Tájékoztató

TÁJÉKOZTATÓ.

 

(Fölolvastatott a m. tud, Akadémia II. osztályának 1896 február 10-én tartott ülésében.)

 

 

Boldog emlékezetü Farkas Lajos, 1848/9-diki honvédszázados, a Hajdú kerület főhadnagya, majd Hajdúmegye főügyésze és árvaszéki elnöke, megirta egy könyvben azon mozgalom részletes és okmányokkal felszerelt történetét, mely az ő támogatásával nagy részben 1868-tól az ő vezetése alatt indult meg a magyar ajkú görög szertartásu katholikusok között azon kettős czéllal, hogy a magyar nyelvnek oltári jogosultsága elismertessék, s ennek biztosítására a magyar ajkú görög szertartásu katholikusok részére Hajdú-Dorog székhelylyel egy püspökség állíttassék fel.

 

A mozgalom nagy kiterjedést öltött. Több megyéből csatlakoztak nemcsak a görög szertartás hivei, hanem - mondhatni országszerte - a nemzeti közvélemény is. A napisajtó, a törvényhatósági közgyülési termek egyhangúlag visszhangzottak a lelkes, meggyőző érvektől; a melyek e kivánalom jogosultsága mellett vitettek csatarendbe; az a nagy népgyűlés, mely épen Farkas Lajos elnöklete alatt Hajdú-Dorogon, az ország összes magyar ajkú görög szertartásu katholikusainak lelkes részvéte mellett a legimpozánsabb módon tartatott meg, állandószervet is teremtett a mozgalomnak. Az illetékes egyházi hatóságok kezdeményezésére egy nagy, egyházi férfiakból álló bizottság gyűlt össze Hajdú-Dorogon, a liturgikus könyveknek magyar nyelvre fordítása végett, a mi publikáltatott is; a kormány részéről - az ismételt sürgetésekre válaszul - szerveztetett a magyar ajkú hívek részére a dorogi püspöki külhelynökség, és arra érdemes férfiúval töltetett be; a magyar nyelvű oltári szolgálat tényleg behozatott nagy számú görög katholikus egyházban, sőt tényleg az e tekintetben fennálló reciprocitás elvéből kifolyólag a nagyváradi püspök fennhatósága alatt álló debreczeni róm. kath. templomban is megszólalt a debreczeni görög szertartásu hívek részére az oltáron a magyar nyelv: és az eredmény mégis késik, várat magára.

 

Ezen helynek méltóságától, hova a napi küzdelmek zaja nem hallatszik be, bizonynyal távol áll a napi felfogásokkal halványítani el az igazság örök fényességü sugarait. Érzem a kötelességet, melyet ez a jogos kivánalom előmbe szab, és épen ezért szorítkozom pusztán arra, ezt a kérdést a tudomány világánál fejtegetni, egészen elvontan a napi felfogások változó hullámzásaitól.

 

Nem, mintha lelkemhez nem volna nőve e kérdés nagy hordereje s magyar szívem minden dobbanása ne éreztetné velem a magyar nemzeti ügynek teljesen összenőtt voltát ezzel a kérdéssel. Hiszen hosszú évek sora óta magam is belenőttem e kérdésbe, s mióta boldog emlékezetű Farkas Lajos reményeinek foszladozásával szállt le sírjába, kettős módon érzem a kötelességet, s bizonynyal igyekvém tőlem telhető módon teljesíteni, csillapítani a zúgolódókat: türelemmel lenni, az egyházhoz való hű ragaszkodásban megmaradni, várni, reméleni. Nem egyik vagy másik egyház érdeke vezette lépteimet; hiszen azon egyház, melynek kebelében teljes meggyőződéssel foglalok helyet, teljesen távol áll e kérdéstől, s bizonyára több hasznot várhatna a merev ellentétekből, mint a concilians, kibékítő eljárástól; hanem a nagy nemzeti érdek, mely e kérdéssel össze van nőve, s mindenek felett a szigorú, objektív igazság, mely előbb vagy utóbb teljes diadalt biztosít e nemes eszközökkel, komoly meggyőződéssel, szent lelkesedéssel folytatott küzdelemnek.

 

S midőn most, hosszas, szándokos hallgatás után a Farkas Lajos által az ő megható közvetlenségével leirt munkát, mint hazai történetünknek egyik igen becses adalékát, lesz szerencsém végre sajtó alól úgy a hogy ő maga írta meg, kikerülten bemutatni a tek. Akadémiának, s ezen legfőbb forum útján a magyar igazságkereső köztudatnak: engedje meg a tek. Akadémia, hogy az egész kérdés objektiv méltatására forditsam a rendelkezésemre álló rövid néhány perczet.

 

* * *

 

Több mint másfél millióra megy hazánkban a görög szertartásu katholikusok száma, a kik részint az esztergomi érsekség alá helyezett munkácsi és eperjesi, részben a zágrábi érsekség alá helyezett kőrösi egyházmegyéhez tartoznak, részben pedig a balázsfalvi főegyházmegye hívei a kik viszont a lugosi, nagyváradi és szamosújvári püspökök fennhatósága alatt állanak. Ez egyszerü nomenklatura elegendő magyarázatul szolgál arra, hogy a népszámlálások alkalmával ezen egyházmegyék hívei nem túlságos előszeretettel vallották anyanyelvökül a magyart, annál inkább, mert liturgikus nyelvök szerint a közönséges életben oroszok és oláhoknak hivatnak, s annál jogosabban, mert a románok részére - mint később visszatérek reá, - határozottan, mint ilyenek részére engedélyezett az 1853 évben az érsekség, sőt e minőségök már az Unio alkalmával is előtérbe helyeztetett, nem mint egyházi, de mint nyelvi terület fogadván el az Uniót.

 

Ennek daczára az 1890-ki népszámlálás alkalmával a görög katholikusok közül 180.903 vallotta magát magyar anyanyelvünek, a görög keletiek közül 19.577, együtt 200.480, a mely összeg jelentékeny szaporodást mutat fel, ha hozzáadjuk a beszélni nem tudók számát, valamint azokat, a kik pusztán azért nem vallották magyaroknak magokat, mert a görög szertartás hívei. Aligha tévedünk, ha ezekkel együtt legalább 300.000-re teszszük azok, görög szertartásuak számát, a kiknek anyanyelvök, a magyar, s talán még sokkal többre azoknak számát, a kikre nézve a magyar nyelv oltári jogosultsága nemzetiségi szempontból elsőrendü szükséggé vált.

 

Ezen magyar ajkú görög szertartásu katholikusokból a Tisza jobb partján főleg Bereg, Borsod, Gömör, Ung, Zemplénmegyékben a népszámlás mintegy 44.000; a Tisza balpartján főleg Bihar, Hajdú, Máramaros, Szatmár és Ugocsamegyében mintegy 106.000; Erdélyben, Csik, Háromszék, Udvarhelymegyékben mintegy 14.000 lelket mutat ki, míg a görög keleti magyar anyanyelvüek főleg Erdélyben (8000 első sorban Háromszékmegyében (5500) és Biharmegyében vannak (3500). Érdekes megjegyezni, hogy az 1890-ki népszámlálás magában Budapesten 1539 görög katholikust és 700 görög keletit mutat ki a magyar anyanyelvűek között. Ezek szintén nem bírnak a fővárosban sem saját egyházzal, sem saját imaházzal, s így nincs módjukban saját ritusok szerint saját anyanyelvökön imádkozni.

