Nikolaus Nilles

Véghseő Tamás

 

A keleti egyházak nyugati kutatója

Nikolaus Nilles SJ (1828-1907)

 

1. Bevezetés

Egyháztörténeti kutatásaink során Hodinka Antal dokumentumgyűjteménye mellett a leggyakrabban Nikolaus Nilles jezsuita kánonjogász forráskiadványát vesszük a kezünkbe. Mindkét mű nélkülözhetetlen eszköze a görög katolikus egyháztörténeti kutatásoknak, s ezért az utókor nagy hálával tartozik mindkét kutatónak. Míg azonban Hodinka Antal életútja jól ismert, addig a jeles jezsuita kutatóról alig tudunk valamit. Halálának századik évfordulója jó alkalom arra, hogy bemutassuk életének fontosabb eseményeit és felvázoljuk tudományos tevékenységét.

 

 

2. Tanulmányai és pályakezdése

 

Nikolaus Nilles 1828 június 21-én született a luxemburgi Rippweilerben, jómódú parasztcsaládban. Az elemi iskolában kitűnt tehetségével, ezért a helyi plébános a luxemburgi nagyhercegség legjobb középiskolájának, az Atheneum vezetőinek figyelmébe ajánlotta. Támogatásának köszönhetően az ifjú Nilles 1842-ben meg is kezdhette gimnáziumi tanulmányait. Már a középiskolában is élénk érdeklődés mutatott a görög nyelv iránt, ami meghatározta későbbi tudományos tevékenységét is. Az Atheneumban töltött évek alatt megszületett benne a papi hivatás, ezért az érettségi után a luxemburgi apostoli vikáriusnál felvételét kérte a papnövendékek közé. A sikeres felvételi vizsgát követően a vikárius – a hagyományoknak megfelelően – Nilles-t társaival együtt a római Collegium Germanicum et Hungaricumba küldte, ahová 1847 őszén érkezett meg.

Néhány hónappal Rómába érkezését követően a várost politikai zavargások bénították meg, melyek a Római Köztársaság kikiáltáshoz és IX. Piusz pápa meneküléséhez vezettek. A zavargások lecsillapítása érdekében 1848 márciusában a pápa arra kényszerült, hogy a jezsuitákat az Egyházi Állam területének elhagyására kérje. A Társaság intézményeit – köztük a Collegium Germanicum et Hungaricumot – bezárták, s növendékek nagy része elhagyta a várost. Csak tíz bátor alumnus maradt az épületben, akik között ott találjuk Nilles-t is. A Rómában maradt növendékek 1850 áprilisáig nagy félelemben élték napjaikat, mígnem IX. Piusz vissza nem tért és helyre nem állította a rendet a városban. Hamarosan visszatértek a jezsuiták és a kollégium élete is normalizálódott. Újraindult az oktatás a Gregoriánán, s az ifjú Nilles minden figyelmét a tanulmányokra irányíthatta. Tanárai közül meg kell említenünk a híres római iskola kiemelkedő személyiségeit, Perronét, Passagliát, Patrizit, Franzelint és Schradert, akik a korszak legkiválóbb teológusainak számítottak.

1852 nagypéntekén Nilles részesült az egyházi rend szentségében. Még ugyanebben az évben abban a kitüntetésben részesült, hogy Mindenszentek ünnepén a pápa jelenlétében latin nyelvű prédikációt tarthatott a Szixtuszi-kápolnában. A mindenszentek ünnepi prédikáció a kollégium ősi hagyományai közé tartozott, s a rektorok mindig az intézmény legkiválóbb növendékét jutalmazták ezzel a lehetőséggel. Nilles 1853-ban doktori címet szerzett előbb teológiából, majd pedig egyházjogból. Még ugyanabban az évben búcsút vett az örök Várostól és visszatért hazájába.

Hazatérése után 1858-ig a tüntingeni plébánián szolgált kápláni beosztásban. A Tüntingenben eltöltött öt év alatt intenzív lelkipásztori munkát végzett, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy tudományos tevékenységet is folytasson. Több cikket is publikált, melyben többnyire liturgikusjogi kérdéseket elemzett. Közülük meg kell említenünk az 1857-ben publikált Questiones selectae in ius liturgicum című tanulmányát, melyet az Archiv für katholisches Kirchenrecht adott közre. A folyóiratot az a Karl Ernst Moy de Sons alapította, aki az innsbrucki egyetem kánonjogi tanszékének volt professzora. A neves professzor felfigyelt a tehetséges fiatal kánonjogászra és oktatónbak hívta őt a tanszékére. Nilles a meghívásnak egyelőre nem tudott eleget tenni, mivel 1858 tavaszára papi hivatása mellett megszületett benne szerzetesi hivatása is. A római évek nem múltak el nyomtalanul: a Jézus Társaságát választotta, s felvételét kérte a rend osztrák provinciájába. 1858 márciusában a baumgartenbergi novíciusház lakója lett, ahol viszontlátta két egy egykori római tanulótársát, Hugo Hurtert és Andreas Steinhubert. Mindkét társa maradandót alkotott a teológiai tudományok területén. Hurter nevéhez fűződik a híres Nomenclator, melyben összegyűjtötte a tridenti zsinat óta eltelt évszázadok legfontosabb teológusainak adatait és műveit. A később bíborosi kalapot kapott Steinhuber visszatért Rómába, ahol hosszú időn át a Germanicum et Hungaricum rekoraként működött, s megírta a kollégium történetét.

