Keleti szertartású magyarok

Keleti szertartású magyarok

 

 

 

Mielőtt ezen történelmi rajzunk előadására mennék át, szükségesnek látom, hogy azoknak kedvéért, kik bennünket vagy éppen nem, vagy fájdalom, tévesen ismernek, fölvilágosítást nyújtsak azokról, kikről szólok, és megismertessem azokat, kiknek küzdelmét írom le.

 

A történelemből tudjuk, hogy hazánkban az első keresztyén hittérítés alkalmával őseink egy része a keleti vagy görög szertartást vette át, s azt a nyugati vagyis latin egyháznak később bekövetkezett nagy hódítása daczára is mai napig megtartotta; a keleti egyház hívei nemzetiségre nézve leginkább ráczok, szerbek, oláhok és oroszok voltak, de hogy magyarok is nem kevés számmal találták üdvöket a keleti szertartásban, semmi kétséget nem szenved, de igazolja azt azon körülmény is, hogy a hazában mai napig is 200.000-en felül vannak azon tősgyökeres magyarok, kik ezen szertartást sajátjuknak vallják.

 

1640-es évek körül a keleti szertartást követők közül a magyarok és oroszok általjában, az oláhok pedig részben a nyugati vagyis latin szertartása katholikus egyházzal dogmáikra nézve egyesülvén, a római pápát az anyaszentegyház látható fejéül elismerték úgy azonban, hogy valamint saját szertartásukat megtartjuk, úgy az egyházi szabadalmaikat, nyelvöket, szokásaikat sértetlenül gyakorolhatják, és mindazon jogokban, kedvezményekben, melyekkel a latin egyház papjai már akkor nem kis mértékben fölruházva voltak, az ő papjaik is részesíttetnek. Ezen kétoldalu szerződés alapján a mi eleink, tehát a magyarok is, alapítói lettek az úgynevezett görög vagy jobban mondva keleti szertartásu katholikus egyháznak, mely egyház mai napon is már számos püspök felügyelete és vezérlete alatt szép kiterjedésnek örvend, s élvezi az unio áltál nyert csekély kedvezményeket.

 

Ezen egyház sarkalatos hitelvei szerint az istentisztelet bár minden népnél saját nyelvén lett volna tartandó, mennyiben az első keleti hittérítők a hazánkban való népek nyelvét nem birták, tehát saját görög és ó-szláv nyelvökön hirdették az Isten igéjét s ugyanezen nyelveken tartották szertartásos istenitiszteletöket is, a nyugati egyházhoz tartozó hittérítők latin, tehát nemzetünkre nézve szinte idegen nyelvet használtak; semmi kétség tehát, hogy őseink is, tekintettel arra, melyik egyház hittanait fogadták el, egyik vagy másik, de minden, esetre idegen ajkú egyház tagjaivá váltak, innen van az, hogy édes hazánkban a nyugati egyházhoz tartozó magyar hivek ma is latinul, a keleti egyházhoz tartozók pedig, bármely nemzetiséghez számították magokat; egészen az 1643-ik évig, általában görög és szláv nyelven kényteleníttettek hallgatni a szertartásos istentiszteletet, ez utóbbi egyházban azonban a fentebb említett évtől kezdve a hitelvekhez képest már a románok is saját anyanyelvükön dicsérik az Urat.

 

Hogy mi lehet az oka annak, hogy a mi elődeink, magyarok, szinte azon században saját anyanyelvöket az egyházba be nem vitték, azt egész határozottan, adatok hiányában kimutatni nem lehet; nem tévedek azonban, ha ezen nagy mulasztásnak okaiul következő körülményeket sorolhatom elő 1-ször: Mert a hívek, kik az új vallásos szertartásokat átvették, még új hitelveik iránt kevés ismerettel birván, az akkori sötét századok, szelleméhez képest teljesen elfogulva voltak az iránt, hogy csak azokon a nyelveken imádhatják Istenöket eredményesen, mely nyelveken szólottak hozzájok az apostoloknak tartott hittérítők, s a mely nyelveken mutatták be szertartásos áldozatokat az Úrnak:, 2-szor: Nyelvökre, nézve nem voltak féltékenyek, mert az idegen nyelvek csakis az egyházi szertartásoknál használtattak, a közéletben azonban saját anyai nyelvök élvezetében maradtak. 3-szor: Mert őseink midőn a keresztény vallást átvették, egyházilag saját anyai nyelvöket általában föladták s így az egész nemzet kivétel nélkül egész a reformáczió idejéig egyházilag idegen nyelvek járma alá jutott: nem lévén tehát mit nemzetiség tekintetében egymásnak szemére vetni, egyházunkban az idegen nyelveket békével tűrték, annyival inkább, mivel szertartásos könyveik a hazában élő nemzetiségek nyelvére még azon időben lefordítva nem voltak.