 

A görög szertartás szerint tudniillik majdnem lehetetlen elválasztani a nép énekét a fungáló lelkészétől. Az egész rítus corresponsorius lévén, az együttértés feltétlen kelléke annak, nem úgy mint a latin rítusban. Ennélfogva a nép nyelvének használata nemcsak jogilag más a latin, mint a görög szertartásban, hanem annak megitélése magának az egyháznak szempontjából is egészen más szempont alá esik. Míg a latin szertartás mellett lehet az egyház nyelve holt nyelv, mely teljesen független a hívők élő nyelvétől, addig a görög szertartás feltétlenül megkövetelvén a kölcsönös megértést a lelkész és a nép között, az isteni tisztelet nyelveül csak az élő nyelvet tűri meg.

 

Már most az élő nyelv nélkül a lehető legnagyobb képtelenségek állanak elő. Együtt működés nem értett szertartásoknál, a melyen csak félig segít a nép által énekelt résznek az élő nemzeti nyelven éneklése, s esetleg az egyházi szónoklat nyelve, s a melynek természetes következése egyházi szempontból a vallásos érzék hanyatlása, politikai szempontból a nemzeti öntudat hanyatlása. Úgy hiszem, nem kell ez utóbbira sem messze keresni a példát.

 

A magyar ajkú görög katholikusok - az erdélyiektől eltekintve - majdnem oly háromszög alakban terjednek, a melynek csúcsa észak-nyugatra nyulik fel, széles alapja pedig dél-keleten terjed el. És ezen a széles területen folytonosan folyik az elnemzetietlenedés műve, nem merném mondani, mert nagyon sok esetben nem volna igaz, hogy szándékosan, hanem azon természetszerü visszahatásnál fogva, melyet egy nemzeti egyház élő nyelve a hívőkre feltétlenül gyakorol.

 

Azon természetes kötelességnél fogva, a melylyel az egyházi hatóságok viseltetnek az oltári nyelv iránt, egyházi értelemben teljesen indokolt, ha az oltári nyelv hatékony tanítására kiváló súlyt fektetnek úgy a lelkészek megválasztásában, mint a felekezeti iskolák szervezetében. Talán mindenki előtt ismeretes a nagyváradi görög szertartásu püspök ismert körrendelete e tárgyban, a mely pedig - bármily erős volt is ellene a felzúdulás - a tényleges egyházi helyzetnek természetes következménye volt. S talán ép úgy ismeretes mindenki előtt Szabolcsmegye közigazgatási bizottságának ismételt küzdelme dákoromán szellemi izgatás ellen, mely Debreczen közvetlen közelében is, Nyiracsád községben oly helyen lelte meg fészkét, hol az ez előtti generáczió pusztán és kizárólag magyar nyelvü volt. Nem vádképen hozom fel, csak a természetellenes helyzetnek természetes következményére mutatok reá, ha konstatálni kivánom, mikép az oltári nyelv visszahat a nemzeti öntudatra, visszahat az egyházi felfogásra és ezen az alapon aztán visszahat a lelkészi befolyás és a felekezeti iskolák eredménye gyanánt a nemzetietlen, sőt államellenes irányzat emelésére is.

 

Erre az oltári nyelvre, s egyáltalán az egyházzal összefüggő kérdésekre túlságosan csekély gondot fordított kezdettől fogva a magyar törvényhozás és a magyar közvélemény egyaránt.

 

Összes politikánk - őseinké ép úgy, mint a mienk - abban állott e téren, hogy azon sebeket, a melyek felszínre kerültek, s melyekre az illető jajgatása figyelmessé tette a kortársakat, legjobb akarata szerint orvosolta a nemzet. Így nyertek ismételten - bár véres harczok után - törvényhozási orvoslást a protestánsok sérelmei, de a mikor pozitiv alkotásokról volt szó, azok reá bizattak autonomiájokra; így orvosoltattak egymásután, de mindig csak az illető felekezetek kezdeményezésére a görög keletiek, unitáriusok, izraelíták egyházi érdekei. Összes vallásügyi törvényhozásunkban nincs semmi nyoma annak, hogy az idő folyamán bármikor is állami szempontból rendeztettek volna az interconfessionális viszonyok, s maga az 1868-ki törvény, mely voltaképen csak a korábbi törvényhozások által statuált elveknek egyszerü rekapitulácziója, s mely az 1848: XX. törvényczikk nagy elvi kijelentéseinek részben végrehajtója, sokkal inkább a tényleges helyzet törvényesítése, semmint elvi alapokon nyugvó törvényhozási mű.

 

Ugyancsak a tényleges helyzet egyszerü kanonizálása a görög keleti és görög katholikus egyházi ügyekben az 1868-iki törvényhozás. Az 1853-iki concordatum szellemében teremtett balázsfalvi érsekségnek utólagos törvényesítése, az újonnan szervezett lugosi és szamosújvári püspökségek legalizálása volt a görög katholikus egyházra nézve a magyar törvényhozás első ajándoka. Nehéz volna azt a véleményt elhallgatni, hogy ezen törvényes intézkedésekben nem volt szerencsés a magyar törvényhozás. Kivétettek ezen törvényesítés által a román ajkú görög katholikusok az esztergomi érsek fönhatósága alól, a mi által részökre külön helyzet, és az ország főpapjának közvetitése nélkül való direkt összeköttetés biztosíttatott Rómával, a mi tehát épen a legkényesebb ponton nullificálta mindazon garantiákat, melyeket századok lefolyása alatt keresett a magyar állam és közfelfogás az esztergomi érsek kivételes helyzetének folyton erősbítésében; más részről különbség vonatott az önállóvá tett és a prímás joghatósága alatt tovább is megmaradt görög katholikus egyházmegyék közt, a melyek aztán a nagyon is ismert mozgalmakra vezettek a hatvanas években; de mindezeken felül mind a szent szék által, mind a magyar törvényhozás által - ez alkalommal először - szentesítetett egy nemzetiségi alapokon nyugvó görög katholikus egyházi szervezet, a mely egy csapással megteremtetett, kikerekíttetett és függetleníttetett, bizonyára nem érdekében sem a magyar államnak, sem a magyar egyháznak.

 

Ép ily szerencsétlen, ép ily végzetes politikai tévedés volt a görög keletiek ügyében való törvényhozás is 1868-ban. E törvényhozás lényege a román nemzeti egyház megteremtése volt. A görög egyház elveinél, mint szintén a szerbek részére megalkotott praecedensnél fogva bizonyára nem zárkózhatott el a törvényhozás a görög keleti román egyház alkotmányának rendezése elől sem. Az 1848 előtti évek története teljesen és minden kételyt kizárólag igazolta, mily súlyt fektettek román görög keleti polgártársaink ezen kivánalmok teljesítésére. A szerb egyház elleni küzdelem aligha volt kevésbé heves nálunk, mint a fanarióták elleni harcz két délkeleti szomszédunknál. Nem lehetett kitérni az elől, hogy a román panaszok igazoltak, hogy az egyház szervezet nemzetiségi előjogokat nem adhat, s így az akkor részökről oly nagy örömmel fogadott autonomia szervezése szükségképi feladat volt.