A három fiatal pap jelentkezése az osztrák provinciába gondviselésszerű volt. A rendtartománynak égető szüksége volt jól képzett, az egyetemi oktatásban alkalmazható rendtagokra. 1857-ben ugyanis Ferenc József császár újraalapította az innsbrucki egyetem teológiai karát, s annak vezetését a jezsuitákra bízta. Az egyetemi oktatás beindításához a jezsuitáknak legalább nyolc oktatóra volt szükségük, de az első évben csak hat rendtagot tudtak Innsbruckba irányítani. Nem sokat kellett tehát arra várni, hogy Nilles eleget tudjon tenni Karl Ernst Moy de Sons meghívásának: 1859-ban – immáron jezsuitaként – megkezdte tanári működését a kánonjogi tanszéken. Egy év híján négy évtizedig tanította az egyházjogot. 1898-ban, 70. életévét betöltve, vonult vissza az oktatástól.

 

 

3. Tudományos tevékenységének fő területei

 

Tudományos tevékenységének első korszakában Nilles figyelmét egy akkor egyre inkább aktuálissá váló kérdés, Jézus Szent Szívének tisztelete és az ehhez kapcsolódó jogi kérdések kötötték le. Jézus Szent Szívének tisztelete a későközépkori német misztikában gyökerezik. Virágzása azonban a 17. századra tehető, amikor Alacoque Szent Margit látomásainak és a jezsuita Szent Claude La Colombiére tevékenységének köszönhetően kultusz egyre inkább elterjedt. A hivatalos egyházi elismerésre 1765-ben került sor, amikor XIII. Kelemen pápa engedélyezte a Szent Szív liturgikus ünnepét, egyelőre Lengyelországra és a római Il Gesù templom mellett működő társulatra korlátozva. A jezsuita rend helyreállítása után a Társaság újult erővel terjesztette a Szent Szív kultuszát. Fáradozásaiknak is köszönhető az, hogy 1856-ban a Rítus Kongregáció kiterjesztette az ünnepet az egész katolikus egyházra. 1872-ben a jezsuita rendfőnök a Társaságot Jézus Szent Szívének oltalmába ajánlotta.

Ezekbe a folyamatokba illeszkedik bele Nilles elős nagyobb lélegzetű művének publikációja 1867-ben. A De rationibus festorum Sanctissimi Cordis Jesu e fontibus juris canonici erutis című négykötetes munkája 1885-ig öt kiadást élt meg. A kötetek a kultusz történetének, a teológiai és lelkipásztori szempontoknak és a liturgikus formáknak alapos dokumentációját nyújtják. Tartalmazzák a vonatkozó jogi dokumentumokat, a kultusz történetében jelentős szerepet játszó személyiségek életrajzát, egy részletes bibliográfiát, valamint Nilles néhány írását.

Az 1860-as évek második felétől kezdve irányult Nilles figyelme egyre inkább a keleti egyházak felé. A Luxemburgi Nagyhercegség Történeti intézetéhez írott egyik levelében utal arra, hogy Rómából kapott felkérést az egyházak egyesülését szolgáló munkákban való részvételre. Heortológiai tanulmányokba kezdett, s hamarosan az egyetemi oktatatói tevékenységét is részben erre irányította. Ezekből az elmélyült kutatásokból született meg a Nilles főműve, a kétkötetes Kalendarium manuale utriusque Ecclesiae orientalis et occidentalis, aminek első kiadása 1879 és 1885 között látott napvilágot. Az első kötetben részletes bevezetést nyújt a keleti egyházakban használatos kalendáriumokba, a liturgikus könyvekbe, magyarázza a liturgikus szakkifejezéseket, az ünnepek felosztását, valamint a keleti rítusok vázlatát adja. Az első kötet központi része az állandó ünnepekhez fűzött kommentár. A szerző a Konstantinápolyban használatos naptárt magyarázza, kifejti az egyes ünnepek eredetét és jelentőségét és felsorolja az ünnepelt szent életének legfontosabb eseményeit. Ezt a magyarázatot kiegészíti azon kalendáriumok bemutatásával, melyeket a katolikus rutének, a szírek, a melkiták, az örmények, a maroniták, a szerbek és a bolgárok használnak. Kézikönyvének második kötetében Nilles a liturgikus év változó ünnepeit tárgyalja. Magyarázza a triódiont, a pentekosztáriont  és az oktoéchoszt, s bemutatja az örményke, a koptok, a szírek és a káldok liturgikus naptárát.

