Bevezetés

Bevezetés

 

Egy nemzet, vagy a nemzet bármely csekély részének életében előforduló események, kivált ha azok az egész nemzet érdekére vonatkoznak, meggyőződésem szerint, a nemzet történelmének kiegészítő részét képezik; s így méltók arra, hogy írásba foglaltassanak s a késő utódoknak tudomásul, lehető használatul, s talán buzdításul átadassanak.

 

Hazafias kötelességet vélek tehát teljesíteni, midőn szeretett magyar nemzetem egy kis, de tántoríthatlan hűséges részének, a tősgyökeres magyarajkú keleti szertartású katholikusoknak azon százados hazafias küzdelmét és működését írom meg, melyet azok, minden magasabb támogatást, minden anyagi segélyt nélkülözve, óriási akadályokkal küzdje azon legszentebb jogaik kivívásáért: hogy édes anyai magyar nyelvöket az oltárra tehessék, megfeszített igyekezettel kifejtettek és elkövettek mindent, hogy hitelveik ellenére elég jogtalanul istenitiszteletöknél mai napig méltatlanul használt idegen, szláv, illetve orosz és oláh nyelvek használatától véglegesen megszabaduljanak.

 

Azt hiszem, kötelességet teljesítek, ha azon nagy és meleg érdeklődés, hazafias részvét és pártolás hálás viszonzásául, melylyel ügyünk kivétel nélkül édes hazánkban találkozott, ha a szent ügy történelmének eladása mellett kimutatom, miként e jó magyar nép, daczára ősi magyarságának, daczára aranytisztaságú hazafiságának, méltatlanul volt gyanusítva nemcsak a mult sötét századokban, hanem még jelen felvilágosodott korunkban, az alig mult időben is, és hazafiúi legnemesebb érzelmökben sértve, hosszú évek során méltatlanul voltak oda kárhoztatva, hogy a soha meg nem érdemelt gyanusítások óriási súlyát türniök, viselniök kellett, és miért? azért, mert ősi hitökhöz, szertartásaikhoz hívek maradtak, s az önakaratukon kívül istenitiszteletöknél még az első keresztény vallás átvételénéI reájok erőszakolt, s mai napig még nagy részben használt idegen, általuk nem értett, de nem is kedvelt szláv nyelv járma alól, minden megfeszített működésök mellett is, magokat gyenge erejöknél fogva véglegesen kiszabadítani képesek nem voltak. - S nem tudtak sikert eszközölni azon forró ohajuknak; törvényes kivánalmuknak; miként Istenöket; egyházi hitelveikhez képest, édes anyai magyar nyelvökön imádhassák, s részesülhessenek azon szent és elvitázhatlan jogukban, miben részesülnek orosz, oláh, szerb stb. nemzetiség hitrokonaik, kik egyházukban, így az oltáron is, saját anyanyelvöket háborítatlanul birják és használják.

 

Valóban megfoghatatlan az, hogy mért épen a magyarnak nem szabad saját hazájában istenét magyarul imádni? s miért épen a magyar nemzetiség az a szerencsétlen, hogy nyelvének elvitázhatatlan jogát, annyi küzdelmek daczára is, érvényesíteni nem képes? - Vétkes mulasztása a múlt korban azoknak, kik állásuknál fogva hivatva voltak a magyar nemzetiséget, a nyelvét támogatni, az idegen nyelvek elnyomásától megőrizni, s azt az őt törvényesen megillető polczra juttatni; azonban ezt nemcsak hogy nem teljesítették, de határtalan közömbösségöknél fogva e testben, lélekben igaz magyar magukra hagyva, mintegy szándékosan dobták oda a pánszlávok karjai közé. De nem kevesebb felelősség terheli korunk intézőit is, kik e jó nép országosan támogatott s minden illető helyeken a jogos és igazságosnak beismert s naponként jobban-jobban hangsúlyozott törvényes kivánalmaik teljesitése körül oly szűkkeblűleg járnak el, s nem átallanak akadályok gördítésével segédkezet nyújtani a nemzeti nyelv törvényes és természetes jogába behelyezésének elodázására, s nem tudom minő tekintélyek vagy tekinteteknek hódolva, ál-ürügyek alatt, e nép buzgalmának lehangolására közreműködni.

 

Az ilyen mostoha eljárásoknak következményeiül lehet és kell tulajdonítani, hogy számtalan községek elhagyatva, elcsüggedve, befolyásos orosz vagy oláh érzelmű, papjaik működése folytán egészen eloroszosodtak vagy eloláhosodtak, s ma már többé nem magyarok, elvesztvén nemzetiségöket, apasztották a magyarok számát és szaporították az oroszakat vagy oláhokat, s hogy, ezek nemcsak a multban történtek így, de még a jelenben is folyamatban vannak, azt hátrább élő példákkal is tanúsítani fogom.