 

A ki ismeri e szervezet lényegét s annak működését, nem fogja eltagadni, hogy ez a szervezet s annak működése igazságos, helyes és teljesen megfelel a nemzeti egyház követelményeinek. A román görög keleti egyházi szervezet ép oly központjává lett a nemzeti eszmének, mint a szerb egyházé, s e tekintetben minden jogos kivánalomnak teljesen elég tétetett.

 

Hanem csodálatos módon, midőn törvényhozásunk úgy 1848-ban, mint különösen 1868-ban gondoskodott nemcsak arról, hogy a görög keleti egyház teljes autonomiája sértetlenül megóvassék és biztosittassék, hanem arról is, hogy nemzeti egyházak szerveztessenek a görög keleti egyház elvei szerint, s e nemzeti egyházban egyik nemzetiség biztosítására a másik nemzetiség esetleges és érzékenyen panaszolt túlkapásai ellen nem látott más biztosítékot, mint nemzetiség szerint szervezni egy másik egyházat is, a mikor a román jogokat ily teljesen kielégítő, fényes módon biztosította a szerbek ellenben: megfeledkezett arról, hogy görög keletiek nemcsak szerbek és románok, hanem magyarok is vannak; s hogy ez az állam, melyet olyan nagy kedvvel rágalmaznak ország-világ előtt, legtöbbször egyes fiainak éretlen, meggondolatlan, sértő nyilatkozatai miatt a türelmetlenség és chauvinismus vádjával, biztosította az autonomiát a keleti egyházban szerbeknek és románoknak, megvédte őket az állam és egymás ellen teljes hathatósággal, csak a magyarokról nem gondolkozott, csak azokat hagyta továbbra is teljes joggal a román vagy szerb egyház kötelékében, még pedig nemcsak a status quot hagyva meg az által, hanem tetemesen meg is rontva azt, mert hiszen a szervezett, törvényes, nemzeti alapon, világiak túlnyomó befolyásával vezetett egyház sokkal jobban érvényesíti nemzeti velleitásait, mint szervezetlen, maga is küzdő, hierarchia által vezetett rendezetlen egyházi hatalom.

 

Nemcsak 20.000, mint a hivatalos statisztika mondja, a magyar anyanyelvü keletiek száma, bizonyára több, a magyar ajkúaké pedig legalább két annyi. A 68-iki törvényhozás egész gondoskodása a magyarokról és más nyelvü görög keletiekről ugyanakkor, a mikor a románok részére indokoltnak látta külön nemzeti egyházat szervezni, egy szakaszban 1868: IX. t.-cz. 9. §. zsugorodott össze, a mely a következőleg szól: »A görög keleti vallás se nem szerb, se nem román ajkú hívei ezentul is meghagyatnak mindazon jogaikba, a melyeket egyházközségi s iskolai ügyeik önálló intézésében, szertartási nyelvük szabad használatában, mint szintén egyházközségi vagyonuk és alapítványaik kezelésében eddig gyakoroltak.«

 

Hogy ez a biztosítás nem valami megfelelő módja a magyar nyelv jogai biztosításának, az szembeszökő. Tényleg nem volt elegendő arra, hogy a görögök egyházi jogait biztosítsa, a kik pedig inkább csak névleg léteztek, mint tényleg, annál kevésbé a magyarokét. Először azért nem, mert azokat a jogokat tényleg addig sem gyakorolták, s így szerzett jogokra nem is hivatkozhatnak; másodszor - és főleg azért nem, mert a seminariumok az egyházak birtokában lévén, azokban, nemzetiségi irányban nevelt papokra volt bízva, szükségszerüleg az egyházi élet vezetése helyben az egyházközségben, az onnan esetleg kikerülő panasz az esperességek és püspökségek gyülésein pedig oly kezekbe került, a hol - nagy részben már magánál az általános irányzatnál fogva is, - a magyar ajkú hívek nemzeti igényei egyáltálában nem számolhattak még csak objektív elbirálásra sem.

 

És így a per eminentiam nemzeti jellegű keleti egyháznál előállott az a különös helyzet, hogy a magyar állam, mint olyan, biztosította nemcsak a szerbek és románok egyházi autonomiáját, de azzal együtt a magyarok megfelelő elnyomását is. A magyar államnak, mint olyannak, intézkedéséből folyik, hogy a keleti egyház hívei mind szervezett nemzeti egyházzal bírnak, csak a magyarok vannak alárendelt állapotban, csak ők kénytelenek például Kecskeméten azon szabadság közt választani, hogy a szerb vagy román nemzeti egyházhoz tartozzanak; csak ők kénytelenek péld. a háromszéki Dobolyban tisztán románul imádkozni, a mit nem értenek, a mi ellenkezik egyházok elveivel, s rábízva lenni tisztán a román nemzeti egyház szellemében nevelt papok és tanítók vezető irányítására. Bizonyára, ha más nemzetiség volt valaha ily helyzetben, azon segített már a magyar törvényhozás; csak a magyar kivánalmak iránt siket, s midőn egy oldalról - sokszor egyes meggondolatlan, sértő nyilatkozatok alapján látszólagos igazsággal - mint a nemzetiségek elnyomóját tüntetik fel, ugyanekkor valódi helyete az, hogy jogos helyen, jogos keretben nemcsak elhanyagolja a magyarok egyenlő állásának biztosítását, de egyenes intézkedésével biztosítja azok jogos igényeinek nem érvényesíthetését.

 

Bizonyára nincs törvényhozás széles e világon, mely hasonló alkalommal saját fajának jogos igényeit megvédeni elmulasztotta volna, s ne gondoskodott volna arról, hogy a magyar nemzeti egyház is szerveztessék a keleti magyar ajkuak részére; csak mi mulasztottuk el, csak mi szolgáltattuk ki őket az általunk szervezett, szerb és román nemzeti egyházaknak.

 

Teljesen analóg a helyzet a görög szertartásu katholikusoknál is. Az 1868-ik XXXIX. törvényczikk beczikkelyezte a balázsfalvi érsekséget a szamosujvári és lugosi püspökségekkel. Ezen egyházi szervezet az 1853-ki bullában a román nemzeti egyház jellegét hordja magán. Sőt minden fentartás nélkül történvén e beczikkelyezés - az alapító okmány azon intézkedése, mely szerint adminisztrativ szempontból az esztergomi érsek hatósága alól kivétettek, hallgatólagosan szintén törvény erejűvé vált, daczára annak, hogy ezen rendelkedés, mely különben is a magyar állam által soha el nem ismert concordatum szellemében s még inkább azon politikai szolgálatok meghálálása érdekében jött létre, melyet a román nemzetiség, mint olyan, legalább nagyobb részében az abszolut iránynak teljesített, a magyar nemzeti érdekek világos megsértésével volt teljesen azonos.

 

Tényleg azonban ezen rendelkezés megadta a görög katholikus egyháznak Magyarországon is a nemzeti jelleget. A román diocoesisek, sőt maga az érsekség is mint olyan, állíttattak fel, teljesen román kormányzati nyelvvel, román szeminárium, szelleme és nemzetisé irányzattal, mely czélzatnak teljesen meg is feleltek. Az esztergomi érsekség jurisdictiója alatt maradt egyházmegyék nemzeti jellege - daczára péld. Gaganecz püspök törekvéseinek nem domborodott ki annyira épen a bennök lakó magyarok nagyszáma miatt, de kétség kívül reá nyomta ezekre is a nemzetiségi jelleget a szláv mise, a szláv oltári nyelv, a mely ép oly joggal, ha nem is ép oly hatékonyan, követelte jogait, mint a román. Sokat köszönhet a magyarság azon lelkes hazafiaknak, kik a görög katholikus egyház kebelében egészen ellenséges viszonyok közt is fentartották az anyanyelv jogát, legalább annyira, a mennyire lehetett.