Nilles kézikönyve osztatlan sikert aratott. A nemzetközi tudóstársadalom egyértelműen pozitív véleményt fogalmazott meg művével kapcsolatban. Adolf Harnack a Theologische Literaturzeitung-ban úgy fogalmazott, hogy Nilles Kalendariuma nem csak utriusque, hanem cuiusque egyház teológusai számára nélkülözhetetlen alapmű. A második kiadás végén harmincnégy neves – keleti és nyugati – teológiai folyóiratban megjelent méltatásról találunk beszámolót. A kutatók véleménye mellett a második kiadás első kötetének az elején megtalálhatjuk a művet lelkipásztori használatra ajánló megyés püspökök körleveleiből vett idézeteket. A szarajevói, a zágrábi és a palermói római katolikus érsekek, az eperjesi, a lembergi, a lugosi, a szamosújvári,a nagyváradi és a munkácsi görög katolikus főpásztorok, az örmény mechitaristák és a grottaferratai baziliták elöljárói egyöntetűen a mű lelkipásztori alkalmazása mellett foglalnak állást.

Művének elkészítése során Nilles olyan forrásokat is összegyűjtött, melyek közvetlenül ugyan nem a keleti liturgiára vonatkoztak, de a szerző meglátása szerint a keleti egyházak története megértéséhez feltétlenül szükségesek. 1885-ben adta közre ezeket a forrásokat – rövid tanulmányaival együtt – a Symbolae ad illustrandam historiam Ecclesiae Orientalis in terris Coronae S. Stephani két kötetében. Ezek a kötetek képezik a Kalendarium harmadik részét. A két kötet hat könyvből áll. Az első könyv három – az unió szempontjából fontos – quaestio-t tárgyal: Megengedhető-e, hogy a latin misszionáriusok görög rítus szerint végezzék a szertartásokat? Az unió elfogadása után feltételesen meg kell-e ismételni a görögök szenteléseit? A keletiek között működő latin misszionáriusoknak mit kell leginkább figyelembe venniük? A második könyvben az erdélyi románok uniójára, a harmadikban pedig a román görög katolikus egyház 18-19. századi történelmére vonatkozó forrásokat közli. A negyedik könyv a szerbek uniójának, az ötödik pedig a ruszinok és az örmények egyesülésének dokumentumait tartalmazza. A hatodik könyv kiegészítésekkel szolgál az első öt könyvhöz.

Nilles forráskiadása számos olyan dokumentumot tartalmaz, melyek ma már nehezen, vagy egyáltalán nem elérhetőek. Használata ezért mind a mai napig nélkülözhetetlen.

A Kalendarium és a Symbolae kiadása révén Nilles a keleti egyházak nemzetközileg elismert szakértője lett. Ennek köszönhető az, hogy a magyar görög katolikusok is őt kérték fel szakvélemény megfogalmazására a magyar liturgikus nyelv elismertetésével kapcsolatban.

Mint ismeretes a magyar görög katolikus a 19. század közepe óta folytattak küzdelemet a magyar egyházmegye felállítása és a magyar liturgikus nyelv elismerése érdekében. Jóllehet az önálló egyházmegye felállítása is nagy nehézségekbe ütközött, s a kérdés végérvényesen csak 1912-ben, a hajdúdorogi egyházmegye felállításával nyer megoldást, a hajdúdorogi külhelynökség 1873-ban történt megalapításával mégis történt előrelépés ezen a téren. Ezzel szemben a magyar liturgikus nyelv elismertetése előtt hatalmas akadályok tornyosultak annak ellenére, hogy a gyakorlatban a magyar nyelv használata a magyar görög katolikus egyházközségekben egyre inkább elterjedt. Mind a Szentszék, mind pedig a magyarországi római katolikus hierarchia attól tartott, hogy a magyar nyelv engedélyezése hatással lesz a latin szertartású hívekre, akik követelni fogják a népnyelv használatát a szertartásokban. A magyar görög katolikusok hiába érveltek azzal, hogy a románok is használhatják anyanyelvüket. A Szentszék ellenállása 1896-ban kifejezett tiltássá alakult át, mikor a budapesti egyetemi templomban tartott magyar nyelvű Szent Liturgia nagy sajtónyilvánosságot kapott. A Congregatio Officii nem csak a magyar nyelv használatát tiltotta meg, hanem elrendelte a nem engedélyezett liturgikus könyvek megsemmisítését is. A magyar kormány hiába kezdeményezett az elkövetkező években diplomáciai lépéseket a Szentszéknél. Időközben megalakult a Görög Szertartású Magyarok Országos Bizottsága, mely többek között azt a célt tűzte ki maga elé, hogy meggyőzze a római katolikus püspököket a magyar liturgikus nyelv létjogosultságáról és félelmeik megalapozatlanságáról. Egy nemzetközileg elismert, pártatlan szakértőre volt szükség, akire Nilles személyében találtak rá. Szabó Jenő − az Országos Bizottság elnöke − feljegyzései szerint Nilles egyértelműen támogatta és legitimnek nevezte a magyar görög katolikusok törekvéseit és nem talált érveket a magyar liturgikus nyelv elismerésével szemben. A neves jezsuita tudós véleménye hozzájárult ahhoz, hogy a latin püspökök, elsősorban Vaszary Kolos hercegprímás, némileg változtattak álláspontjukon és nem zárkóztak el mereven a magyar nyelv részleges liturgikus alkamazásától. A magyar nyelvű liturgia szentszéki elismerésére a II. Vatikáni Zsinatig várni kellett.