 

Hogy még az unió fölvétele alkalmával sem vihették be egyházukba magyar anyai nyelvöket őseink, azon sem lehet csodálkozni, mert bár a művelődésben kevésbbé kifejlett oláhok már akkor nyelvöket az oltárra tették, s így a követésre őseinknek jó példát mutattak is, de kik az akkori viszonyokkal csak kevéssé is ismeretesek, tudni fogják, hogy az 1649-ik évben, midőn az alföld síkján tömegesen lakó apáink vették föl az uniót, azok a világi értelmiség hiánya miatt, a szerzödés megkötésénél igen gyéren, vagy épen nem voltak képviselve, s azt csakis a befolyásosabb, nagyobb részben idegen ajkú, a nemzeti nyelv jogosságával, terjesztésével semmit sem törődő főpapok eszközölték, kik az istenitiszteletnél a már általuk megszokott idegen szláv nyelvet kivánván megtartani, ezen akaratuk ellenében apáink valóban semmi erőt sem birtak kifejteni. Az akkori idők szelleméhez képest pedig, midőn az egész hazában a latin nyelv volt általában közkormányzati nyelvűt elfogadná a magyar nemzeti nyelv még a törvényhozás terméből is ki volt zárva, s annak mívelődésére semmi gond sem fordíttatott, a nemzetiségi igények iránti ohajok pedig még bölcsőjökben sem mutatkoztak, nem akadtak pártolók, támogatók kik apáinkat nyelvöknek az oltárra tételében elősegíteni üdvösnek és hazafiasnak találták volna. - Boldog Isten! minő válság, minő megbocsáthatatlan mulasztás.

 

Hogy azonban még jelen fölvilágosodott korunkban, épen édes hazánkban, hol a nemzetiségnek jogosultsága, oly fényes elismerésben részesül, hogy a keleti egyházunk minden nem magyar hívei, sarkalatos hitelveik alapján, nemzeti nyelvöket, az egyházban, az oltáron is háborítatlanul, kifogástalanul birják, és használják, s nemzeti nyelvök biztosítása a haza törvényhozásának oltalma alatt áll, akkor egyedűl a magyar az, ki saját hazájában oda van kárhoztatva, hogy Istenét hangzatos szép mívelt nyelve mellőzésével idegen, általa nem értett nyelven és pedig nemzeti nyelvünk leghatalmasabb ellensége, a pánszlávok nyelvén kell imádnia, egyedül a magyar az, ki a természet szenttörvénye, egyházi hit és az egyenlőség nemes és magasztos elvei ellenére még most is oda van kényszerítve, miként saját nemzeti nyelve használatáért, mit követelni van joga, alázatosat kérelmezzen, azért küzdjön, fáradjon, de sikert saját nemzeti kormányának közömbössége miatt ne élvezhessen!

 

Ezek pedig így vannak, nyájas olvasóim! Mi küzdünk, fáradunk nemzeti nyelvünk érdeke mellett, s e tekintetben jogunk mindenütt, legfőbb helyeken is, elösmerve van, mégis sikert mai napig sem vagyunk képesek fölmutatni.

 

Ezt ugy-e már megérteni nem lehet?

 

Pedig hogy az unio alkalmával őseink egyházi autonomiájokat soha fel nem adták s annak értelmében jogaikat minden mások befolyása nélkül gyakorolták s legnagyobb részben gyakorolják ma is, kétségtelenül igazolják ezt több egyházi levéltári adatok, melyekből kitűnik, hogy még püspökeiket is maguk saját egyházi consistoriumokban választották egész József császár idejéig, ki a történelem tanítása szerint, az alkotmányt felfüggesztve, az ország törvényétől eltérve, önuralmilag kormányozni látta szükségesnek, így a keleti szertartásu kath. püspökök kinevezését is saját jogkörébe vonta s minthogy ezen kinevezési jog ellenében sem akkor, sem azóta ezen hívek részéről ellenmondás nem tétetett, ezen jog mai napon is a felséges uralkodó apostoli király által gyakoroltatik. Ezen jognak feladását azonban az egész autonomia elvesztésére megállható indokul felhasználni sem lehet, csak azért sem, mert egyházi szabadságaikat, szokásaikat mai napig megtartván, azoknak háborítatlan élvezetében mai napon is megvannak; így a papok nősülhetnek, lythurgiális nyelvül egyházukban saját anyanyelvüket használják, a fegyelmi jogot saját szokásaik szerint gyakorolják, külön kalendáriumot használnak stb.; már pedig, ha autonomiájukat, mint némelyek hinni szeretik, egészben feladták volna, meg vagyok győződve, hogy ezen kiváltságaikat sem élvezhetnék, nem lenne többé nős pap, nem lenne külön kalendárium s nem lenne más egyházi nyelv, mint a latin.