 

Mert a helyzet a magyar ajku görög katholikusokra is ugyanaz, mint a magyar ajku keletiekre. Szabad nekik akár az ó szláv nyelvet használni, melyet teljesen megért a mai szláv; szabad nekik az élő román nyelvet használni; a magyar állam positiv intézkedései biztosították e jogát minden görög katholikusnak; csak a magyarról feledkeztek meg itt is, csak annak nem szabad az összes magyarországi görög katholikusok anya nyelvén miséznie.

 

Íme, ez Farkas Lajos és társai küzdelmeinek tere.

 

* * *

 

Magára a jogkérdésre nézve egymással élesen ellentálló nyilatkozatok vannak hivatalos és nem hivatalos formában egyaránt előttünk, a mint nem is várható másként, mivel a római egyház az egyház egységének, a görög egyház pedig az egyház nemzeti voltának alapján áll s a két elvi irányzat nem oldatott meg az unio kimondása alkalmával oly minden kételyt kizáró módon, mely e viták jogosultságát végleg elejtette volna.

 

Századok hosszú gyakorlata konzervativvé tette a szent széket, s a keleti birodalom feloszlása mind több consessióra kényszerítene a keleti egyházat. Az elválasztó határvonalat mindamellett nehéz pontosan megállapítani a két felfogás közt, annyival inkább, mert az ujra egyesülési kisérletek főleg politikai okokból mind nagyobb erővel merülvén fel, a kiegyezés őszinte óhaja igyekezett inkább elfedni, sem mint teljes nyilvánosságra hozni a tényleg létező ellentéteket is.

 

A dogmatikus különbségek mind kevesebb és kevesebb pontra szoríttattak össze, ugy hogy utoljára az unio feltétele csak négy pontra szorult össze, a mely négy pont szerepelt természetesen a magyarországi unionalis tárgyalásokon is. Ily körülmények közt, különösen, mikor VII Paleolog János császár maga is megjelent a Ferrarába hirdetett s Florenczben folytatott zsinaton, a kisebb rendü külömbségek háttérbe szorítása természetes volt; s ezen, a békére irányzott komoly törekvés eredményezte, hogy kölcsönösen elismertetett midkét ritus jogosultsága a nélkül azonban, hogy a liturgia nyelvére nézve fenálló különbség, mint szintén azon elvi ellentét, mely az egységre, átalánoságra külsőleg is törekvő latin egyház s a nemzeti jelleghez simuló keleti egyház felfogása közt e tekintetben fenállott, komoly kiegyenlítés tárgyát képezte volna.

 

S így e tekintetben is különböző a két egyház felfogása, nem annyira elvileg, mint inkább gyakorlatilag.

 

A latin egyház a külső egység alapján áll ma is. Az ó-világ 3 élő s kiváló, a görög syrkáld és latin nyelve mellett, valahányszor az egyház szűkségét érezte annak, engedett a liturgikus nyelv kérdésében. A monophysitismus ellenében a kopt nyelvet és az őrmény nyelvet már 1145-ben engedélyezte az egyház. Ut omnes catholici sint, non ut omnes latini fiant, est necessarium - mondotta a Kuria, mint később azt XIV Benedek kinyilvánította 1754-ben a szláv könyvek kiadása alkalmával. Maga az Uniót kimondó fiorenczi zsinat a fakobiták, mesopotámiak, chaldeusok és maroniták részére engedélyezte a nemzeti nyelv használatát. Ennek nyomása alatt keletkezett a tridenti zsinat ismeretes és sokszor ismételt határozata: »Siquis dixerit, lingva tantum vulgari missam celebrari debere, anathema sit« a mi kétségkívűl igazolja a nyelvbeli szabadságot, mert hiszen ha az állíttatik fel major gyanánt hogy a nép nyelve a mise kizárólagos nyelve, abból következik nem csak az, hogy ez a nyelv megengedett nyelv, hanem az is, hogy a szabály épen erre irányul.

 

Különben, hogy maga a latin egyháznak akkori vezérférfiai mennyire át voltak hatva a nemzeti nyelv fontoságától, elég talán bizonyítékúl idéznünk magának Kollonics prixriásnak Nilles Symbolaejében közlött utasítását a görög katholikus püspököknek: Non sapendo la lingua ... non servirebbe benché sapesse fare miracoli, perche quei popoli vogliono havere la lingua«.

 

Sőt egész világosan ki lehet mutatni azon tárgyalások történetéből, melyek az Uniót bevezették, hogy a nemzeti nyelv kérdése, sőt maga nemzetiség érzete is döntő szerepet játszott ezen tárgyalásoknál.

 

Igy midőn Pataki János az első román hittudor a prímásnak felajánlja szolgálatait, teszi azt ily képen: »Caeterum ego paratus sum, quocunque ritu qualicunque modo pro salute carae meae nationis Valachicae sanguinem sudoremque diu noctuclue fundere«, kétségtelenül a legmeszszebb menő nemzetségi öntudat nyilvánulása volt e tény, mely a nemzetiségi elv 1723-ban már a ritus kérdését alárendelte s ezt a primásnak magának jelentette be, a nélkül, hogy e tény ellen kifogás emeltetett volna, sőt ugyanezen Pataki nem sokára püspöki székre emeltetett.

 

De világos volt e felfogás magoknál az Unionalis tárgyalások alkalmával is. Határozottan és nyomatékosan tudtára adták a prímásnak. A XI. Klemens pápához intézett 1701-ki felterjesztésben Athanasius úgy írja magát alá, mint Ecclesiae Valachicae per Transsilvaniam graeci ritus unitae Episcopus, egész Klérusával egyetemben. A Catechismus Valachus, melyet Rákóczy György adatott ki, s melylyel elrendelte a román nyelv hasznalatát, nem nyelve miatt talált ellenszenvre Rómában sem.

 

Thephilus püspök hasonlóul már korábban Ecclesiae valachicae episcopusnak czímezé magát még magán az unionalis decretumon is, s maga a zsinat is ilyennek czimezi folytonosan magát. Az Unionális okmány maga 1698. okt. 7-én román nyelven állíttatott ki és iratott alá. Sőt az 1700-ban Gyulafejérváron tartott zsinat 14. dekretumában világosan ki van mondva: »Popii, se faca, slujha cáte vom puté romanesce, Evangelia si poviastia se intieléga Cresti nii«, a mi a nemzeti nyelvnek oltári nvelvre való emelését jelenti s egyáltalában nem valószinű, hogy e korban ily intézkedés a latin egyház tudta és beleegyezése nélkül történhetett volna meg, s hogy ilyes határozat után - ha az nem találtatott, volna elfogadhatónak Rómában, - megnyerte volna a megerősítést Athanazius úgy a pápától, mint a királytól, mikor minden kérdésben oly nagy körültekintéssel járt el mind a két udvar, hogy például a heretikus román fejedelemmel való érintkezéstől is eltiltotta az új püspököt és a zsinati utasítás 10-ik pontjában még az is kiköttetik, hogy a gyula-fehérvári román nyomdában nyomatott könyvek felülvizsgáltassanak és Romániából schismatikus vagy heretikus könyvek ne hozattathassanak be.

