nemzet sérelmei voltak orvoslandók, a magyar ajku g.-katholikus hívek sokkal jobb hazafiak voltak, akkor és most is sokkal jobb hazafiak, hogy saját ügyük elintézését a nemzet ügyének elintézése elibe tegyék, ezen ügyükkel hallgattak tehát, s fegyvert ragadva mentek az elárult nemzet védelmére s harczoltak az utolsó perczig. Midőn az árulásnak s a muszka vad csordáknak sikerült e nemzetet leigázni, megfogyva bár de törve nem, vonultak vissza hajlékaikba, siratva a nemzet gyászesetét, vártak egy jobb jövőre, melyért a magyarok Istenéhez buzgó imákat bocsátottak, és pedig magyar nyelven. Az eltávozott muszka érzelmű pap helyett, dorogi származásu Szabó György mindenki által becsült theologiai tanár választatott lelkészszé, s bár eleinte több félreértése miatt az értelmiség bizalmát nem bírta, de hazafias magaviselete, a nemzeti nyelv iránti buzgó szeretete csakhamar megszerzék neki azt is, úgy hogy tiszta lelkiismerettel elmondhatom, miszerint e században nála népszerűbb papja Dorognak alig volt, mit igazol azon körülmény is, hogy egy ízben képviselőjelölt is volt s 900-on felüli szavazattal rendelkezett, az iránta mutatkozott hidegség és bizalmatlansál eloszlatására törekedve, az egyházban a magyar nyelv ismét túlnyomóvá lett, s alatta elértük azt, hogy a díszmiséken a segédletet tevő papok már az oltárnál is magyar nyelven működtek. - Ezen lelkészünk fokozatosan a főesperességre léptettetvén el, mint ilyen, kerületében is a magyar nyelvnek nagy lendületet adott s több magyar községben is az egyházban már a magyar nyelvet hangoztatták; szóval maga részéről megtett minden lehetőt a magyar nyelv diadalára. - Megemlítendő még ezen időről az is, hogy nemzetőrnek teljes egyházi ornátusban legelőbb esküdött; fel, s a nemzetőrség díszes zászlójának felszentelését Isten szabad ege alatt nagy helybeli és vidéki fényes közönségi előtt szentelte fel, az egész isteni tiszteletét magyar nyelven tartván. Itt van helye kimondanom azon fájdalmas tapasztalatomat, miszerint akadtak rosszakaratu szomszédok, testvérek, kik a dorogiakat muszka érzelmekkel gyanusítani elég lelketlenek voltak, s nem irtóztak még azok ellen lázítani; ép akkor, midőn azon községből az ezeret meghaladó férfi fegyverben a haza különböző részeiben a nemzeti szabadság Dorog-i s a haza épségéért küzdött és harctolt; ez nagyon fájt Dorognak s ezt feledni mai napig nehezen tudja.

 

Bekövetkezvén a szerencsétlen 50-es évek, mit irjak erről; sötét időszak volt ez a magyarra, ki elcsüggedve a néma hallgatásra, a lelket ölő tétlenségre volt kárhoztatva nemcsak, hanem rendszeres üldözésnek kitéve, fiai részben bitóra kárhoztatva, részben börtönökre vettetve, részben a zsoldos ezredekbe besorozva, azok emberietlen bánásmódjának, a legérzékenyebb lealacsonyításnak kitéve lettek, szóval a magyarok kiirtása a legnemtelenebb legzsarnokibb módon megindult. Az idegen országokból becsődített, már saját hazájában élni nem tudó hitvány hivatalsereg elfoglalta a legjobb állomásokat, zsarolt, zsarnokoskodott, s fennen hirdette, hogy vagy kiirtja a magyar népet vagy a maga módja szerint czivilizálni fogja, s ezen hitében vakmerően elkezdett germanizálni. Ezen időszak tehát nem volt alkalmas arra, hogy a magyar ajku g.-katholikusok régi törvényes kivánalmaik teljesítése iránt felsőbb helyen zörgessenek, hallgattak tehát, de oda haza csendesen annál inkább készültek arra, hogy a magyar nyelvnek minden áron diadalt szerezzenek. A hazában élő idegen nemzetiségek felbátoríttatva a zsarnokok által, kezdettek mozogni, nem tőlök függött, hogy már egész országot maguk között fel nem osztottak, így csináltak szerb vajdaságot az oláhok Dakóromániáról álmodoztak, Felső-Magyarországban a pánszlávok törekedtek uralomra jutni. Akadtak egyesek, kik a jó, becsületes, hazafias szellemü g.