 

Midőn tehát hitsorsosim által a nemzeti nyelv érdekében megindított mozgalmakat egyházi és polgári levéltári adatok s csaknem negyven éves tapasztalatim, s nem kis részben mint saját közreműködésem, részvétem, s a szerénység megsértése nélkül legyen mondva, vezérletem alatt történteket, s így biztos tudomásom alapján összeállítom, nemzetem tudomására hozom, ismételve kötelességemet vélem teljesíteni; teszem pedig ezt nem hiúságból, nem vallásos rajongásból s nem irási viszketegségből vagy nyervágyból, hanem lelkemnek legmélyebb meggyőződéséből, nemzetiségem iránti forró szeretetből, erős hitem lévén, hogy ha ügyünk igazsága, czélunk szentsége az ország nagy olvasó közönsége előtt is kellőleg ismertetve lesz, az általános támogatásban részesülend, akadnak hatalmasak, nagy férfiak, befolyással biró nagy emberek, kik a nemzetiségért érdekelni fogják magokat s bennünket támogatni és az igéret földéhez leendő eljutásra nekünk segédkezni nem késedelmeznek. Erős meggyőződésem lévén, hogy az a nemzet, mely nyelve fejlesztése, terjesztése körül oly buzgalommal, oly szívós ragaszkodással s oly sikeres eredménynyel tudott eljárni, hogy Istennek hála, nemzeti nyelvünk - mamár az uralkodó háznál is otthonos, nem mulasztandja el azt a legmagasabb polczra, az Isten házában az oltárra is legalább ott bevitetni, hol az a hit alapelveinél fogva törvényesen helyet foglalhat. Hogy az a nemzet, mely oly élénk részvéttel és életveszélylyel kutatja messze Ázsiában is ősrégi faját, mely az oláhok között élő csángó-magyar testvéreink fentartására ezreket áldoz, mely a színházakat mint nyelvmívelő és terjesztő intézeteket országos támogatásban részesíti, jutalmakra és kitüntetésekre méltatja azokat, kik a magyar nyelvét a tudomány művészet vagy mesterség bármely ágában terjesztik és fejlesztik, mondom az a nemzet a hazában él, több mint 200.000 oroszul és oláhul imádkozni kényszerült magyart sem késend törvényes kivánalmai elérésében megsegíteni, hogy azok Istennel beszédjökben, gondolkodás és érzelmökben, szóval egész lelkökben, még az Isten házában is, magyarokká lehessenek, s ezekről, valamint az e téren önfeláldozással küzködve működőkről sem feledkezik meg. Ifjú korom óta életem czéljául tűztem ki, hogy, míg Isten életemnek kedvez, nem törődve akadályokkal, nem gondolva azon közömbösséggel s lehet gúnynyal, melylyel találkozhatom pihenni nem fogok, hanem fáradni - ha magam maradok is mindaddig, míg jogos kívánalmunkat érvényre nem juttatom mert ügyünket a magyar nemzetiség szent ügyének is tekintem, e mellett pedig küzdeni, élet-halálharczot vívni, habár egymagam maradnék is, dicsőségemnek és elmaradhatatlan kötelességemnek ismerem.

 

Életem derekán túl vagyok, vártam, forrón ohajtottam, hogy akadna más valaki, fiatalabb erővel, nagyobb irodalmi tehetséggel és jobb pennával rendelkező egyén, ezen ügy történelmének megírására, miután azonban e mai napig arra senki, sem mutatott kedvet, tartva attól, hogy a jövő kor ezen szentügyben ismét tájékozatlanul marad, hanyatló korom daczára tollat ragadni s úgy, a hogy Isten tudnom adta, e sorok megírására vállalkozni ismét kötélességemnek ismertem.

 

Nehéz föladatot tűztem ki czélúl, mert írói tehetséggel nem rendelkezvén, a tisztelt olvasó közönségnek oly munkát mely nyelvészet vagy írmodor tekintetében a legmagasabb itészeti kivánalmaknak is megfelelend, nem nyújthatok, de nem nyújthatok azért sem, mert a multból tökéletes és teljes történelmi és statisztikai adatokkal nem bírva, nagyobb részben a hagyományos előadásokra, némely egyházi községi levéltárak hiányos adataira, továbbá saját tapasztalatom és tudomásomra vagyok utalva, de azért nem csüggedek, mert hiszem, hogy a valót és igazat adom el, s ha tévednék, utat és módot, alkalmat nyújtok arra, miként azok, kik jobban értesültek, több alappal birnak, nagyobb eladási képességgel rendelkeznek, helyreigazítsanak és segítsenek az igazságot napfényre deríteni, mert annak szükségességéről, hogy a korunkban átélt és még friss emlékezetünkben levő eseményeket a jövő kornak átadjuk, már csak azon egyszerű indokból is meggyőződhetnek, hogy mi, kik édes anyai nyelvünk törvényszerű használatáért küzdeni kénytelenek vagyunk, mennyire érezzük hiányát annak, miszerint elődeink minket ilyenek hátrahagyásával nem szerencséltettek, s magunk vagyunk kénytelenek tapogatózni és sok akadályok, nehéz küzdelmek között megszerezni, előállítani azt, a mit ők néhány sor hátrahagyásával oly könnyen eszközölhettek volna.