 

Nem áll tehát azon felfogás, mintha a román nyelv 1853 előtt nem lett volna elismerve Róma által, ámbár határozottan kimondva sehol sem találjuk az előtt szentszéki határozatban. Annál világosabb azonban a balázsfalvi érsekség felállításának bullájában ennek elismerése: Quae quum ita sint, tum Magus Váradiessis et Fogarasensis, tum duarum per nos erectarum Lugosensis nimirum et Armenopolitamae Diocoesium territoria una cum ibi exiatentibus civitatibus, oppidis, pagis, aliisque accessoriis in ecclesiasticam provinciam graeco catholicam unitam liuguae Romanicae, atque unam archiepiscopalem metropoliticam sedem Fogarasiensem Romanorum graeci ritus Catholici uniti eadem Apostolica auctoritate perpetuo quoque erigimus et instituimus.

 

Kétségtelen, hogy azon unionalis tárgyalásoknál, a melyek még korábban indúltak meg és fejeztettek be, a nemzetiségi eszme, illetőleg a nemzeti nyelv használatának kérdése még ennyire sem biztosíttatott. Abban a felterjesztésben, a melyet 1652-ben a szentszékhez Ungvárról intéztek az ott összegyülekezett görög szertartású esperesek s a mely az unionális tárgyalások kiinduló pontja volt, az unió feltételéűl a következő jogok kötettek ki: primo: ut ritus graecae ecclasiae nobis servare liceat; secundo: Episcopum a nobis electum et ab Apostolica aede confirmatum habere; tertio: immunitatibus eccleaiasticis libere frui«. Ezen pontozatok közül csupán az első foglalja magában a görög ritus jogait. Hanem kiegészítésre talál az a tény, miszerint a nemzeti nyelv már itt is tekintetbe volt véve, Lippay György esztergomi érseknek 1660 január 4-én kiadott diplomájában, ahol ez mondatik: »et quoniam tum ipse Rev Petrus Parthenius Episcopus, tum alii plerique ejusdem ritus sacerdotea, latinum idioma non didicerunt, juxta usitatam et a Sede Apostolica jam olim aprobatam gr. r. cosuetudinem vulgari illyrica, seu glagolitica lingua divina omnia peregere«, a miből ugyan első sorban a szláv nyelv tovább használatának engedélyezése tűnik ki, de egyuttal az is, hogy a gör. kath. egyház nemzeti jellegével ez alkalommal is számolt a szent szék.

 

Egész világosan lehet hát konstatálnunk, hogy az élő nemzeti nyelv tárgyában magának a szigorúbb latin felfogásnak sem volt áthághatatlan nehézsége. Mint élő nyelv vitetett oltárra még az unionális tárgyalások előtt a három - akkor szintén élő - alapnyelv mellett nem egy; mint élő nyelv fogadtatott el Cirill és Method nyelve; mint élő nyelv vétetett be több nyelv a florenczi zsinat alkalmából; s hogy azóta sem volt e tekintetben elfogult a római szent szék, igazolja az egyesült görög katholikusokra nézve a román és szláv nyelvek engedélyezése hazánkban, a mint igazolja hazánk területén kivűl az antivarii püspökség részére csak napjainkban adott jog, sőt a zeng-modrusi egyházmegye területén - tehát hazánk földjén - nem is a görög, hanem a latin szertartás keretébe épen napjainkban befogadott, illetőleg a IV Incze 1248-i határain tulterjesztett szláv nyelv, melylyel a szent-szék kötelezte le római katholikus szláv polgártársainknak egy részét épen mostanában.

 

Főleg tehát a konvenientia kérdés az, a mi e tekintetben a latin felfogás szerint döntő. Változatlanná akarják tenni a változtatás nehézségeinek kikerülése czéljából a nyelvet, s a már egyszer elfogadottat megóvni minden változástól, a mellett a napi értelmezések és áramlatoktól függetleniteni. E tekintetben kétségkivül nyomatékos okok szólanak, és valóban az egyház egysége érdekéből az egyházi nyelv egysége nem megvetendő előnyöket biztosított az egyház tekintélyének. Hogy ez az eljárás fenntartassék, az volt czélja XIV Benedek pápa rendelkezésének: »Constantem firmamque diaciplinam esse, ne Missae idioma mutetur, et si mutet lingua vernacula; sed eo sermone Missa celebretur, quo celebrata est ab initio, etiamsi ea lingua exolverit apud vulgus eumque peritiam viri docti dumtaxa,t habeant.« Sőt még tovább megy midőn a megváltozott nép nyelvre való átváltoztatását az oltári nyelvnek határozottan olyannak mondja, melytől semper abhorruit et abhorret Ecclesia Catholica.

 

Ezen merev ragaszkodás a gyakorlathoz minden egyháznak, s első sorban a római szentszéknek hagyományos politikája volt, s tagadhatatlanul igazolt mindaddig, mig az egyházi nyelv egysége fenntartatik. Ezen vezérelv kifolyásaként a latin egyház a liturgia nyelveül az élőnyelvet nehezen fogadta el, csak ott, a hol különös okok forogtak fenn, és ha elfogadta, annak minden változtatását kerülte. A holt nyelvek ezért vannak előnyben és az élő nyelvek tűrtek. Ez az értelme a tridenti zsinat határozatának, mely azt mondja: »Non expedre visum est Patribus, ut (missa) vulgari passim lingua celebraretur« (sess. 22. c. 8.).

 

Végeredményben a szigorubb latin felfogás is megengedi a nemzeti, élő nyelv használatát, óhajtja ugyan annak korlátozását, lehetőleg törekedve a változások kikerülésére. Nem engedi meg azonban azt, hogy valamely nyelvnek oltárra tételét követeljék jog szerint a hivek, hanem fenntartja e kérdés eldöntését az egyetemes egyház, illetőleg a szentszék elhatározásának, mely ezt a jogát politikai indokok szerint érvényesitette vagy sem.

 

Ezen szigorubb latin felfogással szemben áll az enyhébb keleti felfogás, mely a nemzeti nyelv használatát a görög egyesült egyháznak fenntartott jogul tekinti az Unio után is.

 

A florenczi zsinat eredménye az Unio kimondásában, a mint az az 1439. julius 1-éről kelt IV Jenő-féle Laetentur coeli et exultet terra bullában foglaltatik, egyáltalában nem foglaltatik semmi határozat sem a ritusra, melyet a zsinat ez által jogositottnak ismert el, sem a liturgiára nézve. A megegyezés feltételéi pusztán és kizárólag a négy dogmatikus pontra vonatkozik, a melyek bent foglaltatnak a magyarországi tárgyalásokban is, s melyeknek elismerése képezte az Unio dogmatikai alapját.