-katholikus orosz népet is munkálkodásuk körébe vonva, egy Ruthénia felállításáról ábrándoztak, s felhasználva a részökre kedvező időszakot, mesterséges befolyásukkal oda tudtak hatni, hogy a jó lelkü, igaz magyar hazafiságáról ismert s azért fogságot is szenvedett Popovits Vazul püspököt is oda tudták terelni miként egyházmegyéjében az eddig szokásos latin és magyar kormányzati nyelv helyett az egész megyéjére, kivétel nélkül, így a tiszta magyar vidékre is, az orosz nyelvet hozta be hivatalos nyelvül. Én nem kárhoztatom e miatt az érdemes boldogult püspököt, de nem kárhoztatom a káptalant sem, mert tudom jól, hogy ezen határozat csak akkor keletkezett, midőn biztosan meg voltak a felől győződve, hogy a magyar nyelvet tovább kormányzati nyelvül fenn nem tarthatják. A felföldön szereplő nehány egyházi és világi tagok a latinismus iránt soha sem lévén jó indulattal, a ruthén nyelv behozatala mellett küzdöttek s győztek is, s innen van, hogy e század második felének kezdetén is találunk tősgyökeres magyar községeket, hol az anyakönyvek orosz nyelven czirill betükkel irvák, s nem kevés gondot adnak azoknak, kik mai napon azokból fordításokat venni kényszerülnek. Azonban mindezek után is az 50-es éveket nem nevezhetjük meddőknek, voltak hazafiak, kik félrevonulva, csendes magányukban dolgoztak s örvendetesen lepték meg híveiket magyar nyelven irott munkájukkal. - Ilyenül nevezhetem meg mindenek felett főt. Roskovits Ignácz, a böszörményi lelkész urat, ki nemcsak minden rendelkezhető idejét egy imakönyv előállítására használta, s a szent lithurgiánál, továbbá temetkezéseknél s más egyházi nyilvános szertartásoknál szükséges imákat és énekeket, zsoltárokat fordította le orosz nyelvből magyarra, hanem azokat, nem csekély anyagi áldozatával, ki is nyomatta, s így az övé a dicsőség, volt első, ki az összes magyar ajku g.-katholikusoknak használható magvar könyvet adott a kezökbe, s biztosította a hitfelekezetet, hogy azon nyomorult ürügy alatt, hogy nincsenek fordítások, többé kérelmök teljesítésétől elütni nem lehet. Tétettek még fordítások főt. Csopey kanonok úr, továbbá nt. Vályi János kosáni lelkész úr által, de fájdalom, ezek ki nem adatván, használatba soha sem vétettek, s így kétségtelenül Roskovits Ignácz uré az érdem, szolgáltatta első a fegyvert, melylyel tovább vivni és harczolni az igaz ügy mellett a hitfelekezet felövedzve lett. Isten nem is hagyta jutalmatlanul a nemes keblü, fáradhatatlan szorgalmu hazafinak működését, mert az összes magyar ajku híveknek háláját kiérdemelte, s bármiként igyekezzenek irigyei munkáját ócsárolni, sőt némelyek még a létezését is megtagadni, tény az, miként elismerésül most a magyar egyházakban csakis az ő fordításai használtatnak. Hogy néhai boldog emlékü Popovits Vazul püspök pedig a magyarok kivánságát szinte jogosnak tartotta, beismerte, és hogy a magyar istenitisztelet tartását szinte jóindulattal akarta, kétséget nem szenved; hiszen midőn Roskovits úr neki az első fordítását hozzá beadta, azt nemcsak örömmel fogadta, hanem nevezett urat a további fordítások eszközlésére hathatósan buzdította, sőt arra egyenesen megbizta. Innen van az, hogy az egyes papok tudomást vévén arról miként püspök nmtósága a fordításokat szívesen fogadta, nem késtek Roskovits urat felkérni, hogy velök a fordításait közölje, miszerint azokat lemásolhassák és egyházaikban használhassák. - Harározottan tudom, hogy főt. Szabó György, h.-doroghi lelkész és szabolcsi főesperes úr is azok egyike volt, kik az fordításait átvévén, az egyházban folytonosan használta s használják ma is, s bár ezen működéseért utóbbi püspök nmtóságu Pinkovits István úr által előbb félreértetve, méltatlan megrovásban kellett is részesülnie, utóbb érdemei elismeréseül Munkács egyházmegyei kanonoknak neveztetett ki, s most is él, fáradhatatlanul a közjóra működik; a magyarok Istene tartsa is meg soká, méltó arra, hogy nevét örök emlékül a késő utókornak átadjuk, mit jelen sorainkkal a legszívesebb készséggel ezennel teljesítünk is.