1860-tól kezdve Nilles részt vett a papnevelésben is. Az innsbrucki egyetemen teológiai karának újraindítását követően nyitotta meg kapuit a Nikolaihaus – ma Canisianum –, mely a jezsuiták vezetése alatt külföldről érkező papanövendékeket fogadott. Köztük egyaránt találunk keleti szertartású katolikus kispapokat és az Egyesült Államokból érkező teológushallgatókat. Ily módon az intézet Kelet és Nyugat egyházainak sajátos találkozópontja is lett. Nilles 1860-ban került rektorként az intézet élére, s azt egészen 1875-ig vezette. Irányítása alatt a kollégium nagy elismertségre tett szert az amerikai püspökök körében. 1884-ben a harmadik baltimore-i szinódus kifejezetten ajánlotta az egyházmegyék főpásztorainak, hogy a legjobbb növendékeiket Innsbruckba küldjék magasabb tanulmányok végzésére. Nilles – ahogyan a keletiek esetében is – arra törekedett, hogy a lehető legjobban megismerje azokat az egyházi viszonyokat, ahonnan a gondjaira bízott növendékek érkeztek, s ahová majd tanulmányaik befejezése után visszatérnek. Élénk érdeklődést mutatott az amerikai katolikusok problémái iránt, akik az amerikai társadalom sajátos viszonyai között egy újfajta katolicizmus felépítésén fáradoztak. Az „American Way” azonban – a demokrácia és a vallási tolerancia iránti nyitottsága miatt – nem nyerte el a Szentszék jóváhagyását. A római tiltások közepette kivételes engedménynek számított az amerikai katolikus egyház és az állam között az iskolarendszer finanszírozásával kapcsolatosan létrejött egyezmény jóváhagyása. Ennek értelmében az állami hatóságok bizonyos szintig felügyeletet gyakorolhattak az állami iskolák fölött. Az állami felügyeletet a Szentszék veszélyesnek tartotta, de figyelembe véve az amerikai egyház sajátos helyzetét a Propaganda Kongregáció 1892-ben megengedhetőnek nyilvánította az eljárást (tolerari potest). A kongregáció döntését előkészítő szakértői csoportban ott találjuk Nillest, aki 1888 és 1890 között két kötetben az 1884-es baltimore-i szinódus határozatait közölte és magyarázta és ezért az amerikai katoliczmus európai szakértőjének számított. Egy évvel később a szentszéki döntés hátterét ő világította meg egy tanulmányában.

 

4. Befejezés

 

Nilles 1898-ban vonult vissza az egyetemi oktatástól. Nyugállományba vonulását követően még publikált kisebb terjedelmű írásokat, de egészsége fokozatosan romlott. 1907. január 31-én halt meg Innsbruckban.

Nikolaus Nilles jezsuitaként tehetségét és szorgalmát az egyház szolgálatába állította. Tudományos tevékenysége során is mindig az egyház érdekeit tartotta szem előtt. Ha arra volt szükség, akkor a Jézus Szíve tisztelettel kapcsolatban végzett kutatásokat. Amikor a katolikus egyház figyelmét a keleti keresztények felé irányította, akkor a keresztény kelet liturgikus örökségét tanulmányozta. Amikor a Szentszék – és a rábízott fiatal papnövendékek – érdekei azt kívánták, akkor az Egyesült Államok katolikus egyházának sajátos helyzetét vizsgálta. A legkülönbözőbb feladatokat mindig ugyanazzal a tudományos igényességgel és alapossággal végezte el.