 

Ezen felfogás volt irányadó a magyarországi tárgyalásoknál is. A Lippay-féle Partheniussal kötött egyezségben biztosittatott a ritus graecus joga, nem különben a Teophilussal kötött Kolonich-féle unioban. Sőt ez utóbbiak még jobban körülirták jogaikat. Az 1697-iki zsinat második határozatában olvassuk: »Ad plura, quam quatuor illa puncta, nullo sub praetextu adigatur ecclesia Valachica«; és magában az unionalis okmányban nemcsak a régi naptár használata köttetett ki, hanem az aláirásnál a következő záradék is: »Si asie ne unim a cei ce-su scrisi mai susu cu tóta legea nostra, slujba Besericei, liturgia si posturile si deale nostre se stee pre locu. Ér de n'aru sta pre locu a celea nici acestea peceti se n'aiba nici o tarie asupre nostra.« Tudniillik, hogy az aláirtak azzal a feltétellel mennek bele az Uninóba, hogy a mi vallásunk, az egyház ritusa, liturgiája, bőjtjei és egész rendje sértetlen maradjon. A mi, ha nem tartatik meg, a mi pecséteinknek se legyen semmi jogereje. Ennél világosabban az Umo feltételeit nem fejezi ki semmi.

 

Az Unio ténye által tehát az egyesültek elfogadták a nyugati egyház hit- és erkölcstanát, disciplinájok, ritusok, liturgiájok azonban a régi maradt. Ez a régi pedig a nemzeti nyelv oltárra vitelének alapján épült fel.

 

Nilles jeles gyüjteménye közöl számos bullát és minden kétségen felül hiteles okmányt, melyben a római egyház s maga a Szentszék teljes elismerését fejezi ki a legújabb időkben is a görög ritus iránt, s annak sértetlen fenntartása iránt határozottan kötelezőleg nyilatkozik.

 

Tényleg az is volt mindig az egyező jogi felfogás. Pap-Szilágyi, kinek makói intézkedése annak idején oly általános resensust keltett, a maga Enchiridion juris ecclesiae orientalia Catholicae művében határozottan kijelenti: Proprium est Ecclesiae Orientalis, ut in Sacris lingua nationali utatur Sacra Sedes Apostolica, quae de cetero gravibus e rationibus linguae popularis usum in mysteriorum celebratione, eo ipso, quod, mysteria sunt, non admittit, orientalem ecclesiam in suo uau relate ad propriam linguam ritualem permittit.

 

Ezen jogalapból természetszerűleg folyik a következtetés, hogy a görög egyház egyesülése alkalmával fenntartotta disciplináját, ritusát és liturgiáját és e liturgiával együtt a nemzeti nyelv használata iránt a jogot, s a mint az Unio alkalmával készen talált forditások utólag hagyattak helybe, vagy nyiltan vagy hallgatagon, az azok után készültek pedig az illetékes egyházi hátóságok által megvizsgálva kerültek csak használatba: ugyanazon jogi helyzet áll minden új nemzeti nyelvre, a mely az oltárra helyeztetését a görög egyház sarkalatos elvei szerint követeli.

 

És ezen az alapon - a keleti felfogás alapján indult meg a magyar nyelv oltára emelésének kérdése is. Farkas Lajos feljegyzései nyomról nyomra kísérik az eseményeket. A magánforditások helyett az illetékes egyházi hatóságok hivatalosan lefordittatják a liturgikus könyveket, az anyanyelv iránt természetes elfogultsággal biró hivek oltárra helyezik, beviszik a templomaikba; s csak a kérdésnek ezen stádiumában lép fel a szigorúbb latin felfogás, hogy érvényesitse magát és érvényesitse oly áramlattal szemben, a mely a keleti felfogás szerint jogos, a nemzeti felfogás szerint hazafias kötelesség.

 

Elvégre a magyar nyelvnek oltárra tétele ellen elvi okok nem forognak fenn, a latin egyház gyakorlata szerint sem. Ott természetesen fennáll a kérdés expedit? politikus-e annak behozatala az egyházi érdekek szempontjábol; mig a görög felfogás szerint ez a kérdés is elesik, s az egyházi hatóság egyszerű feladata konstatálni a fordítások dogmaszerű voltát.

 

Erre zsugorodik össze a magyar nyelv oltárra emelésének kérdésében az ellentét a latin és görög felfogás közt.

 

* * *

 

Az egyház szorosan vett egyházi érdekei szempontjából is számos nyomós érv szól a mellett, hogy a magyar nyelv oltárra helyeztessék még akkor is, ha a szigorúbb latin felfogás álláspontjára helyezkedünk.

 

Egy teljesen félszeg helyzet nőtt ki azon tényből, hogy Magyarországon ugy a görögkeleti, mint a görögkatolikus egyházban minden nemzetiség jogosultsága elismertetett, csak a magyaré nem. Az nevezetesen, hogy a köztudatba átment az orosz, oláh, szerb egyház, az orosz, oláh, szerb püspök; az orosz, oláh szerb vallás, tehát éppen az, a mi ellen akar küzdeni az egységre külsőleg is törekvő latin felfogás. Önkénytelenül a köztudat is reá helyezkedett a nemzeti egyház elvére, még pedig oly módon, a mely nem volt távolról sem kedvező a görögkatholikus egyház érdekeinek. Akarva, nem akarva a köztudat - kétségkivül a legtöbb esetben, helytelenül az egyház hiveit nemzetiségi velleitásokkal vádolta, gyanúsan nézte legjogosultabb cselekedeteiket is, s oly félszeg helyzetbe sodorta, a melyből csak nagy lelki erővel voltak képesek egyes kitűnő szellemek kiszabadulni. S nem volt e helyzet kedvező az erkölcsi életre sem.

 

Talán elég lesz egy példára hivatkoznom.

 

Az erdélyi református egyház missziói telepei bővelkednek oly példákban, hogy görögkatholikus magyarok térnek át a helvét hitvallásu egyház kebelébe, de csak azért, hogy a legközelebbi alkalommal onnan a róm. kath. egyházba lépjenek át. Ezen visszás helyzetnek magyarázata az, hogy a hivő nem akarván a reájok jogtalanul alkalmazott román nemzetiség szinét viselni, keresik a ritus-változtatást. Ugy de e tekintetben az 1814. évből 23,034. sz. a. kelt helytartótanácsi rendelet, mely a két egyház jogviszonyát szabályozta, határozottan kijelenti a 7. pont alatt: »Procipit Eadem Altefata Sua Majestas utriusque ritus parochos per corcernentes Episcopos suos sub gravi animadversione inhiberi ne fideles alterius ritus quovis modo et tempore imprimis vero occasione administrationis sacramentorum poenitentiae et matrimonii ad ritum mutandum persuadere aut allicere audeant. Quoad spontaneum de uno ad alium ritum transitum eo pro regula observato ut in sensu constitutionum pontificiorum transitus non secus, quam gravi de causa et semper cum praevio scitu et assensu Episcoporum utriusque ritus indulgeatur, admittaturque«. Ezen rendelkezés lehetetlenné tévén a direkt ritusváltoztatást, sem az illető egyházaknak, sem a közerkölcsiségnek nem valami nagy diszére az átmenetelnek ezen jogilag megengedett, de bizonyára csak végső szorultságban alkalmazott módjához voltak kényszerülve fordulni.

 

A nemzetiségi kérdés annyira uralja korunkban az elméket, hogy annak belezavarása az egyházi életbe valóban súlyos, veszedelmes következményeket vonhat maga után. Holt nyelvvel szemben teljesen közönbös a helyzet. Lehet, sőt a történelem tanúsága szerint, például Quesnell esetében, látjuk a példáját annak, hogy bizonyos áramlatok igyekeznek a holt oltári nyelv helyébe az élőt tenni, a latin helyébe a francziát. Nem ismerek esetet, hogy a magyar közvélemény ily irányban nyilvánította volna óhaját; s azt vélem, hogy a nyugati egyház nem helyesen járt el, a mikor ilynemü kivánságoknak, például legujabban az ó-szláv nyelv további megengedése által, oly lépést tett, mely korábbi álláspontjával teljesen ellenkezik s nem is volt kellőleg indokolható. Egy holt nyelv lehet közönbös az élő nemzetekre: ellenszenves hatásu soha.

 

Teljesen más a helyzet a magyar ajkú keleti és görög katholikusokra nézve. Ezek szegények a nemzetiségi eszmék mai uralkodó állapotában abban a keserves helyzetben látják magokat, hogy az ő oltári nyelvök egy élő nemzetiség nyelve, a melyikkel a nemzetiségi küzdelmek egész mezején szemben állanak, a mely ellen küzdenek. Nem érthető-e a magyar görög katholikus vagy keleti panasza, ha megmozdul minden csepp vére annak tudatában, hogy míg minden más hívő saját élő anyanyelvén végezheti isteni szolgálatát, addig ő kénytelen - és épen magyar állam pozitiv törvényei értelmében kénytelen - azokon az élő nyelveken hallgatni a misét, a melyet nemcsak nem ért, hanem a melyet a dákóromanizmus és pánszlavizmus legtermészetesebb közegeinek tart. A holt nyelv csak közönbös: ilyen élő nyelv természetes ellenszenvet ébreszt, s ily mérget az egyház kebelében fentartani egyáltalán nem tanácsos.

 

Már pedig úgy a szerb, mint a román nyelv, mely az oltáron használtatik, az élő szerb és román nyelv. Nem áll az az ellenvetés sem, melyet több oldalról igyekeztek hangoztatni hogy az egyházi román nyelv a középkori szláv szókkal eléktelenített román nyelv volna, mert a románok cultusukat mindenkor az általok beszélt nyelven végezték és végezik ma is. Az ó-szláv nyelv eltér ugyan a ma használt nyelvtől, de teljesen megértik azt a hívők, s a görög egyház disciplinája szerint, mihelyst meg nem értenék, azonnal helyettesíteni kellene az élő nyelvvel.

 

Íme tehát a helyzet ez: Egy oldalról a magyar nyelv behozatala által az egyház új támaszt nyerne, s a magyar irodalom Kelet egyházi költészetének és magasztos felfogásának birtokába jutva a hitközönyösség és elvadulás ellen hatalmas óvszerrel rendelkeznék; más oldalról a román és szláv nyelvnek tovább is reá erőszakolása mellett az egyház veszit feltétlenül magasztos helyzetéből, mert nem közönyös holt nyelv, hanem élő s politikai súlylyal biró nemzetiségi nyelv ráerőszakolójának szerepében jelenik meg a hívők szemében. Annál súlyosabb e helyzet az egyházra nézve, mert természetes ellentét támad így az egyházi és állami, a keresztyéni és a hazafiúi kötelességek közt, melyet aztán áthidalmi lehetetlen. »Expedit«-e ilyen viszonyok közt oly engedmény megtagadásával, mely nemcsak másutt megadatott, hanem a melyet maga a szentszék engedélyezett itt e haza területén a latin ritus követői egy részének is, s a mely a görög katholikusok minden más nemzetiségének engedélyezve van, az egyházat úgy tüntetni fel mely csupán a magyar nyelv ellen foglal állást s abba a helyzetbe hozni a merev tagadás által, hogy a magyar államnak a jus advocatiae által biztosított védelmét a magyar nyelv ellen kérje ki magának? Vajjon »expedit«-e merev ellentétbe jutni azon magyar állammal, a mely ős időktől fogva legbuzgóbb támasza volt az egyháznak s azon elvi felfogásnak, mely az egyház hivatalos nyelvét azonosítja az isteni tisztelet nyelvével, melyet már minden magyarországi nemzetiség javára keresztül lyukgatott, épen a magyarral szemben szerezni érvényt s ez által kiegyenlíthetlen ellentétet teremteni a magyar állam legfőbb fontosságu feladata: a magyarok elnemzetietlenedésnek meggátlása, és az Egyház igyekezete, szervezete között?

 

Alig hihető, hogy akadna oly merész hang, mely az »expedit«-tel válaszolna a kérdés feltevése esetén.

 

Még sokkal egyszerübb e kérdés a keleti felfogás alapján. A görög egyház egyszerüen, a dolog természetéből kifolyólag, decretum nélkül adoptálta az ó-szláv és örmény nyelvek használatát. A román nyelvre nézve sem hozott soha a görög egyház formaszerinti határozatot, sőt egyenesen Rákóczy György parancsa folytán hozatott be - mint Porubszky elbeszéli - az e ház beleszólása nélkül a szerb helyett a román nyelv. A görög egyház gyakorlata az volt, hogy a mint valamely nemzet nyelvére a könyveket le lehetett fordítani, azonnal adoptálva lett az illető nemzetnek nyelve. Ugyanez volt a gyakorlat Magyarországon is, s ezen gyakorlaton legfeljebb annyi változás jött létre, hogy a fordítások egyházi átvizsgálása kivánatossá és a jó rend szempontjából szükségessé is vált: de elvileg a nemzeti élő nyelv azért szükséges, mert a görög ritus berendezése olyan, hogy azt a papnak a néppel együtt kell végezni,, és hogy együtt végezhesse, a népnek érteni kell. Igy aztán csak oly nyelven végezhető az, melyet a nép is ért, a meg kell azt engedni, mert máskülönben lehetetlen a görög ritus mellett megmaradni. A görög szertartás liturgikus könyvei teljesen igazolják ezt a felfogást, s ha a szentszék ismételten kijelentette a ragaszkodás jogosultságát a görög ritushoz, a mi az unionalis tárgyalások alkalmával különben is hathatósan biztosíttatott minden alkalommal, úgy ezen állapot logikai folyománya a magyar nyelv oltárra helyezése is. A keleti felfogás mellett ezt a jogot kétségbe vonni nem lehet, hanem egyszerüen alkalmazni kell a lefordított könyvek dogmatikus szempontból való ellenőrzése természetesen az illetékes egyházi hatóságokat illetvén meg a dolog természete szerint. S ha ezzel szemben, csakugyan létezik, és nem apokrif azon leirat, melyet a de propaganda fide 1866 decz. 7-ről Al. C. Barnabe és Simeoni aláirásával állítólag intézett Pap-Szilágyi nagyváradi püspökhöz a magyar mise eltiltása tárgyában, az egyelőre csakis annyiban bírhatott a görög egyház jogi helyzetével szemben jogosultsággal, a mennyiben az eszközölt fordítások revizió nélkül vétettek alkalmazásba, a mely kifogás azonnal tárgytalanná vált, midőn e forditások magok az egyházi hatóságok útján eszközöltettek.

 

Tényleg nem is tudok oly előbbkelő görög szertartásu egyházjogi tekintélyt, a ki a görög egyház e jogát kétségbe vonná. Maga az unionalis Bulla nyitva hagyta e kérdést, az unionalis tárgyalások biztosították a görög ritus fenmaradását, mely lehetetlen az élő nemzeti nyelv használata nélkül, azóta a szentszék ismételve elismerte e jogot, élvezni is nálunk is minden nemzetiség: miért volna épen és egyedül a magyar kizárva belőle?

 

Íme ez a Farkas Lajos által megirt magyar nemzeti küzdelemnek egyházjogi oldala.

 

* * *

 

Rövid pár szót akarok még szólani. a magyar nyelvü görög katholikus püspökség kérdéséről.

 

Hogy a püspöki megyék alakítása, circumscriptiója a magyar király apostoli joga: az kétségtelen, a gyakorlatból is. A nagyváradi görög szertartásu püspökség pápai jóváhagyásánál mutatkozott ugyan némi eltérés a korona és a szentszék álláspontja között, de ez csupán, az új püspöki megye anyagi kérdéseire vonatkozott - s azonnal tárgytalanná vált, mihelyt a püspöki szék dotácziója rendeztetett. Többi úgy latin, mint görög szertartásu ujabb püspökségeink felállitásánál ily ellentét nem fordult elő.

 

A kérdés tehát tisztán gyakorlati alapon ítélendő meg. Egy részről hangoztatott azon ellenvetés, hogy a magyar ajkúak teljes kiszakítása a mostani egyházmegyéknek is nemzetiségi jelléget adna, s a szeminariumok hazafias szellemét esetleg alterálna, ha a magyar ajkú ifjak másutt képeztetnének. De erre a válasz meg van abban, hogy a gör. kath. püspökségek nemzeti jellege megvan így is, ha azok a munkácsi püspökök hazafias magatartása s a ruthén ajkú lakosság lelkes hazafisága mellett nem is jutottak csak elvétve kifejezésre, azért a magyar nyelv végleges eltiltása itt is éreztetné hatását. Egyébiránt a circumscriptio megállapítása oly körültekintéssel eszközlendő, hogy e tekintetben veszélyek ne állhassanak elő. Tényleg nem is lehet másként, mert hiszen a magyar ajkú hívek geografiailag elszórtan laknak, s nem lehet sem oly magyar egyházmegyét alakítani, melybe román vagy ruthén vagy tót ajkú hívek ne jutnának bele viszont lehetetlen a mostam egyházmegyékből - még akkor is, ha a székelyföldi görkatholikusok vikariatus útján ahhoz hozzá csatolhatók volnának - a magyar elemet teljesen kiválasztani. De hiszen ez nem is volna szükséges, mint szintén nem volna szükséges új szeminarium alapitása sem. Az új püspökség feladata volna a magyar ajkú hívek részére teremteni egyházi központot, a magyar nyelv egyenjoguságát képviselni a görög szertartásban.

 

Ez a czél meg is éri az a nélkül sem túlságos anyagi áldozatokat. Vannak püspöki megyék ma is, melyek jóval csekélyebb terjedelemmel és lélekszámmal bírnak, s mégis sokkal több áldozatot igényelnek. Senki sem kételkedhetik, hogy a magyar állam, mely tisztán és kifejezetten nemzetiségi jellegű egyházi czélokra a kezelés alatt álló vagyonokból annyi áldozatot hoz, az ezen kérdéssel összekötött nagy czélok érdekében az aránylag csekély áldozatot meghozhassa.

 

Ez új püspöki megye létesítése - természetesen csak a magyar nyelv oltári jogosultságának elismerése mellett - összekötő kapcsul szolgálna nemcsak egyházilag, de politikailag is a magyar állam és a keleti egyház között; szorosbitaná e kapcsot, mely ma bizony elég laza, a magyar állam és keleti szertartásu honfitársaink között és egyúttal visszahelyezvén a nép nyelvét jogaiba, megakadályozná azt, hogy a magyar állam pozitiv intézkedései alapján a magyar nyelv alárendelt állásban, még nem tűrt viszonyban tartassék a keleti szertartást elfogadott összes többi nemzetiségek oltárra elfogadott nyelvével szemben.

 

* * *

 

Ime ezek, tek. Akadémia, azon hosszú évtizedeken, és mindeddig meglehetősen csekély eredménynyel folytatott küzdelemnek tárgyai, melyeket a magyar anyanyelvű görög szertartású katholikusok folytattak a magyar nyelv oltári jogosultságaért, s a központjukon, Hajdu-Dorogon felállítandó magyar püspökség érdekében. Ezeket a küzdelmeket mondja el nekünk részletesen, okmányokkal támogatva, a maga jóleső közvetlen melegségével Farkas Lajos könyve.

 

Hogy tanácskoztak, hogy kérelmeztek, hogy reménykedtek, mily megható loyalitással vártak, zörgettek, remélve, kérve, várva, hogy a magyar állam utoljára is könyörül nehéz állapotjukon s hatalmának szárnyai alá veszi igazságos, szent ügyöket.

 

Hasztalanul várták. Kérvényeiket támogatta az összes közvélemény, sajtó és törvényhatóságok versenyezve, a képviselőházhoz nagy számmal érkező kérvények lelkesedett bizonyságot tettek nemcsak az ügy igaz voltáról, de arról is, hogy megérett immár az elmékben és a szivekben egyaránt. Az eredmény egy vikariatus alig valami joghatósággal, egy pár lefordított liturgikus könyv, és az, hogy az azokat jóhiszeműleg használatba vett egyházak ma is függő, bizonytalan állapotban vannak.

 

Nem vitatom a kérdést, hogy lehetséges lett volna-e más államban a hasonló eset, hogy akár Német- vagy Francia-, akár Oroszország, akár Szerbia, akár Románia megengedjék, sőt elősegítsék, bátorítsák egyes nyelvek oltári jogosultságát, csak az állam nyelvéről feledkezzenek meg, csak azt szorítsák alá a többi élő nyelvekkel szemben? Nem vitatom, vajjon megtörténhetik-e a nemzeti öntudat legflagransabb sérelme nélkül, hogy mikor ezrei a magyar polgároknak folyamodnak a magyar a államban ugyanazon jogokért, melyet minden más nyelv élvez e hazában, s mikor felsóhajtanak, hogy hisz ők magyarok és magyarok akarnak maradni mind az örökkévalóságig«: akkor némán, vesztegelve, tanácstalanul álljon a magyar állam.

 

Valóban példátlan az az eljárás, mely mindkét keleti szertartásu egyházzal szemben vezette a magyar törvényhozást. Mikor kicsinyes, sokszor czéltalan, s mindig ingerlő eszközökkel törekszünk érvényt szerezni az állam nyelvének s a mikor kitesszük magunkat a türelmetlenség, a chalvinismus vádjának: akkor ime itt egy nagy mező, a hol nem új hódításokat kell keresni, hanem a létező magyarságot megtartani; a hol nem előjogokat kell biztosítani fajunknak, csak ugyanazokat, melyeket mi biztosítottunk más nyelvű honfitársainknak; a hol nem uralmat kell keresni vérrokonainknak, csak kivenni abból az alárendelt helyzetből, a melybe századokon át folytatott következetes irányzattal a magyar állam maga juttatta: akkor hallgatunk és évtizedeken át nem érünk reá cselekedni.

 

De azért az a küzdelem, melylyet Farkas Lajos előadásában átadok a közvéleménynek, nemes küzdelem; állandó része az egykorú történelemnek, és nem is veszett kárba.

 

Az igazságé a jövő. A napi vélemények harczát eltörli az idő; naturae iudicia confirmat. A győzelem napja el fog jönni bizonyosan és megaranyozza e szerény, de lelkes küzdő emlékezetét, a híven teljesített hazafiu kötelesség fényét fogja árasztani sírjaikra.

 

Így hiszem és így vallom.